Nyár 4 és fél évesen

Igen, most nem a jelenpillanatot élem, elfelejtkezem oviról, iskoláról, különórákról, ovikezdő nátháról, lázról, bekötnivalóról, tornacuccról és még egy kicsit, legalább néhány bejegyzés erejéig a nyárban élek. Ha már akkor nem voltam gépközelben, akkor most jól bepótolhatom, a nyálkás, szürke Budapesten, így éjféltájban...

Szóval Anka szemével a világ? Igazából nem tudom, mit is él meg belül, mert egyfelől borzasztó nagylány lett, igazi óvónéni, terelgeti a kicsiket, Bertát, unokatesókat, játékot talál ki nekik, mesél, rajzolni, biciklizni tanít és olyan végtelen türelemmel és empátiával teszi, hogy megnyugszom, ha már nekem nem megy, legalább majd ő kipótolja a hiányosságaimat. Bertát ő viszi pisilni, dicséri, ha beletalál a wc-be, bátorítja, elintéz mindent. S közben meg újra kisbaba akar lenni állandóan, nyávog, hisztizik, affektál, gügyög-gagyog, babanyelven beszél, s ez valami elképesztően idegesítő. Szóval talányos, ő is keresi a helyét a forgatagban, s ebben nem mindig tudok neki segíteni.

Közben meg a helyén van, elbabrál akármivel órákon át, boldogan gyöngyözik, rajzol, fest, mint ahogy az 5 éves kislányok, és mint, amire mindig is vágytam... Egész nyáron pedig a patakban, nádasban szemlélődött és vadászott, és tanította a 10 éveseket siklót fogni, a vízben úgy lubickolt, mint a béka, és igazán hatékonyan és ügyesen megtanult haladni két keréken. Múlt héten a 15 km-es Római-part túránkat is abszolválta, és nem hagyta, hogy a fiúk becsmérlő megjegyzései ("de lassú vagy, soha nem érünk oda..." és társai) elvegyék a kedvét. Persze minden belső elhatározás és motiváció kérdése. Mert tud ám ő úgy üvölteni egy-egy túra alatt, hogy azt hittem, legurítom a sajkodi öbölbe, s közben tud olyan fegyelmezetten menni, ahogy a Csobáncot egy zokszó nélkül megmászta és végig azt mondogatta, hogy ő most elhatározta, hogy egy hang hiszti nélkül felmegy a hegyre. És egy hang hiszti nélkül felment a hegyre.

De kétségtelen, hogy a legboldogabb akkor volt nyáron, amikor hittanosokkal együtt táboroztunk és 3 másik hasonlókorú kislánnyal  szent szimbiózisban egész nap együtt lóghatott, babázhatott, rajzolhatott és élhette a tündérkés-habos-virágszedős kislányvilágot. Azt hiszem, ez mindent elmond...

Nyár 2 évesen

Még egy kis nyáridéző. 5 felvonásban. 5 saját kis világ szemüvegén át.

Szóval itt ez a mi legkisebbünk, aki olyan égedelem volt nyár elején, hogy félni kezdtem, nem tesz-e komolyan kárt magában. Szedtem le emeleti ablakból, ahol a szúnyoghálót kalapálta rendes nagy kalapáccsal esti takarodó után, szedtem ki a kezéből ablaktörlőlapátot, amit egy nőies mozdulattal lereccsentett, szedtem le fa tetejéről, aludni persze nem akart, se este, se délután, enni csak kakaót vagy "szöpit" akart, viszont cserébe bárhol egy perc alatt pucérra vetkőzött, amit néha egy gumicszimával megtoldott a 40 fokban. Karakán egy leányzó. Vagy csak szimplán 2 éves.

De a nyáron helyre rázódott, kialakult Balatonon a kis napi ritmusa, elkezdett egyre jobban beszélni, megvolt a szabadsága, állandóan levegőn, vízben volt, és eltekintve a szokásos kisgyerekes konfliktusoktól ki voltam vele békülve. Persze ha valaki nemet mond, vagy kicsit megregulázza, mint a fúria felfújja magát, és a kis selyp hangján belekiabálja  a világba: "menj innen, hülye vagy, buszi vagy!" (Nem felejtem közben, amikor  Boti 2 évesen beszólt a kerületi főépítésznek, "benyomom a bácsi pofáját...", mégis remek kis fickó lett belőle.) Szóval Berta is tanulékony gyerek.

Bírom a kis önállóságát is, felül a wc-re, épphogy bele nem esik, de ő egyedül... Törli, lehúzza, ahogy kell. Amikor akarja. Ha nem akarja, akkor meg úgysem csinálja.
És végre egész nap volt társasága, ő a "Cuki", mármint a tesók között, ők dédelgetik, terelgetik, tanítják. Amúgy meg kitartó kis lányka, futóbiciklivel kilométereket megtettünk, túrán is gyalogolt rendesen, és ellenkezett, amikor be akartuk tenni a hátihordozóba...

Ez mind ő, a legkisebb ajándékunk, aki sokszor elvisz minket a végső határainkig, így aztán alaposan alázatra is nevel...

Vége...

Hát vége lett ennek a nyárnak is. Ezt most úgy írom, mint az egykori gyerek, akinek a szabadságot, a végtelent jelentette ez az évszak. Pedig végső soron a nyár is rengeteg hétköznapból áll, állandó sürgés-forgásból, szolgálatból, reggel 6-tól este 10-ig tartó (és néha éjszakai) műszakból, és a gyerekeket nem igazán érdekli, hogy nyáron pihenni is kéne, ugyanúgy élnek, kelnek korán, várják a csak rájuk szánt figyelmet, törődést, tiszta ruhát, ennivalót (egyre többet), s ráadásul egyszerre mindig mindenki jelen van, ennek minden előnyével és konfliktusával. És ez így jó.

És mégis a nyár valahogy még nálunk más időszámítás. Egy-egy tábor kivételével még mindig egy nagy időtlen szimbiózis a gyerekekkel. S a legnagyobb része ráadásul a Balatonon zajlik. Most is kiszakadtunk a történésekből, számítógépből, hírekből, napi kapcsolatokból, és csak voltunk, egy lelassult, gyerekbarát üzemmódban. Nem mindenben vagyok teljesen Vekerdy rajongó, de kétségtelenül igaza van, hogy a gyerekek túléléséhez szükségük van arra, hogy lelassuljon az életük. És a Balatonra kell menjünk, hogy kilépjünk a zizegő, pörgős életmódunkból. Ott alig ülünk autóba, marad a bicikli, egész nap siklót, békát vadászunk, vizet bambulunk, homokozunk, társasozunk, és csak vagyunk. Érdekes látni a gyerekeket, hogyan váltanak át az unalomból, a mitkezdjekmagammal érzéséből a szemlélődő tevékenységbe (vagy egymás ütlegelésébe...) És bár mindig többen vagyunk, mint évközben, mégis több lehetőség van elszökni egy-egy gyerekkel és csak vele lenni (köszönet mindenkinek, aki ilyenkor vigyáz a többiekre), és kettesben hintázni, fagyizni, könyvtárazni, ásványmúzeumozni, léghokizni, ki mire vágyik. És szüntelen kapcsolatban vannak, velünk, egymással, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel, unokatestvérekkel, és csiszolódnak, szeretnek, konfrontálódnak, vagy csak egymás mellett léteznek.

Közben persze csodás helyeken is jártunk, az északi partot bebarangoltunk, és jó volt, hogy a kő, a hegy, az erdő a legfőbb ingerük. Hogy konkrétabb legyek: izgalmas világ a tihanyi-félsziget, minden, ami a levendulás paprikaárusokon, a hömpölygő-fogyasztó tömegen túl megbújik, rengeteg vulkáni képződmény, buja erdős szakadékos hegyoldal,  barlangok, templomromok, szőlős, csendes lankák, s a gyerekek kúsztak-másztak-gyalogoltak, jó volt. Megmásztuk együtt Csobáncot is, jött mindenki szépen, bár Ankának "megszakadt a bőre", ugyanis nem vett zoknit a cipőbe, de ezt leszámítva feljutottunk, s várárkokon, falakon ugrálva ők is elismerték, hogy megérte felcaplatni. Aztán a szentbékkálai kőtenger jobb mint, akármilyen kalandpark, 3-4 méteres sziklákon másztak, ugráltak, fáról kőhalomra, kőhalomról fára, végtelen mennyiségben, és még sorba se kellett állni. Kell ennél több?


Hála érte...

És vége, elmúlt, az életünkké vált, s most kezdődik a fegyelem, a napirend, az intézmények hatalma, és olyan jó, hogy van miből táplálkozni, és örülni egy új kezdetnek, a másnak, a hétköznapok kihívásának.

Díjat kaptam

Izgalmas dolog (lenne) belefolyni jobban ebben a bloggervilágba, és követni (jobban) mások írásait. De a jelen élethelyzet most nem ennek kedvez. Szóval meglepődtem, amikor megkaptam ezt a Liebster Award díjat egy nagyon szimpatikus, nagycsaládos, jövős-menős blogger anyukától, akivel hamarosan talán személyesen is megismerkedhetünk. Történt már ilyen velem a blog kapcsán, amiért nagyon hálás vagyok:) Ugye, Kikocs?

Szóval azt a kérdést tette fel nekem, hogy a kitartó blogírás hozott-e bármi változást a családunk életébe, a saját életembe, a házasságunkba, a saját lelkivilágomba?

Egész biztos hozott, bár sok kérdést is felvet. Azért írok, mert élek, vagy azért élek, mert írok?! Szóval a legfőbb változás, hogy nagyobb önismeretre, tudatosságra sarkall, hogy tényleg megéljem a pillanatokat és ne csak "vetítsek" olyat, ami nincs... És ha sikerül, akkor örülök, és látom értelmét az írásnak, ha nem sikerül, akkor meg elbizonytalanodom, és néha egy hónapig nincs bejegyzés. A másik nagy változás, hogy visszaolvasva a korább írásokat, bölcsebb leszek, hogy tényleg kár lett volna aggódni, minden elrendeződik, és egy puzzle részévé válik, higgyek csak bátran ebben, amikor bármi kérdés, nehézség jön szembe. Az már csak plusz ajándék, hogy sokakkal mégiscsak egy összekötő kapocs ez a blog, még ha a virtuális világnak megvan minden visszássága is...

A kedvenc bejegyzésem pedig? Talán most ez: 
http://jelenpillanatok.blogspot.hu/2012/05/zsonglorkodes.html
Benne van minden kérdésem, kétségem, örömem, hitem. Bár utólag mindegyik posztot szeretem visszaolvasni...

És kinek adnám tovább?
Kikocsnak, akivel a hasonló élethelyzet, gondolkodásmód összeköt. Aki mer kérdezni, önmagával szembenézni, kíméletlenül őszintének lenni és végtelen szeretettel átölelni, betakarni, felemelni a négy gyermekét. Köszönöm a bejegyzéseit!
És a kérdésem hozzá:  
Soha nem bántad meg, hogy ennyire őszinte mersze lenni a blogon?
Kikocs, ha van kedved, ajánld te is kedvenc posztodat, és add tovább valakinek ezt a díjat...

Hegyek között, völgyek között

Hazajöttünk a már hagyománnyá vált kempingezős-világlátó-családi nyaralásunkból... Mindenki kérdezi, milyen volt. Az alábbi válaszokat szoktam adni: 1. munkás 2. magasság és mélység 3. a nagycsalád intézménye és a pihenés fogalmát egyelőre nekünk nem sikerült összeegyeztetni.

Szóval a tavalyi csúszdaparkos szlovén kemping után idén az osztrák hegyek közé húzott a szívünk. Bad Gastein, háttérben hófödte hegycsúcsok, mindenütt tehenek, megmászandó iszonyú zöld hegyoldalak, kristálytiszta hegyi tavak és egy végtelenül nyugodt, csendes, rendezett kemping. Kell ennél több? Mindent megkaptunk, a többi már csak rajtunk múlt...

Szeretek minden nyaralás után mérleget vonni, hát íme a tanulságok:

1. Az első és legfontosabb, hogy a Jóisten végtelenül szeret és mindenről gondoskodik, és bátran mindent rábízhatunk, mert tényleg mindent elrendez. Amikor megérkezésünk estéjén Anka már fájdogáló torkában észrevettem a tüszőket, és Botinak, Fülöpnek is felkúszott 39 fokra a láza, csak a hit emelt ki, hogy igen ez így és most jó, akárhogy is lesz... És teljes békében aludtunk el, a Jóisten majd megszaporítja a tartalékba berakott antibiotikumot, ha kell, és úgyis kirándulunk, ha az a terve... És minden elrendeződött, két gyereknek lett csak tüszős mandulagyulladása, ennyinek pont elég volt szűkösen a gyógyszer, s bár fájdalomcsillapítóink mind elfogytak, kevésszer kellett csak szétválnunk az épp nagyon rosszul lévő gyerek miatt, s többnyire együtt boldogítottuk egymást és nem kevés hegycsúcsra jutottunk el együtt...

2. A hitem másik próbája mindig az időjárás. Indulákor minden időjárásjelentést átbogarásztunk, és határozottan szakadó esőt és 12 fokot mondott az ottlétünk nagy részére. Pedig annyira vágytam zöldellő alpesi réteken kirándulni és nem nyűglődni, megfagyni a mobilházikónkban... Hát összesen egy nap volt egész napos eső, akkor is fürdőben voltunk, amúgy mindig éjszaka esett, napközben meg napos-félig felhős időben barangolhattunk, határozottan melegben. Szóval köszönjük, köszönjük, köszönjük...

3. Ausztria továbbra is gyönyörű, borzasztó gyerekbarát, a természet közelségének igazi élményét adja, végtelen nyugalmat áraszt, és amennyire a fenti körülmények engedték, ki is használtuk alaposan a lehetőségeket. Sokat felvonóztunk, gyalogoltunk, hegyet másztunk, völgybe ereszkedtünk, ugráltunk, csúszdáztunk, fürödtünk, láttunk rengeteg vízesést, szurdokot, hógolyóztunk 2400 méteren, aranyat mostunk, baglyot simogattunk, és eljutottunk tizensok év után újra együtt Salzburgba is...

4. Továbbra is sokan vagyunk, heten 8féle igénnyel, és hiába szép minden és jó, mindig valaki lázad, hogy miért kell kirándulni, miért csak ennyit kirándulunk, miért ez az ebéd, miért kell aludni, miért nem lehet aludni, minek hegyet mászni, minek várost nézni, és amúgy is ki az a Mozart, és ha szép a táj, a hegy, a tó, akkor meg mi van?! A családi béke továbbra sem lett senkinek sem elérendő végcél, annál izgalmasabb egymás fikázása, piszkálása, s a mi idegeink végtelen feszítése, legyen szó akármiről.

5. Mi mindig a nehezebb utat választjuk, abban a hitben, hogy az adja az igazi értelmét, ízét az életnek, akkor is mászni kell felfelé, le kell küzdeniük magukat, menni kell, de ezt ők továbbra is nehezen fogadják... És nem könnyű megtalálni az egyensúlyt. Most a fürdőzés volt a közös mezsgye, egyszerű, osztrák kis uszodák, egy-két csúszdával, nem gigawellnessmonstrumok. Élvezték baromira, és végre ott nem veszekedtek, szerették egymást, segítették az ovisokat, lecsúsztak velük a nagycsúszdán, és néhány órára béke volt.

6. És a nagy jövés-menésben sikerült időt szakítani közös meccsnézésre, társasozásra, közös futásra, egy-egy gyerekkel sikerült elszökni és csak vele lenni, és csak vele trambulinozni, országvárosozni, bowlingozni, mesét olvasni. És a világ ilyenkor mindig kerek lett...

Szóval voltak nagyon idilli pillanatok, és voltunk nagyon mély ponton is, de menni kell, még ha nehéz is (és pont az a nehézsége, hogy miért nehéz, ha lehetne jó is?), mert ez a mi életünk, ez a sokszínű kavalkád, ami mi vagyunk. És olyan szörnyen ők sem érezték magukat, ha este, mikor hazaértünk, előkapták a kempingkatalógust, hogy akkor jövőre hova is menjünk...

2 éves kis gengszter

Na jó, nem is gengszter. Csak 2 éves. Nem tudom, a többiek is ilyenek voltak-e, bár felrémlenek mikróban lángoló cédék, tejfölös tésztával megpakolt mosógépek, elrágcsált földigiliszták, templomba pucéran berohanó lánykák, de Bertácskánk itt és most 2 éves, új helyzetekkel, új kihívásokkal. Már meg sem lepődök, ha a kertben tavaszias hűs időben anyaszült meztelenül 36-os sícipőben tologatja a motorját, vagy az ebéddel megrakott tányérját frizbiként hajítja a konyha közepére, és csekély szókincsével annyit tesz még hozzá: fújjj... Az akaratkinyilvánítás terén nincsenek gondjai.

Egyébként csudapofa, ragaszkodik, bújik, ölel, s hozzá még igazi nő is, állandóan öltözködik, és annyi babával jár-kel a lakásban, amennyit a kis kezei fogni tudnak, eteti őket, takargatja, szól nekünk, hogy "csss, baba alszik", s ha bárkinek sírhatnékja támad a családban, ő az első, aki szalad vigasztalni... Mert hát empátia az szorult belé erősen.

Ő lett a közös nevező a testvérviszályok kusza hálójában, vele mindenki kedves, őt még lehet csak úgy szeretgetni. A nagyok borzasztóan élvezik, hogy bármilyen hülyeséget meg tudnak vele csináltatni, kis bohócként mindent utánoz, például Botinak köszönhetően remekül boxol... Lehet, hogy nem véletlenül reszketnek tőle a játszótéren a gyerekek?!

Alakulgat ez a kicsilány, és alakít erősen minket is, mert a türelem már nem terem magától, belülről kell magunkból kicsiholni, hogy így ötödikként neki is kijusson belőle. És akkora adag derűt, nyitottságot, életet hoz a mindennapokba, hogy a mindent eluraló káosz felett csak nevetni tudunk rajta. Hát Isten éltessen, te kétéves!

Balatoni pillanatkép

Ha valaki azt hallja a híradóban, hogy a hosszú hétvégén senki nem fürdött a Balatonban, ne higgyen a fülének. Volt két őrült szülő, aki beengedte a 4 őrült gyerekét a 16 fokos vízbe, és hiába volt minden horgászon nagykabát, a mieink boldogan pancsoltak a hullámok között, és kész lázadás tört ki, mikor negyed óra után azt mondtuk nekik, hogy ez azért már sok a jóból, kifelé...

De a siklóvadászat, a levágott fűből fészeképítés (amiben mindannyian belefértek), a biciklizés, Bertaünneplés, majd az esti hazavonatozás azért feledtette velük a szomorúságot, hogy nem engedtük őket egész nap a jeges vízben ázni.

Érdekes a gyermeki lélek, kellenek nekik a határok, a szülői irányítás biztonsága, de az önfeledt boldogság olyan vékony határmezsgye, hogy néha szemet kell hunyni, és hagyni őket ott, szabadon...

Szenttéavatáson jártunk...

Az elmúlt hét nagy részét Rómában töltöttük, köszönhetően családtagjaink sok-sok igenjének, segítségének, szeretetének. Mindenki beleadta a részét, hogy mi elmehessünk megpihenni, lélekben feltöltődni, kalandozni, megújulni.
A díszlet mindig gyönyörű, az olasz kisvárosi utcácskákkal (mert igazából Róma mellett voltunk, Castelgandolfóban), a burjánzó növényzettel és életkedvvel, a múlt sugárzásával, a bohém mediterrán léttel, a szieszta szentségével, az őrült autósokkal, a kemencében sülő friss pizzával, nem, ezekkel nem bírok betelni.

Nem várost nézni mentünk, hanem egy nemzetközi találkozóra, s így nemcsak a díszlet maradt, hanem belül is formálódtunk, épültünk, rengeteg új impulzus, találkozás, hasonló gondolkodású emberekkel a világ minden részéről. Kellett már ez, magamnak belül is, kettőnknek is.


A csúcspont pedig kétségtelenül a vasárnap volt. Elsőre túl nagy kalandnak tűnt, de éreztük, hogy ott kell lennünk, részt kell vennünk a szenttéavatáson. Mert különleges időszakában élünk az egyháznak, sok-sok szenttel körülvéve, és nem győzünk hálát adni, hogy mi már a megújulás korszakába születtünk bele. Utoljára 2000-ben virrasztottunk II. János Pál pápával, akkor kétmillió fiatallal, idősödő, remegő hangja azóta is elkísér: "ne féljetek szentnek lenni". Ő már megtette. Most is a virrasztást választottuk, másképp nem is lett volna esélyünk. Döbbenet volt, hogy éjfélkor telve volt már minden tér és utca Vatikán környékén, mindenki a földön aludt, ült, vagy hajnalig állt, imádkozott, táncolt, énekelt, tolongott, 2 éves kisgyerektől kezdve a 80 éves lengyel apácákig. Mindenki ott akart lenni. Pedig azért kemény volt, kétségtelenül. A tömeg, a mozdulatlanság, az alapvető komfort minden hiánya, de most mi ezt adtuk oda önmagunkból, ez volt a mi kis felajánlásunk. Valahogy nagyon közelnek tűnt a Menny, néztem ezt a két pápát, akik már onnan mosolyognak a mi tülekedésünkön, és csendes derűvel óvnak minket. S hiába mondtak egész éjjelre, s vasárnapra esőt, a vastag felhők csak beburkoltak minket, és nem kaptunk több nehézséget mint, amit elbírunk, egyetlen csepp sem esett... Sőt, ahogy kimondták azt a néhány egyszerű latin szót, ami által pápáink valóban szentté nyilváníttattak, hirtelen meleg lett és néhány pillanatra kisütött a nap. Átsugárzott a derű az égből. Ott voltunk, s bár alig láttunk, nem ettünk, nem ittunk, nem pisiltünk 12 órán át, nem aludtunk, nem is áldoztunk, mert képtelenség volt a tömegben, mégis nem cserélném el az ottlétet semmire, mert belül valami átalakult, megbizonyosodott. És ezt együtt élhettük meg Csabival.

Köszönet mindenkinek, akinek része volt benne!

et resurrexit tertia die...

Boldog nyulat... Na ez a jókívánság volt az, ami nálam kiütötte a biztosítékot, és ide ültetett a gép elé húsvét hétfőjén, hogy írjak. Mert írni kell. Mert milyen világ az, ahol az emberek egymásnak "boldog nyulat" kívánnak? Hogy is lehet élni a feltámadás hite, öröme nélkül? Hogy is lehet felfogni a szenvedés értelmét, ha a húsvétról a boldog nyúl az egyetlen asszociációnk? Hogy is nem tudjuk mi, keresztények átadni a világnak azt a reményt, ami mindennek értelmet ad?

Hát akkor legalább mi maradjunk meg, a gyerekeink sejtsék meg, hogy az ünnep az mindig valami mély igazságra figyelmeztet, mindig tanít minket, akárhány évesek vagyunk, a hagyományok, a gyökereink meg élni segítenek, és megtartanak, ha erősen fújna ez a minket körülvevő nihil szele... Igen, azt hiszem sikerült ezt átadni nekik, készültek a nagyböjtben, töviskoszorú mellé ültünk esténként és legalább naponta egyszer megpróbáltunk megbékélni egymással. Aztán jöttek a Szent napok, a nagyok maguk határozták el, hogy reggel-este kenyeren-vízen böjtölnek, és kemények, kitartóak, boldogok voltak az elhatározásukban. Anka bölcsen magyarázta Fülöpnek nagypénteken (islersütés közben), hogy "ma azért nem eszünk süteményt, Fülöp, mert ma a szomorúság napja van". És hitte, érezte is. Jutott idő a liturgiákra, elcsendesedésre, temetőlátogatásra, kicsit megállt az idő a nagy várakozásban. És ők is elhitték, hogy nem azt az idétlen nyulat várják, hanem azt a titkot, amit nehezen értünk, de sejtünk: Krisztus fel fog támadni!

A készülődés most nagyon családiasra sikerült, magamban végre le tudtam tenni az "én tudom, hogy kell csinálni" érzését, és bátran bevontam mindenkit takarításba, főzésbe, sütésbe, dekorálásba. Szinte semmit sem én csináltam. Csabika sütötte a süteményeket, Bertával dagasztottuk a kalácsot, Anka díszítette fel a tojásfát, pingálta a hímes tojásokat, sőt még a idénre tervezett húsvéti decoupage terítőnk elkészítését is rájuk mertem bízni (ez nem volt könnyű, de maguktól jelentkeztek), és Fülöp boldogan ragasztózta, lakkozta a szalvéta-barkaágakat a vászonra, és a szemében csillogó öröm sokkal szebbé tette ezt a terítőt, mintha én valami tökéleteset gyártottam volna.

Így jött el az ünnep, s nem is szállt tova, mert a szívünkben is történt megmozdult az Élet... S bár egymásnak mantraszerűen mondogatták a bölcsességet, hogy "nem az ajándékot kell várni, hanem Jézus feltámadását", azért boldogan rohantak ki hajnali 6-kor a kertbe, és lelték meg a kisebb-nagyobb meglepetéseket. Szokásosan csokit reggeliztek islerrel, azt leöblítették kakóval, de hát az ünnep az ünnep. Aztán jöttünk-mentünk, családi ebéd, találkozások, a jelenlét pillanatai, este meg hatalmas csúszdázás a Mamiéktól kapott óriáscsúszdán, őrült Angry Birds csata a Pankáéktól kapott madarakkal, családi memory-parti és fáradt ágybazuhanás...

És most nyugalom, mert a meglocsoltak délutánit alszanak, a locsolók még küldetésüket teljesítik, én meg egyedül, csendben, hálában.
Mert Krisztus feltámadt!

Az élet 7 gyerekkel

Kipróbáltuk, igaz, csak 6 napra. Élmény volt, remélem, a két vendég erdélyi kisfiúnak is, akit befogadtunk és nem érezték azt, amit nemrég egy kedves jóbarátunk mondott rólunk, miszerint olyanok vagyunk, mint az albán menekültek...
Dani és Dávid Gyergyóból jöttek csereutazásra, náluk voltak tavaly elszállásolva a mieink is, szóval a kapcsolat már megvolt. Élmény volt velük lenni és élmény volt megélni azt is, milyen 9-en lenni.
Igaz, kicsit szűkös volt a 7 személyes kocsink mindannyiunknak, igaz, hogy a reggeliző asztalnál olyan érzésünk volt Csabival, mint egy hivatásos büfésnek, és igaz, hogy este még a két fürdőszobában is turnusokra kellett osztani a gyerekeket, de cserébe kaptunk igazi pillanatokat, együttlétet, tanulhattunk empátiát, egymás elfogadását. Unatkozni meg biztosan nem unatkoztunk, a gyerekek sem. Mert hiába XXI. századiak mindannyian, hiába lételemük az internet (nekik is, egy kis 500 fős erdélyi falucskában is), mégis gyerekek, és a legnagyobb közös élmény minden ellenére a játék, a kertben futkározás, fáramászás, bújócskázás. Ezt olyannyira jó volt látni, hogy egyik este fél 9-ig hagytuk, hogy a sötétben rohangásszanak, mert nem volt szívünk elrontani az örömüket.
Csabikánk ment velük mindenhova, Aquaworldbe, sárkányhajózni, operába, repülőtérre, volt családi zarándoklat a városon át, Mátyás-templomban közös mise és sok-sok sport, foci, miegymás.
A vasárnapi közös programot kicsit komplikálta, hogy mi Csabival félmaratont futottunk, de így is belefért a családi együttlét, Mamiéknál vasárnapi ebéd, délután bejártuk még a Gellért-hegy magasságait és mélységeit, s olyan helyekre jutottunk el, ahol a mieinkkel sem jártunk korábban.
Jók ezek a lehetőségek, mert lépni kell, kifelé magunkból, nem zárulhatunk be a "szűk" családunkba, át kell élnünk, hogy szeretnénk másoknak örömet szerezni, s igazi hála volt bennem látva gyerekeink segítőkészségét, együttműködését, ahogy őszinte érdeklődéssel egy ismeretlen gyerek felé fordulnak...

Az Igazi választása

Zajlik a választás. De az igazi választás belül dől el. Hogy tudjuk-e választani napról napra a jót, a konkrét szeretet lépéseit, ötletesen, kreatívan, mások felé fordulva.
Csabikánk elsőáldozásra készül, a hittanon elhatározták, hogy sütnek sütit, azt mise után árusítják, és a befolyt összeget elviszik személyesen egy valóban arra rászoruló családnak. Öröm volt látni, ahogy gyúrta a tésztát, formázta a süteményeket, tolta be a tepsiket, töltötte az islereket, mártogatta őket a csokiba, díszítette, és boldogan csomagolta el a remekműveit, s tényleg ő csinálta. Másokért. És öröm volt látni, ahogy árusít mise után, bár nem volt kedve, számolgatja a többiekkel a nem kevés adományt, és érzi, hogy ezzel valóban valakinek segíteni fognak.
Igen, a Jó választása az igazi választás. Mennyi rengeteg lehetőségünk van...

Magasság és mélység

Ha a hegy nem  megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez örökbölcsesség alapján utánaeredtünk a télnek, ha ő nem volt hajlandó megtisztelni minket idén. Most, hogy végre itt a tavasz, visszavágtáztunk a télbe, síelni, havat látni, szánkózni, és leginkább együtt lenni.

Sajátos műfaj ez a kisgyerekes síelés, értem teljesen azokat, akiknek ez vadidegen, mert tényleg drága, tényleg fárasztó a sokórás utazás, tényleg össze kell pakolni és be kell gyömöszölni a fél lakást a kocsiba a négy nap kedvéért, tényleg munkás küzdeni velük, tényleg nagyon kell koncentrálni, hogy mindenkinek mindene meglegyen, s mindenből kettő, mert hát mi van, ha átázik, mi van esik, mi van, ha tűz a nap, tényleg erősen rájuk kell hatni, hogy nehogy hisztizni merészeljenek, mert azt a rendszer nem bírja el... És ha már a pályán állunk, tényleg minden szülői aggodalmat el kell engedni, és rábízni őket a Jóistenre, hogy ki hol van, hol tud lejönni, eléri-e az utolsó liftet, fel tud-e állni, segít-e neki valaki, ha nem vagyunk mellette.
Szóval extrémsport, minden tekintetben. És legkevésbé a csúszás része.

És mégis újra elindulunk, mert felejthetetlen a készülődő gyerekek szemében csillogó lelkesedés, a száguldás, a "le tudok menni, én irányítom a lécet" érzése, és felejthetetlen a látvány, ahogy legyőzik hamar a kis korlátaikat, és boldogok. És élvezik, hogy válogathatnak, kivel síeljenek azok közül, aki épp nem Bertára vigyáz, és nem is tudják, mekkora kincs, hogy a nagyszüleikkel, nagybátyjukkal, szüleikkel száguldozhatnak a pályán. És élmény látni, ahogy ügyesednek, ahogy Botit, ha akarnám, se érném utol, ahogy megoldja egyedül, ha beszorul a léce a felvonón, ahogy visszagyalogol szó nélkül a szállásra, mert lekéste az utolsó liftet, ahogy Csabika bárhol lejön és átlátja a pályarendszert, megtervezi az útvonalat, bátorítja a kisebbeket, ahogy Fülöp egyedül felvonózik, s magabiztosan száguld, s elszáll minden félénksége, izgágasága, ha léc van a lábán, ahogy Anka test- és lelkialkatát meghazudtolóan leküzdi magát A piros pályán is, ha muszáj. És öröm volt nézni őket, ahogy pályazárás után túrják az olvadó havat, gátat építenek a patakban, jeget törnek, erdőbe mászkálnak a 15 fok ellenére is térdig érő hóban, és csúszkálnak popsisível a ratrakolt pályán, és csuromvizesen, de boldogan esnek be a szállásra. És az már csak külön ajándék, hogy Csabival kettesben is síelhettünk, s végre egymáshoz is szólhattunk, úgy, hogy nem szólnak hárman a szavunkba.

És ami tényleg a legfontosabb, hogy együtt voltunk, esténként jókat játszottunk, kártyáztunk, dixiteztünk, és ha akartuk, ha nem "el kellett viselnünk egymást szeretetben". Igen, mert olyan konfliktusok, küzdelmek jönnek ilyenkor ki, amik nem jönnének, ha nem lennénk ott, de talán pont ezért kell ott lenni, és mindent át- és megélni, nem feladni, és megbirkózni a saját különbözőségeinkkel, a gyerekeink nyűgjeivel, ami néha nehezebbnek tűnik, mint a legmeredekebb fekete pálya...

Köszönet Maminak-Papinak-Marcinak, hogy együtt lehettünk, bírták türelemmel és minden mással azt, amilyenek vagyunk, köszönet Ágónak-Bocy néninek, hogy jelenlétükkel motiválták Ankát, aki a legtöbb motiválásra szorult, köszönet drága férjemnek, hogy elfogad úgy, ahogy vagyok, és leginkább köszönet a Jóistennek, hogy megadta ezt a nem mindennapi lehetőséget, hogy mindezt megélhessük, magasságot és mélységet együtt.

A pálya legkisebb ördöge:

Berta főz

Tanítanak ezek a gyerekek alaposan. Legutóbb arra, hogy semmihez se ragaszkodjak, mert minden csak egy pillanat. Épp két hányás között vergődtünk a múlt héten, amikor is látjuk, hogy Bertuska széken ágaskodva kapcsolgatja a mikrót. Nagy szikra, aztán egy kis bűz, és csend. Kinyitottuk a mikrót, a telefonom feküdt bent, kiégve...
Lélegzetvétel, bölcs felülről látás, miszerint ez van, aztán a felismerés, hogy a simkártya is kiégett, az elmúlt 10 évben összehalászott telefonszámokkal, jó sok fényképpel, kisebb-nagyobb dolgaimmal, adatokkal.
Annyira mérges voltam rá, magamra, a helyzetre, hogy már csak nevetni tudtam. Napokig persze megszűntem létezni az éterben, de azt hiszem, az sem ártott. Végülis tényleg azért vannak ők, hogy megtanítsanak, semmi sem fontos, minden elmúlik. De itt és most szerethetek.

A szabad játék titka

Egy dolgot nem értek... de nagyon nem. Miért van az, hogy a gyerekek csak akkor képesek békében, kreatívan, örömmel együtt játszani, amikor aludni kéne menni du., vagy közeledik este a fürdés idő? Mint valami szellem, belengi őket a közeledő vég, s hirtelen megjön az ötlet, elcsitulnak a harcok, boldogan építenek, szerepjátékoznak, s hirtelen szeretni kezdik az életet... Ezt hivatalos játékidőben, vagyis a nap nagy részében képtelen vagyok náluk elérni...

Az új családtag

Igen, 8-an lettünk... Nem, nem úgy. Boti nagy örömére, régóta tartó vágyódása beteljesült. 9. szülinapjára családunkba költözött egy hüllő... Először kígyót akart, de arról sikeresen lebeszéltük (nemhiába az örök siklóvadász...), így hát maradt a nem túl nagy gondot jelentő leopárdgekkó, amivel kb. semmit nem kell csinálni, szimplán boldogít minket. Pontosabban Botikát, aki lelkesen simogatja, kézbe veszi, tesók is megsimogathatják, és drukkol neki, hogy sikeresen levadássza a beadagolt tücsköket. Igen, mert csak élő állatot eszik, a lelkem. Sebaj kiművelődtem már én is rendesen a tücsöktárolás fortélyairól, hibernálásáról, (hogy ne szökjenek, s éjszaka ne kelljen romantikus tücsökciripelést hallgatnunk), a különböző lárvák tápanyagtartalmáról, és a sivatagi fény különböző spektrumairól... Szép dolog a biológia.
Az állat hivatalos neve: Philippe Lahm, (sokáig úgy tűnt, Berta lesz a neve, de ez okozott volna némi kavart), beceneve Filkó, Berta szerint gáj-gáj.
A legújabb nézetem, hogy támogatok minden hobbit, kedvtelést, érdeklődést, ami némi valóságélményt nyújt a gyerekeknek, s nem ehhez az online-nyomkodós-képernyőbambuló-vibráló fura világhoz láncolja őket. S inkább veszünk neki gekkót, mint okostelefont, ami az ő korukban már szinte természetes az iskolában.
Hát, Isten éltessen Botika, légy boldog gekkótulajdonos!

4 éves gyíkvadász:

És Filkó: