Berta főz

Tanítanak ezek a gyerekek alaposan. Legutóbb arra, hogy semmihez se ragaszkodjak, mert minden csak egy pillanat. Épp két hányás között vergődtünk a múlt héten, amikor is látjuk, hogy Bertuska széken ágaskodva kapcsolgatja a mikrót. Nagy szikra, aztán egy kis bűz, és csend. Kinyitottuk a mikrót, a telefonom feküdt bent, kiégve...
Lélegzetvétel, bölcs felülről látás, miszerint ez van, aztán a felismerés, hogy a simkártya is kiégett, az elmúlt 10 évben összehalászott telefonszámokkal, jó sok fényképpel, kisebb-nagyobb dolgaimmal, adatokkal.
Annyira mérges voltam rá, magamra, a helyzetre, hogy már csak nevetni tudtam. Napokig persze megszűntem létezni az éterben, de azt hiszem, az sem ártott. Végülis tényleg azért vannak ők, hogy megtanítsanak, semmi sem fontos, minden elmúlik. De itt és most szerethetek.

A szabad játék titka

Egy dolgot nem értek... de nagyon nem. Miért van az, hogy a gyerekek csak akkor képesek békében, kreatívan, örömmel együtt játszani, amikor aludni kéne menni du., vagy közeledik este a fürdés idő? Mint valami szellem, belengi őket a közeledő vég, s hirtelen megjön az ötlet, elcsitulnak a harcok, boldogan építenek, szerepjátékoznak, s hirtelen szeretni kezdik az életet... Ezt hivatalos játékidőben, vagyis a nap nagy részében képtelen vagyok náluk elérni...

Az új családtag

Igen, 8-an lettünk... Nem, nem úgy. Boti nagy örömére, régóta tartó vágyódása beteljesült. 9. szülinapjára családunkba költözött egy hüllő... Először kígyót akart, de arról sikeresen lebeszéltük (nemhiába az örök siklóvadász...), így hát maradt a nem túl nagy gondot jelentő leopárdgekkó, amivel kb. semmit nem kell csinálni, szimplán boldogít minket. Pontosabban Botikát, aki lelkesen simogatja, kézbe veszi, tesók is megsimogathatják, és drukkol neki, hogy sikeresen levadássza a beadagolt tücsköket. Igen, mert csak élő állatot eszik, a lelkem. Sebaj kiművelődtem már én is rendesen a tücsöktárolás fortélyairól, hibernálásáról, (hogy ne szökjenek, s éjszaka ne kelljen romantikus tücsökciripelést hallgatnunk), a különböző lárvák tápanyagtartalmáról, és a sivatagi fény különböző spektrumairól... Szép dolog a biológia.
Az állat hivatalos neve: Philippe Lahm, (sokáig úgy tűnt, Berta lesz a neve, de ez okozott volna némi kavart), beceneve Filkó, Berta szerint gáj-gáj.
A legújabb nézetem, hogy támogatok minden hobbit, kedvtelést, érdeklődést, ami némi valóságélményt nyújt a gyerekeknek, s nem ehhez az online-nyomkodós-képernyőbambuló-vibráló fura világhoz láncolja őket. S inkább veszünk neki gekkót, mint okostelefont, ami az ő korukban már szinte természetes az iskolában.
Hát, Isten éltessen Botika, légy boldog gekkótulajdonos!

4 éves gyíkvadász:

És Filkó:

Zserbógolyó

Lenne 1001 más dolgom így az ünnep előestéjén, mint blogot írni, de mégis...íme egy kedves recept, és hozzá a Történet, amin most már hangosan nevetünk. Akkor elsőre nem sikerült...
Tavaly történt... 24-én.Hiába igyekeztem, a zserbó utolsó délelőttre maradt, de elkészült és jó szokásomhoz híven a padlóra tettem hűlni a konyha egy eldugott sarkába, mert a kő milyen jól elvezeti a hőt... Gyerekek csinálták a dolgukat, semmi extra történés. Ebéd után elküldtük őket aludni, én meg be akartam vonni a zserbót csokival, amikor látom, hogy valami furcsaság történt vele. Elsőre nem fogtam fel. Egy szabályos lábnyom. De kié? Nem kisgyerek lába ez. Kimértük, végiggondoltuk, s kikövetkeztettük, hogy csakis Csabika lehetett a 38-as papucsával. Azt hittem, ott dobban utoljára a szívem. Szerencséje volt, hogy nem volt ott, mert karácsony ide vagy oda, leüvöltöttem volna a fejét. Vettem egy nagy levegőt, és igent mondtam a szeretetre, ami mindig bölcs lépés, ha sikerül... Aztán jött odaföntről az ihlet is (meg beugrottak korábban olvasott gasztroblogos sztorik), összegyúrtam a zserbó széttaposott kétharmad részét, kis golyókat formáztam belőlük, és csokiba mártottam. Hát nagyobb sikere volt a gyerekeknél, mint a mezei zserbónak...
Azóta Csabika büszke magára, hogy neki köszönhetjük az új süteményt receptjét. Idén már direkt erre használtam a megsütött zserbó egy részét. Minden a javunkra válik?! !!
Hát ezzel a recepötlettel kívánok sok lelkierőt, lélekjelenlétet az ünnepi készülődés pillanataihoz!! Hogy tényleg a Szeretet szülessen meg köztünk, bennünk!

Adventi realitás

Nem akartam, mégis így lett. Belezuhantunk az adventbe. Nem mondom, hogy készületlenül, de a ráhangolódás, elcsendesedés nem akar jönni magától. A gyerekek meg néha annyira kiszívják a véremet, hogy tehetetlen bábként sodródom a napokkal. Épphogy elrendezni a minimálist, ennyihez érzek erőt. Pedig semmi extra, éljük a szokásos életünket, de valahogy ők öten nem lelik kedvüket a békességben, annál inkább a feszkóban, egymás szivatásában, piszkálásban, anya idegeinek próbálgatásában.

Egyedül ez a drága Bertuska a közös nevező, őt valahogy mindenki szereti. Ő még nem sért felségterületeket. Boti elrakja neki az iskolában kapott finomságokat, cserébe Berta apának szólítja őt. Anka esténként felkelti, mert "bandázni akarok vele és pöttyös labdákról beszélgetni, mert szeretem őt", s 10-ig hangos kacajok jönnek a lányszobából. Fülöp reggel kiszedi az ágyból, kibontja a hálózsákból és leszállítja nekem. S ő az egyetlen, akit Csabi beenged a szobájába. Békés kis teremtés, ő még csak gyurmát eszik, acetont locsol végig a házon, Wc kagylóban pancsol, asztal tetején trónol s borogatja ki az ott felejtett maradék reggeli kakaókat, kályhában turkál, s egyéb világfelfedező tevékenységeket folytat. Rendet rakni mellette mindenesetre teljesen felesleges.

Szóval advent van. A koszorú körül (amit idén Boti kötött, mert a koszorúkötésen a kicsiket kergettem) azért leülünk minden nap, bár időnként tömegverekedéssé fajul az ima, éneklés, mert nem x gyújtja a gyertyát, nem y választ éneket, z túl hosszút választ... Erős túlzással nevezném csak Jézussal való beszélgetésnek. Ilyeneké lenne az Ő országa?! Hú...
A tavaly gondosan elkészített, megszámozott 24 zokni azért előkerült, 120 apróságot, finomságot dugdostam bele, szépen lóg a fejünk felett, legalább ez figyelmeztessen. Bár tavaly még családi program is került mellé
minden napra, idén már nem futotta lelki erőmből.
Fülöp lelkesedésének köszönhetően midenütt fenyőágak lógnak, (mert hát az oviban is úgy van), s mindenféléket készítettünk, aggattunk rá. Legalább közösen.
Anka noszogatására készítettem játszós betlehemet is, egyszerűen nem fogta fel, hogy a dísznek kitett szalma, kerámia betlehemeinkből miért nem lehet kivenni Máriát, Jézust, Józsefet. Akkor meg mire jó? Érdekes, a fiúknak soha nem jutott eszébe ilyesmi, játszani a betlehemmel. Na gyártottam neki fafigurákból, filcből, s azóta minden nap azzal játszik, dédelgeti a kis vatta-Jézust. Drága lánygyermek!
Az első adag karácsonyi sütemény is elfogyott, 100 miniislert gyártottam az első adventi vasárnapra, három napig tartott, a gondos beosztásnak köszönhetően...

Hát ennyi a háttér, a többi meg belül dől el. Vajon kész vagyok-e elveszíteni az ideális családról, ideális gyerekekről való elképzeléseimet, s így szeressem őket, ahogy vannak? Vajon merek-e kilépni a káoszból, s elcsendesedni, hogy közel engedjem magamhoz az advent igazi lényegét: a végtelen szeretetre való belső vágyakozást, várakozást? Megpróbálom.

Őszi örömpillanatok

Meg kell örökíteni ezt a pillanatot, mert nem akarom, hogy elmúljon... Vagy bár tudnám még jobban megélni. Annyira testet-lelket-kapcsolatot melegítő ez a késő ősz, hogy nem akarom elengedni. S udom, hogy mindenki kirándulós, erdős, faleveles képeket posztol magáról mindenütt, de nem is lehet nem a természetben lenni ilyenkor...
S nagyjából ez most közös nevező a családban is. Még az antikirándulósokat is megmelengeti az őszi erdő látványa... Szóval megyünk, amíg tudunk. Nemzeti ünnepünkön a Gyadai-tanösvényt céloztuk be a Naszály lábánál, jó választás volt, 5 km mindenkinek belefér, nincs messze, volt benne játék, feladat, végtelen rét, avarral teli erdő, kőfejtés, függőhíd, patak felett fapallók, szurdokmászás házi hotdog az Óriások pihenőjén, és ha jól emlékszem - bár már megszépülnek egy hét távlatából az emlékek - nem is annyira hisztizett senki... Vagy csak már elnyelte az erdő...
Aztán egy véletlen összejött szabadságos napon, hármasban - apa, anya, legkisebb - kibicikliztünk Szentendrére, s leszámítva a végtelenül lehasznált bicikliutakat, varázslatos volt a párás-napos Duna-part, s jó volt egy kicsit turistáskodni, lángosozni, "egygyerekesnek" lenni, s feltöltődni, amíg a többiek oviban-iskolában húzták az igát...
Hétvégében is volt minden, leányfalui Dunabambulás kettesben, normafai rétesfutás a futókörrel, mozgás-pihenés a szokásos hulló levelek alatt, napozás, s egy kis kerti munka.
Az őszi szünetre is beterveztünk sok mindent, legyen már egy kis minőségi idő együtt, összegyűjtöttük a vágyakat, igényeket, s beosztottuk a napokat. Érdekes a dinamikája, hogy mindig más és más felállásban vagyunk együtt, le kell tenni azt a vágyat, hogy mindig együtt, ugyanott legyünk. így aztán tegnap lelkifurdalás nélkül elküldtük az óvodásokat oviba (ők csak mától vették ki az őszi szabadságukat), hogy a nagyokra is maradjon figyelem... Mert persze levezénylek egyedül bármilyen kimozdulást az öt gyerekkel, de azért az mindig kemény idegharc (is). A két naggyal és Bertával kibicikliztem a Margitszigetre, és olyan békés, egyszerű volt minden, játszótereztünk, tekertünk egy nagy kört, állatokat néztünk, piknikeztünk, mindenki a helyén volt. Hát igen, ez a biciklizés nehéz műfaj azért a kisebbekkel, hiába halad jól már Fülöp, a városi közlekedéshez kell neki még egy kis szocializáció, Ankának meg az otthon-templom még a leküzdhető távolság kétkeréken. Szóval jobb volt nekik inkább az óvodában. Ma meg boldogan csatlakoztak Bertához, hogy ők is mehetnek villamossal-metróval-busszal Mamiékhoz, mint a régi szép időkben, amikor még nem nyomta vállukat az óvodai élet súlyos terhe...

Megint túl idilli lett ez a pár sor, mindenki képzelje hozzá a háttérben fel-felcsendülő nemeket, halk-hangosabb akaratkinyilvánításokat - ez a lányoknak az erősségük - , becsapott ajtókat, be-beszóló kiskamaszokat. De mégis. Valahogy átmos ez az időszak, s tudom, nem ezen múlik, de a ragyogó napsütés, az avar illata, az együtt töltött kis idők nem engedik feledtetni az Isten végtelen szeretetét.

Elkezdődött...

a suli, ovi, és minden intézményesült kötelesség. Jó volt a nyár, hogy hosszú hetekre nem tűnt rutinnak a rutin, feltöltődtünk, lelassultunk, s ha tetszik, ha nem, együtt kellett lennünk. Jól sikerült a nyárbúcsúztató Mátra-járásunk is, túrákkal, szedrezéssel, csörgedező patakvölgyekkel, teljes ellátással, szobába belógó évszázados fákkal, szokásos Kékes-látogatással, bobozással, s viszonylag nyugodtabb együttléttel. Nekem nehéz is volt visszalépni a szabadság nem épp pihentető, de lélekemelő és közösségteremtő életérzéséből.

Mert persze nyugisabb így, hogy 5-ből 4 nincs itthon, hogy mindenki teljesíti a teljesítenivalót ott, ahol épp kell, de mégis más így. Bertáról nem is beszélve, nem érti egyszerűen a csendet, hogy hiába kiabál az emeletről "iattok!" (értsd: sziasztok), senki nem válaszol...
A fiúk suliban, lelkesen pattannak ki az ágyból 6-kor, Csabika maga gyártja a szendvicseit, készíti a többieknek a reggelit, jó hangulatban távoznak, s egyelőre - különóra hiányában - még korán is érkeznek. Szépen mindenki megebédel még egyszer, és békésen írogatják a leckéjüket. Tudom, az első hét varázsa ez  a ráérősség, jövő héttől indulnak a plusz programok, Botinak marad a futás, karate, foci, úszás, kerámia, hittan, Csabinak hegedű, zongora, szolfézs, hittan, karate, úszás... hú, kicsit soknak is tűnik... S persze ez mind logisztika, leterheltség, de azért sava-borsa is a hétköznapoknak.

Anka- Fülöp oviban, a beszoktatás nem okozott nagyobb nehézséget, mivel Anka is Fülöp csoportjába ment, s hát ő olyan lány, aki alapvetően igennel voksol az élet dolgaira. Ők is kezdik a héten az úszást, ma volt az első ovis hittan. Szóval a keretek megvannak.

A nagyobb kihívás mindig az, hogy a megmaradó közös időt valóban töltsük, ne csak múljon. Az örök dilemma persze mindig az, hogy mennyit kell ahhoz a háztartásban dolgoznom, hogy ne omoljon ránk (értsd legyen tiszta ruha, főtt kaja, élhető rend), s közben a lényegre, amiért itthon vagyok, maradjon idő. Merjek leülni velük a homokozóba, tudjak elhajítani mindent, hogy motorversenyt szervezzünk a ház körül, bemásszak velük az ugrálóba, s megadjuk a módját a közös étkezéseknek, amíg még lehet, hangulatosan, kint a teraszon. S hát a kötetlen, építő jellegű játszásra is sokszor nehezebb őket motiválni, mint leültetni őket valami mese elé. De olyan öröm, amikor látom, hogy sikerült, tartalmasan vannak, együtt vannak, kitalálnak, lelkesednek, s nem csak bambulnak a gép előtt valami bugyutaságot.

S jó ez így, a fokozatos átmenet, a napsütéses őszi napok engednek búcsúzkodni, hogy jobban meg tudjam (majd) élni a új időszakot, a következő jelenpillanatokat...

A világ tetején

Kimozdultunk. Csabival ketten. Ünnepelni, mert igen, most volt 15 éve, hogy egymásra találtunk a messzi Franciaországban. Most nem mentünk el addig, mégis varázslatos helyekre bukkantunk. 

Érdekes, ahogy múlik az idő, egyre inkább az egyszerűségre vágyunk, semmi flincflanc, semmi wellness, csak közösen töltött minőségi idő. Régi vágyam volt felfedezni gyalogosan a Balaton-felvidéket. S milyen jó, hogy vannak vágyaink, mert van mit beteljesíteni… Kocsit a szervízben hagytuk, mentünk busszal, hajóval, aztán nekivágtunk Füredről az északi partnak. 

A szabadság, a hátizsák-polifoam-hálózsák érzése a hátunkon, a zsivajnélküliség, a meghallgatott szavak, az erő a lábunkban, s a lehetőség, hogy csak egymásra kell figyelnünk, végtelenül felszabadító volt. Turistával is csak 60 km megtétele után, a harmadik napon, Badacsony fennsíkján találkoztunk először. Viszont találkoztunk őzekkel, egy cserkésztáborral, rengeteg várrommal, gyönyörű – egyre távolodó – Balatonnal  a háttérben és mindenütt egy régmúlt világ rendezett életérzésével. Ettünk mindent, amit találtunk, rengeteg szedret, körtét, szilvát, némi savanyú szőlőt, s mindent, amiből a kisfalvak kisboltjaiban betankoltunk.

Nagyvázsonyban még szállásunk is volt, a második éjszakát a Gondviselés intézte. Kitűnő munkát végzett… A legszebb tanúhegyet választottuk éjszakai szállásul, bár kétséges volt, hogy elérjük-e sötétedés előtt. Csobánc füves fennsíkja, a félévezredes várrommal, alattunk  az összes tanúhegy, Bakony, Balaton, megrendítő látvány volt. A naplemente, amit végül csak elcsíptünk, s a hajnali napfelkelte pedig betöltött mindent a látványával, most már az emlékével. Nem kell nekünk Kancsendzönga, de még Alpok sem, komolyan ott volt alattunk az egész világ… Aludtam én már szabad ég alatt valamikor régen, jártunk külön-külön is vándortáborozni, de közösen el kellett telnie 15 évnek, hogy újra vágyjunk erre a szabadságra, s meg is valósítsuk.  S döbbenet, hogy milyen kevés körülmény elég ahhoz, hogy megtapasztaljuk a teljes harmóniát.

Jó volt tudni, hogy a gyerekeink jó kezekben vannak- köszönet érte minden családtagunknak, aki istápolta őket -, s bár mindig nehéz az elszakadás, a kilépés a megszokott szoros együttlétből, de azt hiszem mindenkinek nagyon fontos átélni ezt az elszakadást-újra találkozást. Nekünk is, mert vissza kell szüntelen térnünk a forráshoz, s miből táplálkoznak a gyerekeink is, ha nem erősítjük napról napra a házasságunk. S nekik is jó volt, mert jobban egymásra voltak utalva, s végre tudtak vágyakozni arra, ami az övék…

Nyári szösszenetek

Mindig igazi kihívás ez a nyári üzemmód, függetlenül attól, hol vagyunk és mit csinálunk. Mert ha nem csinálunk semmit, akkor is pereg ezerrel az élet, ha meg csinálunk valamit, akkor meg hatványozódik a fáradtság-élmény-öröm faktor.
Szóval a túléléshez (értsd háztartás, főzés, pelenkázás, elázott, saras és egyéb ruhák napi ötszöri cseréje) is rengeteg energiára van szükség, s néha úgy érzem, nem tudok honnan csiholni. S közben meg olyan jó, hogy végre mindenki itthon van, együtt eszünk (igazából az egész nap egy folyamatos kajakészítés, terítés, elpakolás), nem kell rohanni, van idő olyanra is, amire évközben nem nagyon.
A héten például itthon voltunk. Gyurmát főztünk, homokban pacsáltunk, lekvárt főztünk, bicikliztünk, fára másztunk (pontosabban inkább ők), kirándultunk, s jó volt elmerülni a kreativ semmittevésben. Hagyni őket, hogy érzékeljék maguk körül a világot, tegyenek-vegyenek, feltalálják magukat kötött programok nélkül is. Persze néha csak lézengenek, és ha én is fáradt vagyok, marad a mesenézés, de néha talán az is bocsánatos bűn, vagy legalábbis muszáj-kompromisszum.
Vasárnap meg gondoltunk egyet, és mise után kibicikliztünk mindannyian a Római-partra. Ritka pillanat, a három fiú már jól biciklizik, Anka még, Berta már tud ülni, azaz két felnőtt-két bicikliülés, s a képlet meg is oldódott. Döbbenet, milyen közel van a Római, és még mindig olyan hangulatos, mint amikor a "nagyok" még "kicsik" voltak és sokat jártunk oda. Továbbra is tartom a nézetem, miszerint a világ legjobb, legkreatívabb dolga, egy folyóparton kavicsokat gyűjteni, dobálni, szöszmötölni, kitudjamitcsinálni, és ezt csak a beígért rántott hal fokozhatja. Jó, hazafelé kicsit arrébb ment a Megyeri-híd, vagy mi voltunk fáradtak, vagy Fülöpnek volt sok 35 fokban a 20 km (eddig a játszótérre való eljutás volt a szint), a 16-os kis bringájával, szóval fél kettőkor a tűző napon, a bicikliülésből kidőlő, alvó lányokkal lassan ment a hazajutás. De akkor is, megküzdöttünk, s jó volt. Még az is örömmel tért haza, aki szabotálni akarta a közös családi programot.
Hát meg kell ragadni jól ezeket a nyári pillanatokat, mert most van itt a szeretettankok töltekezési ideje...

Ja, és Berta jó 14 hónapnyi gondolkodás után úgy döntött, hogy nem csak a hiking műfajt gyakorolja (minden csúszdát, mászókát meghódítva), hanem megpróbálja az unalmas, előrehaladó, két lábon történő mozgást is. Persze, hol gyakorolja a két lábon járást, mint az étkező asztal tetején, kancsók, gyurmák és reggeli maradékok között lavírozva...

Hűvös nyaralás

Bevallom, kicsit féltem az idei kempingezésünktől. Mert egy kicsit mindig munkás beleugrani az ismeretlenbe. S ha nincs kedvem ugrani, akkor is muszáj, mert már rég nem rólam van szó, hanem mint család, mint közösség, kőkeményen felelősek vagyunk egymás életéért, hangulatáért, nyaralásáért. De azért tartottam tőle, mert hát sokan vagyunk, sokfélék, s Berta most igazán izgalmas - s nem épp kempingbarát - korszakában van. Akar mindent, tudni még viszonylag keveset tud a világról, menni nem megy még, felmászni viszont bárhova fel tud két méteres magasságig, bármilyen biztonsági övet, csattot két perc alatt ördöglakatmódjára megfejt, s - éljen a szabadság!- szökik...

Idén csúszdaparkos, szlovén kempinget választottunk, a Száva partján. Az emberi kicsinyhitűségem persze megint majdnem maga alá gyűrt, mikor megláttam az időjáráselőrejelzésben, hogy 20 fokban, esőben kell élveznünk a vizi örömöket a június közepi kánikula után. De az első pillanattól tudtam, el kell engedni minden aggódást, kérdést, úgyis másképp lesz, és ha szeretjük egymást, akkor meg minden jó lesz, ahogy lesz. És persze megint megtanultam, hogy csak ez a bizalom működik.

A hely remek volt, a gyerekeink pedig az átlagosnál egy fokkal együtműködőbbek, ha feladatot kaptak (pl. Bertavigyázás, terítés, mosogatás, valamelyik elkószált testvér megkeresése, a másik víz alól kimentése), akkor meg egészen segítőkésznek bizonyultak. A medencében pedig (ahol a kinti hőmérséklettel ellentétben igenis meleg volt) teljes volt az egyetértés, a csúszdákon megszűnt minden hatalmi harc, egymás öldöklése, bevárták egymást, az úszni nem tudó Ankát kiszedték minden csúszás után a víz alól, szóval majdnem idillveszély. Anka leküzdötte végre a vízfóbiáját, s ő aki minden tavaszi úszóedzésen úgy siklott a vízben, hogy az arcát szigorúen nem érhette víz, most a kamikaze csúszdán csúszott fejjel lefelé, annyiszor, amíg csak meg nem fagyott. Elképesztő vizibéka lett.

S hála a jó kis kényelmes bungalósátrunknak, esőben is elvoltunk, aludtunk nagyokat, Csabi 200 oldal népmesét olvasott fel a gyerekeknek, jókat főztünk, éjszaka meg leheltük egymást a 12-13 fokban. S bár volt, aki szabotálni próbálta, azért kirándultunk is, kis hegyi kápolnában harangoztunk, középkori városfalak közt bolyongtunk, szőlővidékeken barangoltunk. A tudat, hogy együtt kell mindent megélnünk, átélnünk, s ez akár fájdalmas, akár felemelő, akkor is közös és összeköt.

És minden aggodalmam szokásosan felesleges volt, a rosszabb idő senkit nem érdekelt, a gyerekeket a legkevésbé, a sátrunk mellett épp ott volt a játszótér, így Anka-Fülöp-Berta boldogan tengették szabad perceiket, s Berta sem akart messzebb szökni az "intánál", s amitől a legjobban tartottam,- hogy állandóan külön leszünk, mert mások az igények-, nem jött be, mert - hála gyerekeink rugalmasságának - nagyjából együtt mozogtunk, léteztünk. S a regiment klór meg se kottyant az öt pár fülnek és szemnek, s az éjszakai hidegben még csak egy közönséges náthát sem szedtek össze. De ez már mind csak ajándék. Köszönjük Neked, Istenünk!

A kis világlátottak

Kétségtelenül új tapasztalat az életünkben: elengedni a Nagyokat és bízni, hogy amit beléjük plántáltunk, az ad tartást, belső biztonságot, talpraesettséget ott, ahova mi már nem érünk el. Most épp Erdélyben voltak egy hétig, csereutazáson, iskolatársakkal. Ők, a nagyok:  a másodikos, és a harmadikos.

Egy hét nélkülünk, ahol meg kell állniuk a lábukon, kommunikálni kell a fogadó családdal, meg kell oldani a felmerülő kérdéseket, be kell osztaniuk a kajájukat, pénzüket, vigyázni kell a cuccaikra és, és, és… Teljesen ismeretlen területen, amúgy gyönyörű tájakon, a messzi Gyergyóban. Öt nap után beszéltünk velük először, és öröm volt látni a skype-on, ahogy ragyogtak, elvoltak, gyerekek voltak- egy távoli családban. Nehéz persze elengedni, hogy címszavakban tudom csak, mit csináltak, hogy érezték magukat, de azt hiszem, kell ez a szabadság nekik is, nekünk is.

És azt hiszem kellett nekik, az örök riválisoknak, hogy ott kint, (egy családnál laktak) ők ketten alkotnak egy egységet. Ha akarják, ha nem, egymásra is vannak utalva. Meg kellett  élniük azt, ahogy elvileg az ember elképzeli az igazi testvéri kapcsolatot, véd-és dacszövetség, biztos pont a bizonytalanban. Szóval egyfajta csapatépítő tréning is volt ez egyben.

És ahova még néhány éve mi cipeltük őket, Erdély csodahelyeire, most már maguk készítették ott a kis fényképeiket, s tényleg jó dolguk volt, Hargitán kalandparkoztak, fenyők felett csúsztak, Csíksomlyón a nyeregben imádkoztak, az iskolaigazgató esztenáján a gyergyói hegyekben bográcsoztak, cseppkőbarlangban másztak, Gyilkos-tónál, Békás –szorosban turistáskodtak, a helyi iskolásokkal táncházaztak és ezer élmény, ami csak az ő kis tudatukban raktározódik el.

És jóleső öröm volt látni, ahogy minden testvérüknek, nagyszülőknek, nekünk  hoztak ajándékot, s mire is jó egy báty gondoskodó szeretete, Fülöp is megkapta a hőn áhított lövedékes pisztolyát, amit mi biztos nem vettünk volna meg neki, Csabika meg biztos volt benne – és igaza is volt persze – hogy mekkora örömöt fog szerezni vele…

Na szóval, újra együtt vagyunk. Egész furcsán-üresen kongott a ház három gyerek mellett…

Májusi Balaton

Mindig különös hangulata van az első májusi balatoni hétvégének. Ezt érezhette meg tavaly Bertácska is, aki annyira kiváncsi volt, hogy fittyet hányva a kis időpontjára el is indult kifelé ott a Balcsi partján. Az idén nem voltak efféle izgalmak, beértük a létezés csendes örömével. Csendes... Vagyis zajos, hangos, pörgős, maximum hőfokon élő gyermekeink által adott volt az alapzaj.

Meg hát lelkesek, na. Az nem úgy van, hogy lemegyünk pihenni két napra, és leülünk egy újsággal a kezünkben, vagy addig alszunk, amíg szeretnénk (de legalább reggel 7-ig jó lenne), vagy csak úgy vagyunk. Velük most más a jelen pillanat. Szokásosan reggel 6-kor (mikor előző este 11-re értünk le) mindenki teljes menetfelszerelésben várta, hogy történjen valami. 7-kor mindenki biciklin rótta a köröket, fél 8-kor már a négy kétlábon közlekedő a 18 fokos - melegnek még túlzással sem nevezhető - vízben ugráltak, deszkáztak, csónakoztak, 10 órakor már a játszótérről is visszatértünk, s olyan érzéssel értünk oda fél 12-re a pünkösdi misére, mintha egy hete lent lennénk már.

De... 120 kilométert kell ahhoz utazni, hogy délután mi is lefeküdhessünk nyugodtan aludni, hogy Csabival kettesben futhassunk, vagy este sétáljunk egyet, s hogy letegyük a számítógépet, telefont, és mindent, ami a hétköznapokban megköt. S a nagycsaládnak hála, lélegzethez juthattunk, akkor is működött a rendszer, ha mi nem dolgoztunk folyamatosan.

A Balatonban pedig újra sok a víz, a meleg szél eltölti a pünkösdre vágyó lelkünket,a májusi meleg még lágy, emberek meg csak mértékkel vannak. Kellett ez a hétvége.

A boldog Berta minderre a bizonyíték:

Az egyévesünk

Hát így jártam, nincs több kisbaba a családban. Ez a Berta is gyerek lett. Alig néhányat aludtunk, és eltelt ez az egy év, s tudtam, hogy az újszülöttsége, a kis gyömöszölhető babasága mind csak egy pillanat, mégis most új érzés ez az önálló kisgyerek itt.

Sokat látott-tapasztalt, köszönhetően a kicsit sem nyugis életünknek, s szépen belesimulva az életünkbe, elfogadta, hogy ő is a pörgés része. Megszokta a nyüzsgést, kirándulást, útonlevést, s mindenhez alkalmazkodik, ha kell. Továbbra is ő a kedvenc testvére mindenkinek, (bár néha fogják és berakják a járókába, ha zavarja őket, én meg csak csodálkozom, hogy én nem ott hagytam két perce), állandóan kacarászik, végtelenül boldog, ha nővérei-bátyjai szóra méltatják. Hozzák-viszik, ágyból kiszedik, este énekelnek neki (sőt múltkor Boti egyedül fektette le aludni), kamrából kekszet halásznak neki, szóval működik a rendszer.

Négykézláb hódítja a világot, szigorúan zokniban, max. pillanatragasztóval lehetne rá cipőt erősíteni, kertben olyan otthonosan mozog, mint egy vérbeli kölyökkutya. Konyhaajtón kimászik, körbemássza a házat, és a bejárati ajtón visszajön... Na meg homokozik, gazol, és kóstolgatja (a mi nagy örömünkre) a világot.
És már véleménye is van, elég határozott. A minap adom neki a szokásos főzelékét, amiből rendes lány révén mindig 3 decivel bevág -, mikor meglátta, hogy a többieknek bizony pizzát sütöttem. Két kézzel verte ki  kezemből a kanalat, és mutogatott és nyammogott reménykedve a többiek felé, s mikor megkapta a kis szeletét, boldogan vacsorázott tovább. Ma már meg sem lepődtem, amikor is addig hadonászott a szokásos - külön neki főzött - ebédje ellen, mígnem megkönyörültem rajta, elétoltam egy tányér császármorzsát, és boldogan tömte be két marokkal a szájába. Éljen az önállóság!

És továbbra is jó gyerek, egy kis intermezzó után újra tíz órákat alszik éjszaka, most már a lányszobában, Ankával, szépen növekszik, bár díjbirkózó sosem lesz, sebaj, majd lesz, akit balettozni is vihetünk. A 8 fogával mindent megrág, és egy halvány "anya" kezdeményen kívül annyit tud mondani, hogy "nyam-nyam."
Ő most a kisgyerek-kisgond kategória, vagyis amikor még minden olyan egyszerű és idilli. Jó ez a jelen pillanat.

Hát igen, ajándékul kaptuk őt az Istentől, mi ajándékozhattunk neki életet, és ő jelenlétének ajándékával többé tett mindannyiunkat. Nagy csoda ez, hála, hogy megélhetjük. Isten éltessen, kicsilány!

Vivicittá!

Kell ez a fajta rendezvény a léleknek, testnek, közösségnek, embernek. Mert futni jó, és együtt futni még jobb. És leszámítva azt a regiment reklámot, kampányt, miegymást, amivel jól el lehet adni egy futóversenyt, igazán adott a hangulat.
Örülök, hogy kiscsaládunk majd fele futott, összesen együtt 34 kilométert, Csabi volt a közös nevező, ő velem is futott tizet, Botival is hetet, és bár furcsa volt a mínuszokban való edzéshez szokott testemnek a 30 fokos meleg, a tűző nap, azt hiszem, jó időt futottunk. Jó volt meghajtani magamat, kifutni magamból a kérdéseket, feszültségeket, és egy-egy célba érkezés - még ha csak 10 km-es versenyről is van szó - megdobja a boldogsághormonszintet.
Örülök, hogy Boti is ott volt, s talán megérezte, hogy nem mindig az éremért sportolunk, az is ugyanúgy győz, aki 626.-ik, s a sport nem csak a versenyről szól. Vagyis inkább a magunkkal való versenyről. 
Örülök, hogy van egy kis futókörünk, 28-an indultunk a hétvégén különböző számokban, és vezetőnk (Teveli Petra), aki megnyerte most is a félmaratoni számot - olyan alázattal támogat minket, hogy mindenki azt érzi magáról, hogy fontos és jól csinálja, amit csinál. És innen lehet fejlődni.
És örülök, hogy a többiek meg békésen szuszogták délutáni álmukat, és anyu bevállalta őket, így aztán nekünk szabad volt a pálya...

Ja, és 51:07 a 10 km.

A Jóisten éltessen...

Minden évszakban szültem már gyereket, de ez a meleg tavaszi szellő, a várva várt rügyfakadás, a természet feltámadása, önmagunk újjászületése talán a legszebb háttér egy új élet érkezésének. A hosszú sötét, kínlódós hónapok után az élet újrakezdése. 5 éve is így éreztem, azon a tavaszi hajnalon. Most meg aztán különösen. Fülöpünk meghozta a tavaszt. Mindenki vele ünnepelt. Nagyon kellett már ez az ünnep a lelkünknek.
Ő teljes izgalomban várta, számolgatta, hányat kell aludni, tanakodott, vajon ki mit fog neki hozni, milyen tortát süssek neki az oviba, itthonra és a zsúrjára, mi mindent kérjen az ünnepi vacsira, és ki mindenkit hívjon meg a családi ünneplésre, meg hétvégén az első szülinapi bulijára. És végre tényleg kiegyensúlyozott volt, hogy körülötte forog a világ. Bár azt nehezen értette, hogy most ha  már ő tényleg 5 éves, akkor miért maradt még mindig  ilyen kicsi...
Én meg szívesen főztem a kedvenceit (pörkölt nokedlival szigorúan), készülődtünk neki, bár kívánságaival ellentétben nem kapott 10. tűzoltó autót, mert lassan hozzánk kapcsolnak már, ha valaki tárcsázza a 105-öt... Kapott helyette nagyfiús okosjátékot (nem okostelefont, amit már a Thomas újsággal is hozzánkvágnak), igazi logikai feladatos autós-kirakós csodát. S tényleg nagyfiú, mert ha nem riad meg a kihívástól, kezdi élvezni a gondolkodást... S hát köszönet minden rokonuknak, elhalmozták igazi kincsekkel, így most alig fér be Fülöp tőlük az ágyba, az új rollerjével száguldozik a kertben, a műanyag svájci bicskájával szerel, vág mindent, a katonai helikopterével menti Anka babáit, naponta tízszer leszereli a lego versenyautó kerekeit és boldogan takarózik az új pókemberes takarójába.
Anka végtelenül empatikus volt, reggeltől kezdve boldogan biztatta Fülöpöt, hogy "biztosan nagyon szép ajándékokat fogsz kapni", és együtt örült Fülöp örömének. Tény, ilyet a mi családunkban még nem tapasztaltam.
Olyat már igen, és most sem ért váratlanul, hogy minden nem ünnepelt mindenféle ürüggyel megsértődik, kiborul, figyelemfelkeltőset játszik. Nem könnyű ez, de hát miért kéne annak lennie.
És minden születésnap megállás is, hálaadás és számvetés, hogy vajon mi dolgunk is ezen a világon ezekkel a gyerekekkel, miért bízta ránk az Isten, és tudjuk-e egyengetni őket Felé, aki megálmodta őket. Mert bármily furcsa is néha elhinni, és bármily ingadozó is gyermekeink önértékelése, az Isten az, aki végtelenül szereti őket és ezért érdemes volt megszületni...
Isten éltessen, Fülöp!