Hó utoljára

A hóról még egy szó... Értem én ezt - vagy mégsem értem, mindegy - hogy mindenki a kialakult káoszról beszél. Tényleg zavaros ez az egész, minden részről. De... Akárhányszor a hó a hírekbe kerül, csakis olyan kontextusban halljuk, hogy káosz, katasztrófa, túlélés. Azért a hó sem eredendően az ördögtől van. Még ha nem is akarjuk elfogadni a természetét.
Szóval a hétvégén felmentünk Normafára, örülni ennek az utolsó hónak. (ha már így leesett, s véget vetett az annyira várt kis tavaszomnak) Döbbenet volt, hogy ragyogó napsütésben, remek hóviszonyok mellett, alig lézengett bárki is odakint, a természetben. Pedig leszámítva, hogy az első percben Fülöp kettétörte Boti hátán a csúszkáját, Anka meg ilyen-olyan okokkal betöltötte ordításával a fél domboldalt, jó volt megküzdeni egymással és élvezni, amit a természettől kapunk. Érintetlen erdőben csúsztunk lefelé, pontosabban húztuk a gyerekeket (na, ez már általában tetszett mindenkinek), kerestük a hó alatt bújkáló ösvényeket, térdig érő hóban ugráltunk, s valahogy lejutottunk a civilizációba, s siettünk a mi kis Bertánkhoz, akit Mamiék bevállaltak erre a délelőttre, s megkímélték a fenékre huppanásaink megrázkódtatásától.
Szóval meg kell tanulnunk újra örülni mindannak, amit kapunk, most épp ennek a márciusi hóesésnek.

Március 15.

Megünnepeltük március 15-öt. "Azért ünneplünk, anya, mert mi magyarok vagyunk." Igen, Fülöp, érted a  lényeget. Még ha a körülmények elég viharosra, téliesre, ünnepellenesre sikerültek.
A fiúk nem indultak útnak síelni - még egy napra se- mert hát... Jól tették. Nem ragozom a nagy magyar helyzetet, mindenkinek megvan a véleménye, s mindegyik igaz, meg az ellenkezője is. Mi inkább itthon élveztük a márciusi telet... És imádkoztunk azokért, akik önmaguk, mások hibája miatt lehetetlen helyzetben vannak, voltak.
A korábbi években szokásosan meglátogattuk a hagyományos népünnepélyeket, jó volt, fiúk mindig felültek a kidíszített pacikra, kokárdájukat büszkén hordozták magukon, és értették, érezték, hogy családként egy nagyobb család részesei vagyunk. Tavaly nagy hassal, négy rohangálóval már nem nagyon vágytam a tömegmegmozdulásokra, így az arra képesek, 20 km-t gyalogoltak a Kisvasút nyomában, s megtették  a magukét az emléktúrán. Na idén, házhoz jött a műsor. Nem erőltettünk semmit, békés itthonlét együtt, épp elég ünnep az. Na jó, azért fűztünk piros-fehér-zöld láncot, kokárdát, mert hát kreatív alkotás meg minőségi idő, fontos az.
Aztán a fiúk előálltak a meghívóval. Hogy délután 3-kor előadás lesz a szobájukban kialakított színházban. Készültek, susmorogtak, 12 pontot nyomtattak, összehordtak egy halom kelléket, parókát, hegedűt, létrát, 10 takarót, kartondobozhalmokat, magnót, zenét... Az agyam sírt (elképzeltem, mit művelnek odafönt), a szívem nevetett (milyen kreatívak, lelkesek, ötletesek). Jegyet gyártottak, jó kereskedőként nagycsaládos kedvezménnyel is megkérték az árát, de hát, névre szóló helyek voltak, és még a kicsiket is beengedték féltve őrzött birodalmukba. Halálos volt. A történetet nem értettem egész pontosan, de volt benne Nemzeti dal, Vasvári Pál, Jókai, Petőfi. S mivel csak ketten voltak, a hiányzó személyzetet próbababákkal pótolták. Az egyik egy beöltöztetett, kalapos, maszkos hegedű volt, a másik egy zakót öltött kottatartóállvány. A színházhoz felhasználták mind a 10  takarót, bábparavánt, volt süllyesztő, páholy, világítás, zene. Felejthetetlen műsor volt. Hála nekik! A pakolás gondolatát meg kiverem a fejemből.

Tavasz helyett

Ma valahogy semmim nem kívánkozott a szokásos téli extrémkalandra, vagyis szánkózni vinni még utoljára a bandát. Tudom, hogy utólag élmény, meg kell a friss levegő, meg szép a hóesés, meg ilyesmi, de azért előkészülni, minden akaratot megtörni, kivitelezni és ép ésszel hazatérni, ehhez az átlagosnál több lelkierő kell. Meg amúgy is, menjen már innen a tél. Ígérem, a gyerekeimmel is sokkal türelmesebb leszek, ha legalább egy kicsi tavasz-illat csap már meg végre.

És a gyerekek sem nagyon tiltakoztak, hogy maradunk itthon. (Logikus is, hisz ők egész nap úton vannak...) De mégis, nagy kihívás értelmesen, kreatívan lefoglalni őket, mert ha békét akarok (és elvégezni minimális szinten a házimunkát), akkor marad a mesenézés, de akkor meg belül dübörög a hang, hogy ez így nem jó, nem ez kell nekik. Szóval marad az egyensúlyozás, egyik kezemmel társasozni, másikkal bábot készíteni, harmadikkal újságot szerkeszteni az iskolással, és közben mindenkivel megértetni, hogy belőlem is csak egy van... Vagyis jobban járnak, ha inkább egymással játszanak.

Ma délután Fülöp állt elő az ötlettel: kézműveskedjünk. Az ő igényeire különösen próbálok mostanában figyelni, mondom, jó, gyere. Mit csináljunk?- kérdezem. (Általában fordított a helyzet, én hívom,gyere, Fülöp nem csinálunk ezt-azt-amazt?) Mire ő: hát csináljunk rénszarvast, meg fából szánt neki, meg mikulást. Jajj... Nem lehetne inkább kis nyuszikat, virágokat? Nem, mikulást, ajándékkal. (Hát, ha egyszer ez a szeretetnyelve...)
Leültünk. Szeretek kreatívkodni, de a lehetőségek végesek, és a jelszó, bevonva őket is, gyártsunk valamit, gyorsan, szépet, használhatót. (Végülis egész termékenyek vagyunk, a múlt héten két tengeralattjáró, egy négyszobás babaház és egy kisautógarázs készült el...) Még jó, hogy az agyamba be-bekúsznak korábban olvasott kreatív blogok bejegyzései. Igy történt ez ma is, a szán pillanatok alatt elkészült, ruhacsipeszből, faspatulából, Fülöp kifestette, rénszarvasforma nyomtatódott a netről, dekorgumi, ragasztópisztoly elő, Ankával néhány dobozkát becsomagoltunk ajándéknak, a hipp-hopp vitték is fel boldogan játszani a művet. Szép, használható és közösen csináltuk. És kaptam cserébe néhány pillanat nyugalmat, és nyugodtan megetethettem Bertát. Nem is sajnálom én azt a szánkózást.

Hogyan kerüljek a középpontba? trükkök és ötletek 0-10 évig

Elhiszem, hogy minden gyerek legfőbb célja, kitűnni a többi közül. Végülis érthető. A felnőttek sem véletlenül raknak ki mindent (érdekeset, vagy kevésbé azt) magukról a Fb-ra:  "emberek, rám figyeljetek!" Biztos mindannyian erre vágyunk. De a gyerekeknél nincs kétség. Pláne ha sokan vannak együtt. Márpedig ez nálunk adott.

Mindenk gyermekünk keresgéli, mi a leghatásosabb, hol a teljesítményre gyúrnak (én leszek a legokosabb, legügyesebb, leggyorsabb), hol  a másik teljesítményét fikázzák (hogy lehetsz ilyen bébis, hogy még ezt sem tudod, mondja  a harmadikos a másodikosnak, vizsgáztatva őt a harmadikos tananyagból).  Hol túlteljesítéssel, maximális segítőkészséggel igyekeznek figyelmet szerezni (kiveszik a kezemből Bertát, hogy ők majd megfürdetik, vagy maguktól kiporszívóznak az emeleten), hol azzal, hogy a legalapvetőbb dolgokra is messziről tojnak rá. Hol hisztivel próbálkoznak (ez elég hatásos vonulat- gyakran vágyom egyetlen dologra- egy pár füldugóra), hol öngyilkos gondolatokkal vagdalkoznak (ha nem hallottam volna a saját fülemmel ilyet más családokban, egészen elgondolkodnék, hogy normális-e ez...). Hol a falat firkálják össze mindennel, hol bútorokat borogatnak. Hol csak duzzognak, hol flegmán beszólogatnak ("akkor minek szültél meg engem?") Hol pedig szimplán csak üvöltenek, mint ez a kis kilenchós, aki most fejleszti tökélyre a hangját. Széles a repertoár. Persze, tudom, gyerekek. S ők mindent akarnak. A 24 óra minden pillanatában osztatlan figyelmet.

Van, akinek egyszerűbb a helyzete, mert pl. ő a legnagyobb, vagy a legkisebb, vagy a leggyorsabb, vagy a legcserfesebb, vagy... Fülöpkénk, akinek nem akarom túlpszichologizálni  a helyzetét, kétségtelenül nehéz helyzetben van ott középen, szendvicsgyerekként. Se nem kicsi, se nem nagy, s ez nehéz neki. Ő most a válogatott nyelvi leleményeit fejleszti magasfokra, s ha emberek közé keveredünk, éget rendesen minket. Főleg Csabit reggelenként a villamoson. A "kapd be a tököm" meg az "itt mindenki kaki, buzi, szar, pöcs" nála mindennapos formula, üvölt, tombol mindenütt, persze nevelés, megfelelő következmények, különböző fokú reagálások mind megvannak, de ő akkor is ezt találja leghatásosabb figyelemfelkeltő eszköznek. Amiben végső soron igaza is van. Mármint a figyelmet felkelti. Csak hát...

Jó lenne valami frappáns megoldást, végszót írni, de hát az élet nem ilyen. Marad az egyetlen jól bevált, rögös út, megtalálni mindegyiknek a saját szeretetnyelvét, s a csak rászánt időt, s átölelni, megsimogatni, feltétel nélkül szeretni csak őt, csak ott, csak akkor... Hisz mindannyian erre vágyunk...

Farsangi futás

Érdekes, hogy minek szentel az ember bejegyzést, amikor annyi az esemény az életünkben... Hát a hétvége is gazdag, együttlétekkel, kimozdulásokkal, bálozással, nagyszülőkkel, szánkótúrával (a 200 méterre lévő szánkódombhoz, de ötükkel, a szakadó hóban igazi extrém sportnak tűnt) és a farsangi futással.

Akkor legyen szó erről. Mert megint nekiálltam futni, egy jó hónapja járunk Botival újra a szeretett futókörünkbe rendes, komoly edzésekre. Mindig elgondolkodom, hogy normális dolog-e mínuszokban, szakadó csapadék (változó halmazállapotú) mellett róni rendes tempóban a kilométereket, de az első kör után már teljesen normálisnak tűnik. S mivel külön hangsúly van azon, hogy nem egyedül futunk, hanem közösségben, mindenféle szinten, egymást segítve, így igen erős a motiváció is. Amíg Csabi lábadozott, kicsi előnyhöz jutottam (gyerekvigyázásilag is...:), és a testem kezd emlékezni, hogy valaha sportolt, mondjuk múlt nyáron.

Az újdonság, hogy Boti is jön velem, először azt hittem, miattam (van ám önbizalmam), de múltkor, mikor beteg voltam, egyedül is elment hóban, sötétben, zimankóban. Keményen nyomja az edzéseket, simán végigfutja az 5 kilométereket, s váltott iramnál 5 perces ezrekkel nyomja. Igazából nekünk kell megadni a külső kontrollt, mert olyan makacs-szívós fajta, hogy belülről nem érzi a határokat.  De a lényeg, hogy heti egy program, csak ketten vele, meg ideális esetben talán majd apával is, egy óra minőségi idő, már csak a többieket kell vállalkozószelleműekre bízni...

Mint például most szombaton is. Anyukám vállalta őket, így hárman mentünk jelmezbe öltözve a farsangi futásra. Jó volt futni. Jó volt együtt. Jó volt bolondozni. Jó volt utána fánkot enni. Jó volt kiszakadni. Itt kép is van, Boti a legfelismerhetőbb varázslóként, persze, hogy elől. Csabi tigrisként, én parókában a háttérben. Persze Botika a végén duzzogott, hogy ő miért nem futhat a többiekkel 12 kilométert, miért csak hatot... Hát azért gyerek, hogy próbálkozzon. De a lényeg, hogy élmény volt. Egyszerű, tiszta élmény. Olyan jó kedvem lett ebben a cudar időben, olyan rövid pillanatok ezek, amikor lélek, test, kapcsolat, közösség minden harmóniába kerül.

Fülöp, a felvilágosult

Valamelyik nap behallgatok félfüllel a nappaliba:

"Tudod, Anka, az ajándékokat karácsonykor nem Jézus hozta, mert ő már sajnos meghalt, tudod, a csúnya emberek nem szerették Jézust, pedig jót tett velük, és mégis, képzeld el, hogy kiakasztották egy ilyen a keresztre, és meghalt. És ezért az angyalok segítenek neki hozni az ajándékot."

Közeleg a húsvéti készület ideje, ezt a keresztkérdést még egy kicsit árnyalni kell a kis fejében...

Afterparty

Szóval Botikánknak szigorúanfiúk-zsúrja volt vasárnap. Valahogy így alakult ki ez náluk az osztályban, ami nem baj, de a helyzetünket (és a többi szülinapot szervező szülő helyzetét) ez nem könnyíti meg. Mert hát hiába tartom még mindig magam inkább fiús anyukának, 10 igen eleven, konfliktusoktól sem mentes fiú minőségi szórakoztatása (tehát nem fékevesztett őrjöngés, ami pillanatok alatt kialakult, ha egy pillanatra nem odanéztünk) feladta a leckét.

Kitaláltunk mindenféle programot, kint is bent is, sár, hó, mínuszok nem riasztottak vissza, legyünk kint is bőven. Volt nagy kincskeresés, két csapatban, kis papírokra felrajzolva, rejtvénybe rejtve, titkosírással, stb. jelezve a következő papírka helyét. 15 nyomot kellett egymás után megtalálni, voltak cselesek is, habos kádban átlátszó fóliára rajzolva, dvd tokban, lufiban, szennyesben, postaládában, madáretetőben, járóka mélyén teknős hasában, stb, és szép lassan kijutottak a kertbe, ahol megkereshették a kincs térképét darabokra vágva, aztán ha összerakták, mehettek ásni... Ki is ásta mindkét csapat a kincsesdobozt, benne apró ajándékokkal, s igazán lelkesek voltak tőle. Reméljük a szülők is, a több tonna hazahordott sár levakarásától...
Aztán persze volt még jó néhány játék, Csabika is segédkezett levezetni egyet-egyet, apa hotdogot készített, én palacsintát töltöttem, Fülöp-Anka-Berta meg próbáltak közben minden módszerrel a figyelem középpontjába kerülni-maradni.
Aztán köszöntés, ünneplés, gyerekpezsgő, minden, ami kell. Egyesével járultak Botihoz, s mindenkitől személyes köszöntést kértünk, olyan jókat találtak ki, igazán kedves-szellemes egy kis fiúcsapat. Például olyan kedveseket kívántak, hogy "Annyi ötösöd legyen, hogy ne férjen bele az ellenőrződbe..." Botikánk is örült, Csabival sem kakaskodtak olyan sokat, szóval jó dolog örömet szerezni, de az legalább annyira jó volt, amikor este végre ágyba zuhanhattunk. Áprilisig pihenő, addig törhetjük a fejünket a következő zsúron.

Piroska, a farkas és a szarvas

Anka épp kiborította a fiúk által szorgosan összekukázott 300 söröskupakot és azokból épít útrendszert, kb. 200-at felhasznált már, így van még egy kis időm írni...

Idén megint korán lesz hamvazószerda, így jól kihasználjuk a hétvégéket, farsangi, szülinapi és egyéb vigasságokra. Mindenki nagy örömére. Szombaton egy délelőtti futóedzés, meg egy müpás családi matinékoncert után délután a templomba mentünk a nagy családos farsangra, amit évek óta nagyon várnak a gyerekek. A beöltözési kedv erősen hullámzik, van, aki akar, de nem velünk (közösségi lévén, közösek a jemezek is), van, aki akar, de nem azt, mait mi kitalálunk, van, aki akar, de percenként változtatja, mi szeretne lenni, és van, aki szimplán nem akar beöltözni...
Csabikánk a hittancsoportjával azonosulva Rumini-mezt húzott, pontosabban Nudli lett, az egér-rabló. És mivel egy egérbandita rongyos ruhában jár-kel, így ő felhúzta a jól kiszaggatott pizsamáját és boldogan járkált benne egész este a templomban. Olyannyira jól érezte magát (ami nála nem alapállapot), hogy 10 órára mentem vissza érte, miután lenyomtuk a többieket aludni...
Családilag Piroska és farkasnak öltöztünk, Ankának elkaptuk egy negyedórás periódusát, amikor is épp Piroska akart lenni, s gyorsan meggyártottuk a jelmezeket, hogy ne legyen visszaút. Fülöp megkapta a fiúk fa vadászpuskáját, s rém boldogan birtokolta egész délután, s vadászként nem is nagyon tartott igényt egyéb maskarára. Ugyan néhányszor rá kellett szólni, hogy ne lője le Feri atyát, meg a táncoló sokaságot, mise alatt meg szigorúan elrejtettük a jelmezt, de azért remekül szórakozott. Meg táncolt. Mert neki a tánc olyan, mint másnak a levegő.
Drága férjem elég ijesztő farkasra sikeredett, egy anyuka meg is kérte a felvonulás után, hogy vegye már le a maszkot, mert nagyon fél  a kislánya... Bertát nem ragoztuk túl, pont belenőtt a szarvasos rugdalózójába, így hát ő volt a farkas korábbi zsákmánya.
Nekem meg maradt a nagymama jelmez...
Boti pedig, miután tiltakozott bármi jelmez ellen, lett a mesélő, mert a bátorsága az továbbra is a régi.
Szóval volt minden, diavetítés, amit Anka úgy várt, mintha soha nem látott volna még olyat (kb. heti kétszer biztos vetítünk), társasjátékszoba, álarckészítés, sorversenyek, és tánc... Miután Csabi vigyázott a kis szarvaszsákmányra, én Ankával farsangoltam, aki olyan lelkes volt az elkészített álarctól, hogy kijelentette, ő jövőre a farsangon álarc lesz. De jó.
Ők élvezték, mi elfáradtunk (a terelgetésben, gyerekhajkurászásban, és az egyszerreöthelyenlevésben), de azt hiszem, gyerekekkel ünnepelni csak így lehet.

Anka kirakta a maradék 100 kupakot, viszem aludni, a vasárnapi szülinapi partyról majd holnap...

Megint egy évvel öregebb lettél

Mennek a napok, erős tempóban, s ismét szülinap kellett ahhoz, hogy gép elé üljek. Igen, Botika is 8 éves lett. Menthetetlenül nő, okosodik, erősödik, testben, lélekben, akaratban, makacsságban. S formálódunk vele mi is. Mert az elmúlt 8x365x24x60x60 pillanat sokat gyúrt rajtunk is, növekedtünk a szeretetben azáltal, hogy életet adhattunk ennek a kis emberkének.

Aki  a mai napig nehezen emészti meg, (s nem is fogja soha), hogy ő a második, s ha a feje tetején állva futja körbe a házat, akkor is második marad. Nem tudom, ezt tette őt ilyen maximalistává, vagy csak szimplán nincs szerencséje, mert mindkét szülője örök maximalista volt, (van, lesz,) s ő "csak" örökölte, de mindenesetre néha nekem is ijesztő, hogy mennyire nem alkuszik meg kevesebbel. Legyen szó tanulásról, sportról, házimunkáról, fociskártyáról, bármiről.

Kicsit rezgett a léc, hogy tudunk-e nagy családi ünnepet tartani, ahogy szoktuk, és ahogy ő is várja évről évre. Csabi műtétből lábadozott, (pontosabban egy hétig nem bírt felkelni az ágyból), engem szimpla téli vírus döntött le hétközben, szóval a hétköznapi rutin is túlélő túrának bizonyult. De ha szeretni akarunk, kapunk odafentről erőt, meg is jött péntekre, lett ajándék, lett rend, lett kaja, s vasárnap tényleg szépen mindenki összegyűlt Boti és mindenki nagy örömére. A szokásos málnatorta sem maradt el, s hát a Ninjago harcosok serege, a fociskártyák, és a rengeteg pilóta keksz igazi örömet csalt a kis 8 éves arcára. Csabika a saját zsebpénzéből vásárolt Botinak Ninjagót, Fülöp pedig legalább 20 papírt teli írt a Botitól tanult betűkkel, s ugyan izgalmában nem merte odaadni, én továbbítottam a képeslapjait az ünnepeltnek. S Botika igazi empátiáról téve tanúságot nagyon örült nekik, és háromszor is megköszönte. Egyedül Anka nem bírta megérteni, hogy akármennyire is hisztizik, ma nem ő kapja az ajándékokat.

Ja, és olyannyira meggyógyultunk, hogy Csabi bevállallta itthon péntek estére a kicsiket, amíg én a két naggyal az Aquaworld-ben szülinap előpartyként nagyot csúszdáztunk. Botikát addig nyújtottuk, míg csak elérte a kritikus 130 centit, hogy aláírhassam, szülői felelősségre csúszhat a 140-es csúszdákon... Borzasztóan élvezték, én is, leginkább, hogy csak rájuk figyelhettem, s tizedszerre is felmentünk csúszni, ha ahhoz volt kedvük. Záráskor alig bírtak minket kitessékelni.

Az utóparty meg most vasárnap lesz, kilenc kisfiú, nem az a nyugisabb fajta, együtt, bent három órán át... Zsúrozunk...

Reszkessetek, jövök!

Hát itt a vége a békés babakorszaknak... Tudtuk, hogy nem sokáig tart már a békés, idilli állapot, amikor is gyermekünk szépen, békében létezik, és EGY helyben van. Megvolt ennek is a szépsége, de hát milyen jó, hogy fejlődik, gyarapszik ez a kicsilány... És mi szép lassan hozzászoktunk, hogy többen vagyunk, ő is teljesen közénk tartozik. Először szép észrevétlenül, szerényen, aztán hirtelen most meg itt van egy gyerek, aki egyre többször akar, aki odakúszik, ahol mi vagyunk, aki bűbájosan irányítgatja a testvéreit és mindent elkövet, hogy vele játszanak, vagy a járókába valaki bemásszon mellé szórakoztatásul...

Újrakezdődik a korszak, amikor mindent fel kell szedni a földről, mert Bertuska legfőbb eledele a szemét, a fecnik, a blokkok, a kislegók, a szögek és az üveggolyók. Legutóbb az Új ember nyálasra csócsált darabjai volt kénytelen kihányni, mert máshogy nem tudtam kiszedni belőle, mikor már levegőért kapkodott... Hát szép is a világ felfedezése...

Enni meg végtelenül sokat eszik, a 3 decis bögre néhány perc alatt üres lesz, akármit is trutymákolok össze neki, ugyan nem látszik mindez rajta, nem is értem, hova tűnik el benne ez a sok kaja.

Két foga van, gyönyörű mosolya és rengeteg türelme. Muszáj neki.
Hát ilyen a mi kis kommandósunk:

Közeleg...

Őrült tempóban peregnek a várakozás napjai. Még akkor is, ha a legfőbb elhatározásunk az volt, hogy lassítunk. Kicsit ráérősebben együtt vagyunk, a gyerekekre több minőségi időt szánunk, egyáltalán a lelkünk utoléri a testünket. Hogy karácsonykor megtestesülhessen a Titok.

És tényleg olyan örömteli a lényegre figyelni, napról napra húzogatják az adventi naptárjukból a napi közös programot és várják, hogy a rutinon túl kicsit több is beleférjen a napokba. A korábbi évek adventi csokis-ablakos naptáraiból okulva, most meg sem próbáltuk ezt a verziót, hiszen valahogy nem fér a fejükbe, hogy nem az a lényeg, hogy addig rázzuk, míg a műanyag és a papír találkozásánál ki nem hullik az összes nap csokimennyisége... Most babazoknikból kreatívkodtam nekik adventi naptárat, az előszobában van felfüggesztve és csak mi érjük el... s a meglepetések mellé minden napra közös programot rejtegetnek a zoknik, kézműves, bábozás, diafilm, társas, akadályverseny, közös éneklés és miegymás, ami a 24 óráinkba belefér.

Aztán sokakat hívtunk vendégségbe, kicsit a kapcsolataink időszaka is ez az advent, ráérős beszélgetésekkel, őszinte egymásra csodálkozással. A gyerekek túlságosan is élvezik a nagy jövést-menést, a normálisnál is sokszor őrültebbek, mindenki mindent elkövet, hogy ő legyen a legérdekesebb, legfeltűnőbb, ki az érmeit mutogatja, ki szemtelenkedik, ki bunyózik, ki az asztal tetején táncol... Értem én persze őket, de azért ez kevés vigasz, mikor ég közben a fejünk, hogy igen, ennyit ért az elmúlt 3-5-7-9 év nevelése. Persze mindenki megjegyzi, hogy milyen jópofa, eleven gyerekek. Hát igen elevenek, így is lehet fogalmazni.

Egyébként meg tök normálisak is tudnak lenni, lelkesek, keresik a jót, néha teljesen önzetlenek, csak úgy maguktól, a hajnali misékhez pedig 5-kor kipattannak az ágyból és mennek apával rendületlenül. Mármint a nagyok. Idén megint lisztet gyűjtünk a jócselekedetekért, és abból lesz a karácsonyi torta Jézusnak, s komolyan veszik, esti imánál számolgatják, ki mi tett, hol lépett túl önmagán, és gyűlik a liszt. S remélem a fény is a szívükben.

Hát így várakozunk mi. Elevenen, meg-megújuló lélekkel.

Mátrai hegyek-völgyek...

El kellett telnie néhány napnak, hogy szépnek lássam a mátrai őszi pihenésünket, akarom mondani kimozdulásunkat. Mert benne lenni sokszor kőkemény volt, és még az a gondolat sem segített, hogy hány ember vágyik erre: erdő mélyén szabadság, szerető családdal körülvéve...

Pedig régóta vártam nagyon ezt az őszi Mátrát, tavasszal megpályáztuk az Erzsébet-programban, kinéztük, lefoglaltuk, gyerekeket edzettük, gyalogoltattuk, hogy majd itt végre 5 napon keresztül kirándulhassunk, kiélvezve a családi lét küzdelmes örömeit. A gyönyörű őszi idő valahogy nem akart minket kivárni odafent. Szakadó esőben indultunk, s ez a hegyekben csak egyre barátságtalanabb lett. Fülöp aztán első éjszaka rögtön hányással indított, amit csak fokozott a következő nap is zuhogó eső, s a négy fal közé zárt gyerekek őrülete. Majdhogynem feladtam. Azért törjük magunkat, hogy nézzük, ahogy megnyúzzák egymást, és azt hallgassuk, hogy kinek miért pont az a rossz, amit épp csinálunk?

Persze éreztem, hogy lépni kell, szeretni őket, s eljutni valahogy az örömig... Ezen csak kicsit segített, hogy harmadnap már nem az eső, hanem a hó szakadt folyamatosan a nyakunkba. Erről nem volt szó. Még ki is nevettem Csabit, hogy minek teszi be a hóláncot... Neki lett igaza. És arra is rá kellett jönnöm, hogy ez a végtelenül sok ruhadarab logisztikája, ami egy fél órás havas sétához szükséges hetünknek, meghaladja az idegrendszerem ingerküszöbét.

Aztán belül váltottam. Mert tényleg rajtunk múlik, hogy ez a nagycsaládos-kisgyerekes-idegtépő-boldogító állapot ránk borulva megfojt, vagy alánk simulva megtart. És Csabival összekapaszkodva gyűjtögetni kezdtük a hálatelt pillanatokat, mint értékes morzsákat a hó alatt.
Öröm volt, ahogy végül csak kisütött a nap, és szürreális szépségbe vonta a fákat, amelyek még hirtelen zavarukban a leveleiket is elfelejtették lehullatni, s rögtön havat kaptak a nyakukba. S a váratlanul jött télben a hólepelre hullatták a színes forgatagot.
És öröm volt, ahogy gyalogoltak a gyerekek, persze nem mindig önként és dalolva, és csak feljutottunk a saját lábunkon Kékesre, s ráadás ajándék volt, hogy egy baráti családdal találkozva hatalmasat szánkózhattak is a gyerekek.
És öröm volt bejárni a Felső-Mátrát, eldugott falvakat, kilátókat, s szedni a lábunkat, hogy előbb hazaérjünk, mint ahogy a nap lemegy (na nem mindig sikerült)...
És öröm volt, ahogy a nagy hóban egész este áramszünet volt, és gyertyafénynél vacsoráztunk, társasoztunk, s a sötétség uralma alatt kénytelenek voltunk megbékélni egymással, és Csabika egyetlen lámpájánál bújtunk össze mindannyian. És micsoda öröm volt, hogy kényszerűségből este 8-kor már aludni mentünk...
És öröm volt látni a nagy hócsatákat, az önmagukat leküzdő és boldogan célba érő gyerekeinket, s a kabátom alatt szuszogó Bertát. Öröm volt azt is hallgatni, ahogy Anka elszánt Homéroszként adta elő végtelenül hömpölygő történeteit, általa költött dalait nemlétező emberekről, állatokról, megtörtént és meg nem történt eseményekről.
És öröm volt egy-egy gyereket kiragadni a "tömegből", és csak rá figyelni, beszélgetni, társasozni.
És az meg ráadás öröm volt, hogy a hányós vírus csak a hazafelé úton ütötte fel újra a fejét, s a nagyok már csak itthon kerültek sorra...

Szóval szép volt ez, csak el kellett engednem a saját elképzeléseimet. Valahogy még szabadabbnak kell lennem a körülményektől, s csak szeretni és jelen lenni. Van még mit tanulnom. Köszönöm Istenem, hogy tanítasz...

Októberi hóember

Tél vagy ősz?

Hátamon a zsákom, zsákomban a ... Berta

Túra...

Ha ősz, akkor kirándulás... Minden mennyiségben, vagyis legalább minden hétvégén. Családilag, közösséggel, hittanosokkal, teljesítménytúrázókkal, Börzsönyben, Pilisben, Gerecsében, mindegy, lényeg, hogy mentünk. Hol lelkesebbek voltak a gyerekek (főleg, ha más gyerekekkel tekereghettek, vagy barlang mélyére mászhattak, vagy almalé várt az ellenőrző ponton), hol kevésbé (hegymenetben, alvásidőben nem nagyon akart mozogni a lábuk...) De az őszi erdő varázsa, a célbaérés öröme, a vonaton  kurjongató gyerekeink lelkesedése, a terülj-terülj asztalkám egy-egy tisztáson, az órákon át tartó beszélgetések, éneklések, viccmesélések, találóskérdések, hóláncozások (Fülöp váltig állítja, hogy az hólánc, és nem szólánc), és Anka fergeteges beköpései, na ezek így együtt felejthetetlenek.

Legutóbb október 23. tiszteletére szervezett emléktúrára mentünk mindannyian, Szomorra. Mert hát az ünnep az ünnep. Volt 10, 23 és 56 km-es táv, szimbolikus módon megjelenítve a forradalmi naptárat. Szerencsére Marci is jött, így a nagyok nekivághattak a 23 km-es távnak, mi a három kicsivel a 10 km-t céloztuk be.

Azt hiszem, mindent elmond a tempónkról, hogy nagyjából egyszerre értünk be  a célba mindannyian. Mert hát azért ne idillizáljuk túl a dolgokat, Anka mégiscsak három éves, a lábai rövidek, a teste nehéz, az akarata még igencsak ingadozó, s őt hót nem érdekli, hogy célba is kéne valamikor érni. Egyet előre, kettőt hátra stílusban kirándul, ami a szülő számára igencsak fárasztó. Mert hát szép dolog az a csiga ott, meg gyűjtsük össze azt a ritkaságszámba menő 10 centis gallyat, de azért haladjunk már. S ha Anka hisztizni kezd 10 méterrel az indulás után (s 9990 méterrel a cél előtt), Fülöp is azonnal együttérez vele... így hát nem volt ritka látvány az úton élettelenül fekvő gyermek, (váltig állította hol egyik, hol másik, hogy ő bizony meghalt), vagy a torkaszakadtából tiltakozó, de menni nem akaró aprónép. Még szerencse, hogy Berta azt hiszi, hogy a kirándulás arra való, hogy kipihenje a hátamon a hétköznapok fáradalmait... Őt ébren az erdő még nem nagyon látta...

Na de a lényeg, hogy így is megtettük  a távot, latba vetve minden pedagógiai érzékünket. Csabi végigmesélte az összes mesehős kalandját, végigemlékeztük velük az elmúlt év minden eseményét és annak minden részletét és elénekeltük, énekeltettük a valaha hallott összes gyerekdalt. S közben éreztük (na jó, nem mindig), hogy ez így van rendjén. Igy lesznek ők is, mi is emberek. A célban aztán boldogan tömték magukba a zsíroskenyereket, s az esti imában lelkesen hálát adtak Jézusnak, hogy jó volt a kirándulás.
Hát jó is az...

Anka művészfotója apáról és Fülöpről, felfelé a hegyre:

A csúcson, alattunk a köd:

Anka próbálja újjáéleszteni Fülöpöt:

Ízek, illatok

Olyan rég írtam, hogy nem is nagyon jönnek a szavak... De minden pillanattal gazdagodunk, s ha nincs megörökítve, nehéz utána mibe kapaszkodni...
Szóval Boti így számolt be a hosszúhétvégéről az iskolában: voltunk focikupán, hajnali úszáson, Balatonon vonattal, 23 km-es túrán és ültettünk málnát. Gyermeki szemmel ennyi a lényeg.
Végülis tényleg sok minden belefért ebbe a négy napba, ami valljuk be, nem rossz találmány. S bár igen erős volt a kísértés, hogy otthon is legyünk, s kicsit rendezzük káoszba hajló környezetünket, de azt másnap úgyis újra kell kezdeni, így inkább a minőségi idős együttléteket választottuk.
Mindennél jobban vágytam most megragadni egy-egy pillanat ízét: Bertával ráérősen szurkolni Botinak a focimeccsein, kiülni kávézni Csabival a még meleg őszi napsütésbe, ültetni, kapálni, rendezgetni a még lüktető növényeket, Fülöppel a kiszáradt Balaton homoksávjain cuppogni, a parton kocogni, leizzadni, sirályokat hallgatni, a kálváriadombon kimászni a tejszerű ködből, s a hegytetőről látni a Napot, gyalogolni sok-sok kilométert, s tanítgatni ezeket a drágákat, hogyan győzzék le magukat, este pedig az ajándékba kapott málnabokrokat ültetni a reflektor fényénél, ez mind megtörtént ezen a hétvégén. A konkrét történések nem is számítanak annyira, csak ez a néhány pillanat, ami lökést ad a hétköznapokhoz.

Leszűrve

A jópélda ragadós. Csabi minden gyümölcsöt megeszik ,kivéve, ha az a gyümölcslevesben van. így ő mindig szűrővel kapja.

A minap Fülöp így szól a gulyáslevesnél: "Anya, én leszűrve kérem!"
"?"
"Csabi is úgy szokta kérni a levest"...