Hegyek között, völgyek között

Hazajöttünk a már hagyománnyá vált kempingezős-világlátó-családi nyaralásunkból... Mindenki kérdezi, milyen volt. Az alábbi válaszokat szoktam adni: 1. munkás 2. magasság és mélység 3. a nagycsalád intézménye és a pihenés fogalmát egyelőre nekünk nem sikerült összeegyeztetni.

Szóval a tavalyi csúszdaparkos szlovén kemping után idén az osztrák hegyek közé húzott a szívünk. Bad Gastein, háttérben hófödte hegycsúcsok, mindenütt tehenek, megmászandó iszonyú zöld hegyoldalak, kristálytiszta hegyi tavak és egy végtelenül nyugodt, csendes, rendezett kemping. Kell ennél több? Mindent megkaptunk, a többi már csak rajtunk múlt...

Szeretek minden nyaralás után mérleget vonni, hát íme a tanulságok:

1. Az első és legfontosabb, hogy a Jóisten végtelenül szeret és mindenről gondoskodik, és bátran mindent rábízhatunk, mert tényleg mindent elrendez. Amikor megérkezésünk estéjén Anka már fájdogáló torkában észrevettem a tüszőket, és Botinak, Fülöpnek is felkúszott 39 fokra a láza, csak a hit emelt ki, hogy igen ez így és most jó, akárhogy is lesz... És teljes békében aludtunk el, a Jóisten majd megszaporítja a tartalékba berakott antibiotikumot, ha kell, és úgyis kirándulunk, ha az a terve... És minden elrendeződött, két gyereknek lett csak tüszős mandulagyulladása, ennyinek pont elég volt szűkösen a gyógyszer, s bár fájdalomcsillapítóink mind elfogytak, kevésszer kellett csak szétválnunk az épp nagyon rosszul lévő gyerek miatt, s többnyire együtt boldogítottuk egymást és nem kevés hegycsúcsra jutottunk el együtt...

2. A hitem másik próbája mindig az időjárás. Indulákor minden időjárásjelentést átbogarásztunk, és határozottan szakadó esőt és 12 fokot mondott az ottlétünk nagy részére. Pedig annyira vágytam zöldellő alpesi réteken kirándulni és nem nyűglődni, megfagyni a mobilházikónkban... Hát összesen egy nap volt egész napos eső, akkor is fürdőben voltunk, amúgy mindig éjszaka esett, napközben meg napos-félig felhős időben barangolhattunk, határozottan melegben. Szóval köszönjük, köszönjük, köszönjük...

3. Ausztria továbbra is gyönyörű, borzasztó gyerekbarát, a természet közelségének igazi élményét adja, végtelen nyugalmat áraszt, és amennyire a fenti körülmények engedték, ki is használtuk alaposan a lehetőségeket. Sokat felvonóztunk, gyalogoltunk, hegyet másztunk, völgybe ereszkedtünk, ugráltunk, csúszdáztunk, fürödtünk, láttunk rengeteg vízesést, szurdokot, hógolyóztunk 2400 méteren, aranyat mostunk, baglyot simogattunk, és eljutottunk tizensok év után újra együtt Salzburgba is...

4. Továbbra is sokan vagyunk, heten 8féle igénnyel, és hiába szép minden és jó, mindig valaki lázad, hogy miért kell kirándulni, miért csak ennyit kirándulunk, miért ez az ebéd, miért kell aludni, miért nem lehet aludni, minek hegyet mászni, minek várost nézni, és amúgy is ki az a Mozart, és ha szép a táj, a hegy, a tó, akkor meg mi van?! A családi béke továbbra sem lett senkinek sem elérendő végcél, annál izgalmasabb egymás fikázása, piszkálása, s a mi idegeink végtelen feszítése, legyen szó akármiről.

5. Mi mindig a nehezebb utat választjuk, abban a hitben, hogy az adja az igazi értelmét, ízét az életnek, akkor is mászni kell felfelé, le kell küzdeniük magukat, menni kell, de ezt ők továbbra is nehezen fogadják... És nem könnyű megtalálni az egyensúlyt. Most a fürdőzés volt a közös mezsgye, egyszerű, osztrák kis uszodák, egy-két csúszdával, nem gigawellnessmonstrumok. Élvezték baromira, és végre ott nem veszekedtek, szerették egymást, segítették az ovisokat, lecsúsztak velük a nagycsúszdán, és néhány órára béke volt.

6. És a nagy jövés-menésben sikerült időt szakítani közös meccsnézésre, társasozásra, közös futásra, egy-egy gyerekkel sikerült elszökni és csak vele lenni, és csak vele trambulinozni, országvárosozni, bowlingozni, mesét olvasni. És a világ ilyenkor mindig kerek lett...

Szóval voltak nagyon idilli pillanatok, és voltunk nagyon mély ponton is, de menni kell, még ha nehéz is (és pont az a nehézsége, hogy miért nehéz, ha lehetne jó is?), mert ez a mi életünk, ez a sokszínű kavalkád, ami mi vagyunk. És olyan szörnyen ők sem érezték magukat, ha este, mikor hazaértünk, előkapták a kempingkatalógust, hogy akkor jövőre hova is menjünk...

2 éves kis gengszter

Na jó, nem is gengszter. Csak 2 éves. Nem tudom, a többiek is ilyenek voltak-e, bár felrémlenek mikróban lángoló cédék, tejfölös tésztával megpakolt mosógépek, elrágcsált földigiliszták, templomba pucéran berohanó lánykák, de Bertácskánk itt és most 2 éves, új helyzetekkel, új kihívásokkal. Már meg sem lepődök, ha a kertben tavaszias hűs időben anyaszült meztelenül 36-os sícipőben tologatja a motorját, vagy az ebéddel megrakott tányérját frizbiként hajítja a konyha közepére, és csekély szókincsével annyit tesz még hozzá: fújjj... Az akaratkinyilvánítás terén nincsenek gondjai.

Egyébként csudapofa, ragaszkodik, bújik, ölel, s hozzá még igazi nő is, állandóan öltözködik, és annyi babával jár-kel a lakásban, amennyit a kis kezei fogni tudnak, eteti őket, takargatja, szól nekünk, hogy "csss, baba alszik", s ha bárkinek sírhatnékja támad a családban, ő az első, aki szalad vigasztalni... Mert hát empátia az szorult belé erősen.

Ő lett a közös nevező a testvérviszályok kusza hálójában, vele mindenki kedves, őt még lehet csak úgy szeretgetni. A nagyok borzasztóan élvezik, hogy bármilyen hülyeséget meg tudnak vele csináltatni, kis bohócként mindent utánoz, például Botinak köszönhetően remekül boxol... Lehet, hogy nem véletlenül reszketnek tőle a játszótéren a gyerekek?!

Alakulgat ez a kicsilány, és alakít erősen minket is, mert a türelem már nem terem magától, belülről kell magunkból kicsiholni, hogy így ötödikként neki is kijusson belőle. És akkora adag derűt, nyitottságot, életet hoz a mindennapokba, hogy a mindent eluraló káosz felett csak nevetni tudunk rajta. Hát Isten éltessen, te kétéves!

Balatoni pillanatkép

Ha valaki azt hallja a híradóban, hogy a hosszú hétvégén senki nem fürdött a Balatonban, ne higgyen a fülének. Volt két őrült szülő, aki beengedte a 4 őrült gyerekét a 16 fokos vízbe, és hiába volt minden horgászon nagykabát, a mieink boldogan pancsoltak a hullámok között, és kész lázadás tört ki, mikor negyed óra után azt mondtuk nekik, hogy ez azért már sok a jóból, kifelé...

De a siklóvadászat, a levágott fűből fészeképítés (amiben mindannyian belefértek), a biciklizés, Bertaünneplés, majd az esti hazavonatozás azért feledtette velük a szomorúságot, hogy nem engedtük őket egész nap a jeges vízben ázni.

Érdekes a gyermeki lélek, kellenek nekik a határok, a szülői irányítás biztonsága, de az önfeledt boldogság olyan vékony határmezsgye, hogy néha szemet kell hunyni, és hagyni őket ott, szabadon...

Szenttéavatáson jártunk...

Az elmúlt hét nagy részét Rómában töltöttük, köszönhetően családtagjaink sok-sok igenjének, segítségének, szeretetének. Mindenki beleadta a részét, hogy mi elmehessünk megpihenni, lélekben feltöltődni, kalandozni, megújulni.
A díszlet mindig gyönyörű, az olasz kisvárosi utcácskákkal (mert igazából Róma mellett voltunk, Castelgandolfóban), a burjánzó növényzettel és életkedvvel, a múlt sugárzásával, a bohém mediterrán léttel, a szieszta szentségével, az őrült autósokkal, a kemencében sülő friss pizzával, nem, ezekkel nem bírok betelni.

Nem várost nézni mentünk, hanem egy nemzetközi találkozóra, s így nemcsak a díszlet maradt, hanem belül is formálódtunk, épültünk, rengeteg új impulzus, találkozás, hasonló gondolkodású emberekkel a világ minden részéről. Kellett már ez, magamnak belül is, kettőnknek is.


A csúcspont pedig kétségtelenül a vasárnap volt. Elsőre túl nagy kalandnak tűnt, de éreztük, hogy ott kell lennünk, részt kell vennünk a szenttéavatáson. Mert különleges időszakában élünk az egyháznak, sok-sok szenttel körülvéve, és nem győzünk hálát adni, hogy mi már a megújulás korszakába születtünk bele. Utoljára 2000-ben virrasztottunk II. János Pál pápával, akkor kétmillió fiatallal, idősödő, remegő hangja azóta is elkísér: "ne féljetek szentnek lenni". Ő már megtette. Most is a virrasztást választottuk, másképp nem is lett volna esélyünk. Döbbenet volt, hogy éjfélkor telve volt már minden tér és utca Vatikán környékén, mindenki a földön aludt, ült, vagy hajnalig állt, imádkozott, táncolt, énekelt, tolongott, 2 éves kisgyerektől kezdve a 80 éves lengyel apácákig. Mindenki ott akart lenni. Pedig azért kemény volt, kétségtelenül. A tömeg, a mozdulatlanság, az alapvető komfort minden hiánya, de most mi ezt adtuk oda önmagunkból, ez volt a mi kis felajánlásunk. Valahogy nagyon közelnek tűnt a Menny, néztem ezt a két pápát, akik már onnan mosolyognak a mi tülekedésünkön, és csendes derűvel óvnak minket. S hiába mondtak egész éjjelre, s vasárnapra esőt, a vastag felhők csak beburkoltak minket, és nem kaptunk több nehézséget mint, amit elbírunk, egyetlen csepp sem esett... Sőt, ahogy kimondták azt a néhány egyszerű latin szót, ami által pápáink valóban szentté nyilváníttattak, hirtelen meleg lett és néhány pillanatra kisütött a nap. Átsugárzott a derű az égből. Ott voltunk, s bár alig láttunk, nem ettünk, nem ittunk, nem pisiltünk 12 órán át, nem aludtunk, nem is áldoztunk, mert képtelenség volt a tömegben, mégis nem cserélném el az ottlétet semmire, mert belül valami átalakult, megbizonyosodott. És ezt együtt élhettük meg Csabival.

Köszönet mindenkinek, akinek része volt benne!

et resurrexit tertia die...

Boldog nyulat... Na ez a jókívánság volt az, ami nálam kiütötte a biztosítékot, és ide ültetett a gép elé húsvét hétfőjén, hogy írjak. Mert írni kell. Mert milyen világ az, ahol az emberek egymásnak "boldog nyulat" kívánnak? Hogy is lehet élni a feltámadás hite, öröme nélkül? Hogy is lehet felfogni a szenvedés értelmét, ha a húsvétról a boldog nyúl az egyetlen asszociációnk? Hogy is nem tudjuk mi, keresztények átadni a világnak azt a reményt, ami mindennek értelmet ad?

Hát akkor legalább mi maradjunk meg, a gyerekeink sejtsék meg, hogy az ünnep az mindig valami mély igazságra figyelmeztet, mindig tanít minket, akárhány évesek vagyunk, a hagyományok, a gyökereink meg élni segítenek, és megtartanak, ha erősen fújna ez a minket körülvevő nihil szele... Igen, azt hiszem sikerült ezt átadni nekik, készültek a nagyböjtben, töviskoszorú mellé ültünk esténként és legalább naponta egyszer megpróbáltunk megbékélni egymással. Aztán jöttek a Szent napok, a nagyok maguk határozták el, hogy reggel-este kenyeren-vízen böjtölnek, és kemények, kitartóak, boldogok voltak az elhatározásukban. Anka bölcsen magyarázta Fülöpnek nagypénteken (islersütés közben), hogy "ma azért nem eszünk süteményt, Fülöp, mert ma a szomorúság napja van". És hitte, érezte is. Jutott idő a liturgiákra, elcsendesedésre, temetőlátogatásra, kicsit megállt az idő a nagy várakozásban. És ők is elhitték, hogy nem azt az idétlen nyulat várják, hanem azt a titkot, amit nehezen értünk, de sejtünk: Krisztus fel fog támadni!

A készülődés most nagyon családiasra sikerült, magamban végre le tudtam tenni az "én tudom, hogy kell csinálni" érzését, és bátran bevontam mindenkit takarításba, főzésbe, sütésbe, dekorálásba. Szinte semmit sem én csináltam. Csabika sütötte a süteményeket, Bertával dagasztottuk a kalácsot, Anka díszítette fel a tojásfát, pingálta a hímes tojásokat, sőt még a idénre tervezett húsvéti decoupage terítőnk elkészítését is rájuk mertem bízni (ez nem volt könnyű, de maguktól jelentkeztek), és Fülöp boldogan ragasztózta, lakkozta a szalvéta-barkaágakat a vászonra, és a szemében csillogó öröm sokkal szebbé tette ezt a terítőt, mintha én valami tökéleteset gyártottam volna.

Így jött el az ünnep, s nem is szállt tova, mert a szívünkben is történt megmozdult az Élet... S bár egymásnak mantraszerűen mondogatták a bölcsességet, hogy "nem az ajándékot kell várni, hanem Jézus feltámadását", azért boldogan rohantak ki hajnali 6-kor a kertbe, és lelték meg a kisebb-nagyobb meglepetéseket. Szokásosan csokit reggeliztek islerrel, azt leöblítették kakóval, de hát az ünnep az ünnep. Aztán jöttünk-mentünk, családi ebéd, találkozások, a jelenlét pillanatai, este meg hatalmas csúszdázás a Mamiéktól kapott óriáscsúszdán, őrült Angry Birds csata a Pankáéktól kapott madarakkal, családi memory-parti és fáradt ágybazuhanás...

És most nyugalom, mert a meglocsoltak délutánit alszanak, a locsolók még küldetésüket teljesítik, én meg egyedül, csendben, hálában.
Mert Krisztus feltámadt!

Az élet 7 gyerekkel

Kipróbáltuk, igaz, csak 6 napra. Élmény volt, remélem, a két vendég erdélyi kisfiúnak is, akit befogadtunk és nem érezték azt, amit nemrég egy kedves jóbarátunk mondott rólunk, miszerint olyanok vagyunk, mint az albán menekültek...
Dani és Dávid Gyergyóból jöttek csereutazásra, náluk voltak tavaly elszállásolva a mieink is, szóval a kapcsolat már megvolt. Élmény volt velük lenni és élmény volt megélni azt is, milyen 9-en lenni.
Igaz, kicsit szűkös volt a 7 személyes kocsink mindannyiunknak, igaz, hogy a reggeliző asztalnál olyan érzésünk volt Csabival, mint egy hivatásos büfésnek, és igaz, hogy este még a két fürdőszobában is turnusokra kellett osztani a gyerekeket, de cserébe kaptunk igazi pillanatokat, együttlétet, tanulhattunk empátiát, egymás elfogadását. Unatkozni meg biztosan nem unatkoztunk, a gyerekek sem. Mert hiába XXI. századiak mindannyian, hiába lételemük az internet (nekik is, egy kis 500 fős erdélyi falucskában is), mégis gyerekek, és a legnagyobb közös élmény minden ellenére a játék, a kertben futkározás, fáramászás, bújócskázás. Ezt olyannyira jó volt látni, hogy egyik este fél 9-ig hagytuk, hogy a sötétben rohangásszanak, mert nem volt szívünk elrontani az örömüket.
Csabikánk ment velük mindenhova, Aquaworldbe, sárkányhajózni, operába, repülőtérre, volt családi zarándoklat a városon át, Mátyás-templomban közös mise és sok-sok sport, foci, miegymás.
A vasárnapi közös programot kicsit komplikálta, hogy mi Csabival félmaratont futottunk, de így is belefért a családi együttlét, Mamiéknál vasárnapi ebéd, délután bejártuk még a Gellért-hegy magasságait és mélységeit, s olyan helyekre jutottunk el, ahol a mieinkkel sem jártunk korábban.
Jók ezek a lehetőségek, mert lépni kell, kifelé magunkból, nem zárulhatunk be a "szűk" családunkba, át kell élnünk, hogy szeretnénk másoknak örömet szerezni, s igazi hála volt bennem látva gyerekeink segítőkészségét, együttműködését, ahogy őszinte érdeklődéssel egy ismeretlen gyerek felé fordulnak...

Az Igazi választása

Zajlik a választás. De az igazi választás belül dől el. Hogy tudjuk-e választani napról napra a jót, a konkrét szeretet lépéseit, ötletesen, kreatívan, mások felé fordulva.
Csabikánk elsőáldozásra készül, a hittanon elhatározták, hogy sütnek sütit, azt mise után árusítják, és a befolyt összeget elviszik személyesen egy valóban arra rászoruló családnak. Öröm volt látni, ahogy gyúrta a tésztát, formázta a süteményeket, tolta be a tepsiket, töltötte az islereket, mártogatta őket a csokiba, díszítette, és boldogan csomagolta el a remekműveit, s tényleg ő csinálta. Másokért. És öröm volt látni, ahogy árusít mise után, bár nem volt kedve, számolgatja a többiekkel a nem kevés adományt, és érzi, hogy ezzel valóban valakinek segíteni fognak.
Igen, a Jó választása az igazi választás. Mennyi rengeteg lehetőségünk van...

Magasság és mélység

Ha a hegy nem  megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez örökbölcsesség alapján utánaeredtünk a télnek, ha ő nem volt hajlandó megtisztelni minket idén. Most, hogy végre itt a tavasz, visszavágtáztunk a télbe, síelni, havat látni, szánkózni, és leginkább együtt lenni.

Sajátos műfaj ez a kisgyerekes síelés, értem teljesen azokat, akiknek ez vadidegen, mert tényleg drága, tényleg fárasztó a sokórás utazás, tényleg össze kell pakolni és be kell gyömöszölni a fél lakást a kocsiba a négy nap kedvéért, tényleg munkás küzdeni velük, tényleg nagyon kell koncentrálni, hogy mindenkinek mindene meglegyen, s mindenből kettő, mert hát mi van, ha átázik, mi van esik, mi van, ha tűz a nap, tényleg erősen rájuk kell hatni, hogy nehogy hisztizni merészeljenek, mert azt a rendszer nem bírja el... És ha már a pályán állunk, tényleg minden szülői aggodalmat el kell engedni, és rábízni őket a Jóistenre, hogy ki hol van, hol tud lejönni, eléri-e az utolsó liftet, fel tud-e állni, segít-e neki valaki, ha nem vagyunk mellette.
Szóval extrémsport, minden tekintetben. És legkevésbé a csúszás része.

És mégis újra elindulunk, mert felejthetetlen a készülődő gyerekek szemében csillogó lelkesedés, a száguldás, a "le tudok menni, én irányítom a lécet" érzése, és felejthetetlen a látvány, ahogy legyőzik hamar a kis korlátaikat, és boldogok. És élvezik, hogy válogathatnak, kivel síeljenek azok közül, aki épp nem Bertára vigyáz, és nem is tudják, mekkora kincs, hogy a nagyszüleikkel, nagybátyjukkal, szüleikkel száguldozhatnak a pályán. És élmény látni, ahogy ügyesednek, ahogy Botit, ha akarnám, se érném utol, ahogy megoldja egyedül, ha beszorul a léce a felvonón, ahogy visszagyalogol szó nélkül a szállásra, mert lekéste az utolsó liftet, ahogy Csabika bárhol lejön és átlátja a pályarendszert, megtervezi az útvonalat, bátorítja a kisebbeket, ahogy Fülöp egyedül felvonózik, s magabiztosan száguld, s elszáll minden félénksége, izgágasága, ha léc van a lábán, ahogy Anka test- és lelkialkatát meghazudtolóan leküzdi magát A piros pályán is, ha muszáj. És öröm volt nézni őket, ahogy pályazárás után túrják az olvadó havat, gátat építenek a patakban, jeget törnek, erdőbe mászkálnak a 15 fok ellenére is térdig érő hóban, és csúszkálnak popsisível a ratrakolt pályán, és csuromvizesen, de boldogan esnek be a szállásra. És az már csak külön ajándék, hogy Csabival kettesben is síelhettünk, s végre egymáshoz is szólhattunk, úgy, hogy nem szólnak hárman a szavunkba.

És ami tényleg a legfontosabb, hogy együtt voltunk, esténként jókat játszottunk, kártyáztunk, dixiteztünk, és ha akartuk, ha nem "el kellett viselnünk egymást szeretetben". Igen, mert olyan konfliktusok, küzdelmek jönnek ilyenkor ki, amik nem jönnének, ha nem lennénk ott, de talán pont ezért kell ott lenni, és mindent át- és megélni, nem feladni, és megbirkózni a saját különbözőségeinkkel, a gyerekeink nyűgjeivel, ami néha nehezebbnek tűnik, mint a legmeredekebb fekete pálya...

Köszönet Maminak-Papinak-Marcinak, hogy együtt lehettünk, bírták türelemmel és minden mással azt, amilyenek vagyunk, köszönet Ágónak-Bocy néninek, hogy jelenlétükkel motiválták Ankát, aki a legtöbb motiválásra szorult, köszönet drága férjemnek, hogy elfogad úgy, ahogy vagyok, és leginkább köszönet a Jóistennek, hogy megadta ezt a nem mindennapi lehetőséget, hogy mindezt megélhessük, magasságot és mélységet együtt.

A pálya legkisebb ördöge:

Berta főz

Tanítanak ezek a gyerekek alaposan. Legutóbb arra, hogy semmihez se ragaszkodjak, mert minden csak egy pillanat. Épp két hányás között vergődtünk a múlt héten, amikor is látjuk, hogy Bertuska széken ágaskodva kapcsolgatja a mikrót. Nagy szikra, aztán egy kis bűz, és csend. Kinyitottuk a mikrót, a telefonom feküdt bent, kiégve...
Lélegzetvétel, bölcs felülről látás, miszerint ez van, aztán a felismerés, hogy a simkártya is kiégett, az elmúlt 10 évben összehalászott telefonszámokkal, jó sok fényképpel, kisebb-nagyobb dolgaimmal, adatokkal.
Annyira mérges voltam rá, magamra, a helyzetre, hogy már csak nevetni tudtam. Napokig persze megszűntem létezni az éterben, de azt hiszem, az sem ártott. Végülis tényleg azért vannak ők, hogy megtanítsanak, semmi sem fontos, minden elmúlik. De itt és most szerethetek.

A szabad játék titka

Egy dolgot nem értek... de nagyon nem. Miért van az, hogy a gyerekek csak akkor képesek békében, kreatívan, örömmel együtt játszani, amikor aludni kéne menni du., vagy közeledik este a fürdés idő? Mint valami szellem, belengi őket a közeledő vég, s hirtelen megjön az ötlet, elcsitulnak a harcok, boldogan építenek, szerepjátékoznak, s hirtelen szeretni kezdik az életet... Ezt hivatalos játékidőben, vagyis a nap nagy részében képtelen vagyok náluk elérni...

Az új családtag

Igen, 8-an lettünk... Nem, nem úgy. Boti nagy örömére, régóta tartó vágyódása beteljesült. 9. szülinapjára családunkba költözött egy hüllő... Először kígyót akart, de arról sikeresen lebeszéltük (nemhiába az örök siklóvadász...), így hát maradt a nem túl nagy gondot jelentő leopárdgekkó, amivel kb. semmit nem kell csinálni, szimplán boldogít minket. Pontosabban Botikát, aki lelkesen simogatja, kézbe veszi, tesók is megsimogathatják, és drukkol neki, hogy sikeresen levadássza a beadagolt tücsköket. Igen, mert csak élő állatot eszik, a lelkem. Sebaj kiművelődtem már én is rendesen a tücsöktárolás fortélyairól, hibernálásáról, (hogy ne szökjenek, s éjszaka ne kelljen romantikus tücsökciripelést hallgatnunk), a különböző lárvák tápanyagtartalmáról, és a sivatagi fény különböző spektrumairól... Szép dolog a biológia.
Az állat hivatalos neve: Philippe Lahm, (sokáig úgy tűnt, Berta lesz a neve, de ez okozott volna némi kavart), beceneve Filkó, Berta szerint gáj-gáj.
A legújabb nézetem, hogy támogatok minden hobbit, kedvtelést, érdeklődést, ami némi valóságélményt nyújt a gyerekeknek, s nem ehhez az online-nyomkodós-képernyőbambuló-vibráló fura világhoz láncolja őket. S inkább veszünk neki gekkót, mint okostelefont, ami az ő korukban már szinte természetes az iskolában.
Hát, Isten éltessen Botika, légy boldog gekkótulajdonos!

4 éves gyíkvadász:

És Filkó:

Zserbógolyó

Lenne 1001 más dolgom így az ünnep előestéjén, mint blogot írni, de mégis...íme egy kedves recept, és hozzá a Történet, amin most már hangosan nevetünk. Akkor elsőre nem sikerült...
Tavaly történt... 24-én.Hiába igyekeztem, a zserbó utolsó délelőttre maradt, de elkészült és jó szokásomhoz híven a padlóra tettem hűlni a konyha egy eldugott sarkába, mert a kő milyen jól elvezeti a hőt... Gyerekek csinálták a dolgukat, semmi extra történés. Ebéd után elküldtük őket aludni, én meg be akartam vonni a zserbót csokival, amikor látom, hogy valami furcsaság történt vele. Elsőre nem fogtam fel. Egy szabályos lábnyom. De kié? Nem kisgyerek lába ez. Kimértük, végiggondoltuk, s kikövetkeztettük, hogy csakis Csabika lehetett a 38-as papucsával. Azt hittem, ott dobban utoljára a szívem. Szerencséje volt, hogy nem volt ott, mert karácsony ide vagy oda, leüvöltöttem volna a fejét. Vettem egy nagy levegőt, és igent mondtam a szeretetre, ami mindig bölcs lépés, ha sikerül... Aztán jött odaföntről az ihlet is (meg beugrottak korábban olvasott gasztroblogos sztorik), összegyúrtam a zserbó széttaposott kétharmad részét, kis golyókat formáztam belőlük, és csokiba mártottam. Hát nagyobb sikere volt a gyerekeknél, mint a mezei zserbónak...
Azóta Csabika büszke magára, hogy neki köszönhetjük az új süteményt receptjét. Idén már direkt erre használtam a megsütött zserbó egy részét. Minden a javunkra válik?! !!
Hát ezzel a recepötlettel kívánok sok lelkierőt, lélekjelenlétet az ünnepi készülődés pillanataihoz!! Hogy tényleg a Szeretet szülessen meg köztünk, bennünk!

Adventi realitás

Nem akartam, mégis így lett. Belezuhantunk az adventbe. Nem mondom, hogy készületlenül, de a ráhangolódás, elcsendesedés nem akar jönni magától. A gyerekek meg néha annyira kiszívják a véremet, hogy tehetetlen bábként sodródom a napokkal. Épphogy elrendezni a minimálist, ennyihez érzek erőt. Pedig semmi extra, éljük a szokásos életünket, de valahogy ők öten nem lelik kedvüket a békességben, annál inkább a feszkóban, egymás szivatásában, piszkálásban, anya idegeinek próbálgatásában.

Egyedül ez a drága Bertuska a közös nevező, őt valahogy mindenki szereti. Ő még nem sért felségterületeket. Boti elrakja neki az iskolában kapott finomságokat, cserébe Berta apának szólítja őt. Anka esténként felkelti, mert "bandázni akarok vele és pöttyös labdákról beszélgetni, mert szeretem őt", s 10-ig hangos kacajok jönnek a lányszobából. Fülöp reggel kiszedi az ágyból, kibontja a hálózsákból és leszállítja nekem. S ő az egyetlen, akit Csabi beenged a szobájába. Békés kis teremtés, ő még csak gyurmát eszik, acetont locsol végig a házon, Wc kagylóban pancsol, asztal tetején trónol s borogatja ki az ott felejtett maradék reggeli kakaókat, kályhában turkál, s egyéb világfelfedező tevékenységeket folytat. Rendet rakni mellette mindenesetre teljesen felesleges.

Szóval advent van. A koszorú körül (amit idén Boti kötött, mert a koszorúkötésen a kicsiket kergettem) azért leülünk minden nap, bár időnként tömegverekedéssé fajul az ima, éneklés, mert nem x gyújtja a gyertyát, nem y választ éneket, z túl hosszút választ... Erős túlzással nevezném csak Jézussal való beszélgetésnek. Ilyeneké lenne az Ő országa?! Hú...
A tavaly gondosan elkészített, megszámozott 24 zokni azért előkerült, 120 apróságot, finomságot dugdostam bele, szépen lóg a fejünk felett, legalább ez figyelmeztessen. Bár tavaly még családi program is került mellé
minden napra, idén már nem futotta lelki erőmből.
Fülöp lelkesedésének köszönhetően midenütt fenyőágak lógnak, (mert hát az oviban is úgy van), s mindenféléket készítettünk, aggattunk rá. Legalább közösen.
Anka noszogatására készítettem játszós betlehemet is, egyszerűen nem fogta fel, hogy a dísznek kitett szalma, kerámia betlehemeinkből miért nem lehet kivenni Máriát, Jézust, Józsefet. Akkor meg mire jó? Érdekes, a fiúknak soha nem jutott eszébe ilyesmi, játszani a betlehemmel. Na gyártottam neki fafigurákból, filcből, s azóta minden nap azzal játszik, dédelgeti a kis vatta-Jézust. Drága lánygyermek!
Az első adag karácsonyi sütemény is elfogyott, 100 miniislert gyártottam az első adventi vasárnapra, három napig tartott, a gondos beosztásnak köszönhetően...

Hát ennyi a háttér, a többi meg belül dől el. Vajon kész vagyok-e elveszíteni az ideális családról, ideális gyerekekről való elképzeléseimet, s így szeressem őket, ahogy vannak? Vajon merek-e kilépni a káoszból, s elcsendesedni, hogy közel engedjem magamhoz az advent igazi lényegét: a végtelen szeretetre való belső vágyakozást, várakozást? Megpróbálom.

Őszi örömpillanatok

Meg kell örökíteni ezt a pillanatot, mert nem akarom, hogy elmúljon... Vagy bár tudnám még jobban megélni. Annyira testet-lelket-kapcsolatot melegítő ez a késő ősz, hogy nem akarom elengedni. S udom, hogy mindenki kirándulós, erdős, faleveles képeket posztol magáról mindenütt, de nem is lehet nem a természetben lenni ilyenkor...
S nagyjából ez most közös nevező a családban is. Még az antikirándulósokat is megmelengeti az őszi erdő látványa... Szóval megyünk, amíg tudunk. Nemzeti ünnepünkön a Gyadai-tanösvényt céloztuk be a Naszály lábánál, jó választás volt, 5 km mindenkinek belefér, nincs messze, volt benne játék, feladat, végtelen rét, avarral teli erdő, kőfejtés, függőhíd, patak felett fapallók, szurdokmászás házi hotdog az Óriások pihenőjén, és ha jól emlékszem - bár már megszépülnek egy hét távlatából az emlékek - nem is annyira hisztizett senki... Vagy csak már elnyelte az erdő...
Aztán egy véletlen összejött szabadságos napon, hármasban - apa, anya, legkisebb - kibicikliztünk Szentendrére, s leszámítva a végtelenül lehasznált bicikliutakat, varázslatos volt a párás-napos Duna-part, s jó volt egy kicsit turistáskodni, lángosozni, "egygyerekesnek" lenni, s feltöltődni, amíg a többiek oviban-iskolában húzták az igát...
Hétvégében is volt minden, leányfalui Dunabambulás kettesben, normafai rétesfutás a futókörrel, mozgás-pihenés a szokásos hulló levelek alatt, napozás, s egy kis kerti munka.
Az őszi szünetre is beterveztünk sok mindent, legyen már egy kis minőségi idő együtt, összegyűjtöttük a vágyakat, igényeket, s beosztottuk a napokat. Érdekes a dinamikája, hogy mindig más és más felállásban vagyunk együtt, le kell tenni azt a vágyat, hogy mindig együtt, ugyanott legyünk. így aztán tegnap lelkifurdalás nélkül elküldtük az óvodásokat oviba (ők csak mától vették ki az őszi szabadságukat), hogy a nagyokra is maradjon figyelem... Mert persze levezénylek egyedül bármilyen kimozdulást az öt gyerekkel, de azért az mindig kemény idegharc (is). A két naggyal és Bertával kibicikliztem a Margitszigetre, és olyan békés, egyszerű volt minden, játszótereztünk, tekertünk egy nagy kört, állatokat néztünk, piknikeztünk, mindenki a helyén volt. Hát igen, ez a biciklizés nehéz műfaj azért a kisebbekkel, hiába halad jól már Fülöp, a városi közlekedéshez kell neki még egy kis szocializáció, Ankának meg az otthon-templom még a leküzdhető távolság kétkeréken. Szóval jobb volt nekik inkább az óvodában. Ma meg boldogan csatlakoztak Bertához, hogy ők is mehetnek villamossal-metróval-busszal Mamiékhoz, mint a régi szép időkben, amikor még nem nyomta vállukat az óvodai élet súlyos terhe...

Megint túl idilli lett ez a pár sor, mindenki képzelje hozzá a háttérben fel-felcsendülő nemeket, halk-hangosabb akaratkinyilvánításokat - ez a lányoknak az erősségük - , becsapott ajtókat, be-beszóló kiskamaszokat. De mégis. Valahogy átmos ez az időszak, s tudom, nem ezen múlik, de a ragyogó napsütés, az avar illata, az együtt töltött kis idők nem engedik feledtetni az Isten végtelen szeretetét.

Elkezdődött...

a suli, ovi, és minden intézményesült kötelesség. Jó volt a nyár, hogy hosszú hetekre nem tűnt rutinnak a rutin, feltöltődtünk, lelassultunk, s ha tetszik, ha nem, együtt kellett lennünk. Jól sikerült a nyárbúcsúztató Mátra-járásunk is, túrákkal, szedrezéssel, csörgedező patakvölgyekkel, teljes ellátással, szobába belógó évszázados fákkal, szokásos Kékes-látogatással, bobozással, s viszonylag nyugodtabb együttléttel. Nekem nehéz is volt visszalépni a szabadság nem épp pihentető, de lélekemelő és közösségteremtő életérzéséből.

Mert persze nyugisabb így, hogy 5-ből 4 nincs itthon, hogy mindenki teljesíti a teljesítenivalót ott, ahol épp kell, de mégis más így. Bertáról nem is beszélve, nem érti egyszerűen a csendet, hogy hiába kiabál az emeletről "iattok!" (értsd: sziasztok), senki nem válaszol...
A fiúk suliban, lelkesen pattannak ki az ágyból 6-kor, Csabika maga gyártja a szendvicseit, készíti a többieknek a reggelit, jó hangulatban távoznak, s egyelőre - különóra hiányában - még korán is érkeznek. Szépen mindenki megebédel még egyszer, és békésen írogatják a leckéjüket. Tudom, az első hét varázsa ez  a ráérősség, jövő héttől indulnak a plusz programok, Botinak marad a futás, karate, foci, úszás, kerámia, hittan, Csabinak hegedű, zongora, szolfézs, hittan, karate, úszás... hú, kicsit soknak is tűnik... S persze ez mind logisztika, leterheltség, de azért sava-borsa is a hétköznapoknak.

Anka- Fülöp oviban, a beszoktatás nem okozott nagyobb nehézséget, mivel Anka is Fülöp csoportjába ment, s hát ő olyan lány, aki alapvetően igennel voksol az élet dolgaira. Ők is kezdik a héten az úszást, ma volt az első ovis hittan. Szóval a keretek megvannak.

A nagyobb kihívás mindig az, hogy a megmaradó közös időt valóban töltsük, ne csak múljon. Az örök dilemma persze mindig az, hogy mennyit kell ahhoz a háztartásban dolgoznom, hogy ne omoljon ránk (értsd legyen tiszta ruha, főtt kaja, élhető rend), s közben a lényegre, amiért itthon vagyok, maradjon idő. Merjek leülni velük a homokozóba, tudjak elhajítani mindent, hogy motorversenyt szervezzünk a ház körül, bemásszak velük az ugrálóba, s megadjuk a módját a közös étkezéseknek, amíg még lehet, hangulatosan, kint a teraszon. S hát a kötetlen, építő jellegű játszásra is sokszor nehezebb őket motiválni, mint leültetni őket valami mese elé. De olyan öröm, amikor látom, hogy sikerült, tartalmasan vannak, együtt vannak, kitalálnak, lelkesednek, s nem csak bambulnak a gép előtt valami bugyutaságot.

S jó ez így, a fokozatos átmenet, a napsütéses őszi napok engednek búcsúzkodni, hogy jobban meg tudjam (majd) élni a új időszakot, a következő jelenpillanatokat...