A kis világlátottak

Kétségtelenül új tapasztalat az életünkben: elengedni a Nagyokat és bízni, hogy amit beléjük plántáltunk, az ad tartást, belső biztonságot, talpraesettséget ott, ahova mi már nem érünk el. Most épp Erdélyben voltak egy hétig, csereutazáson, iskolatársakkal. Ők, a nagyok:  a másodikos, és a harmadikos.

Egy hét nélkülünk, ahol meg kell állniuk a lábukon, kommunikálni kell a fogadó családdal, meg kell oldani a felmerülő kérdéseket, be kell osztaniuk a kajájukat, pénzüket, vigyázni kell a cuccaikra és, és, és… Teljesen ismeretlen területen, amúgy gyönyörű tájakon, a messzi Gyergyóban. Öt nap után beszéltünk velük először, és öröm volt látni a skype-on, ahogy ragyogtak, elvoltak, gyerekek voltak- egy távoli családban. Nehéz persze elengedni, hogy címszavakban tudom csak, mit csináltak, hogy érezték magukat, de azt hiszem, kell ez a szabadság nekik is, nekünk is.

És azt hiszem kellett nekik, az örök riválisoknak, hogy ott kint, (egy családnál laktak) ők ketten alkotnak egy egységet. Ha akarják, ha nem, egymásra is vannak utalva. Meg kellett  élniük azt, ahogy elvileg az ember elképzeli az igazi testvéri kapcsolatot, véd-és dacszövetség, biztos pont a bizonytalanban. Szóval egyfajta csapatépítő tréning is volt ez egyben.

És ahova még néhány éve mi cipeltük őket, Erdély csodahelyeire, most már maguk készítették ott a kis fényképeiket, s tényleg jó dolguk volt, Hargitán kalandparkoztak, fenyők felett csúsztak, Csíksomlyón a nyeregben imádkoztak, az iskolaigazgató esztenáján a gyergyói hegyekben bográcsoztak, cseppkőbarlangban másztak, Gyilkos-tónál, Békás –szorosban turistáskodtak, a helyi iskolásokkal táncházaztak és ezer élmény, ami csak az ő kis tudatukban raktározódik el.

És jóleső öröm volt látni, ahogy minden testvérüknek, nagyszülőknek, nekünk  hoztak ajándékot, s mire is jó egy báty gondoskodó szeretete, Fülöp is megkapta a hőn áhított lövedékes pisztolyát, amit mi biztos nem vettünk volna meg neki, Csabika meg biztos volt benne – és igaza is volt persze – hogy mekkora örömöt fog szerezni vele…

Na szóval, újra együtt vagyunk. Egész furcsán-üresen kongott a ház három gyerek mellett…

Májusi Balaton

Mindig különös hangulata van az első májusi balatoni hétvégének. Ezt érezhette meg tavaly Bertácska is, aki annyira kiváncsi volt, hogy fittyet hányva a kis időpontjára el is indult kifelé ott a Balcsi partján. Az idén nem voltak efféle izgalmak, beértük a létezés csendes örömével. Csendes... Vagyis zajos, hangos, pörgős, maximum hőfokon élő gyermekeink által adott volt az alapzaj.

Meg hát lelkesek, na. Az nem úgy van, hogy lemegyünk pihenni két napra, és leülünk egy újsággal a kezünkben, vagy addig alszunk, amíg szeretnénk (de legalább reggel 7-ig jó lenne), vagy csak úgy vagyunk. Velük most más a jelen pillanat. Szokásosan reggel 6-kor (mikor előző este 11-re értünk le) mindenki teljes menetfelszerelésben várta, hogy történjen valami. 7-kor mindenki biciklin rótta a köröket, fél 8-kor már a négy kétlábon közlekedő a 18 fokos - melegnek még túlzással sem nevezhető - vízben ugráltak, deszkáztak, csónakoztak, 10 órakor már a játszótérről is visszatértünk, s olyan érzéssel értünk oda fél 12-re a pünkösdi misére, mintha egy hete lent lennénk már.

De... 120 kilométert kell ahhoz utazni, hogy délután mi is lefeküdhessünk nyugodtan aludni, hogy Csabival kettesben futhassunk, vagy este sétáljunk egyet, s hogy letegyük a számítógépet, telefont, és mindent, ami a hétköznapokban megköt. S a nagycsaládnak hála, lélegzethez juthattunk, akkor is működött a rendszer, ha mi nem dolgoztunk folyamatosan.

A Balatonban pedig újra sok a víz, a meleg szél eltölti a pünkösdre vágyó lelkünket,a májusi meleg még lágy, emberek meg csak mértékkel vannak. Kellett ez a hétvége.

A boldog Berta minderre a bizonyíték:

Az egyévesünk

Hát így jártam, nincs több kisbaba a családban. Ez a Berta is gyerek lett. Alig néhányat aludtunk, és eltelt ez az egy év, s tudtam, hogy az újszülöttsége, a kis gyömöszölhető babasága mind csak egy pillanat, mégis most új érzés ez az önálló kisgyerek itt.

Sokat látott-tapasztalt, köszönhetően a kicsit sem nyugis életünknek, s szépen belesimulva az életünkbe, elfogadta, hogy ő is a pörgés része. Megszokta a nyüzsgést, kirándulást, útonlevést, s mindenhez alkalmazkodik, ha kell. Továbbra is ő a kedvenc testvére mindenkinek, (bár néha fogják és berakják a járókába, ha zavarja őket, én meg csak csodálkozom, hogy én nem ott hagytam két perce), állandóan kacarászik, végtelenül boldog, ha nővérei-bátyjai szóra méltatják. Hozzák-viszik, ágyból kiszedik, este énekelnek neki (sőt múltkor Boti egyedül fektette le aludni), kamrából kekszet halásznak neki, szóval működik a rendszer.

Négykézláb hódítja a világot, szigorúan zokniban, max. pillanatragasztóval lehetne rá cipőt erősíteni, kertben olyan otthonosan mozog, mint egy vérbeli kölyökkutya. Konyhaajtón kimászik, körbemássza a házat, és a bejárati ajtón visszajön... Na meg homokozik, gazol, és kóstolgatja (a mi nagy örömünkre) a világot.
És már véleménye is van, elég határozott. A minap adom neki a szokásos főzelékét, amiből rendes lány révén mindig 3 decivel bevág -, mikor meglátta, hogy a többieknek bizony pizzát sütöttem. Két kézzel verte ki  kezemből a kanalat, és mutogatott és nyammogott reménykedve a többiek felé, s mikor megkapta a kis szeletét, boldogan vacsorázott tovább. Ma már meg sem lepődtem, amikor is addig hadonászott a szokásos - külön neki főzött - ebédje ellen, mígnem megkönyörültem rajta, elétoltam egy tányér császármorzsát, és boldogan tömte be két marokkal a szájába. Éljen az önállóság!

És továbbra is jó gyerek, egy kis intermezzó után újra tíz órákat alszik éjszaka, most már a lányszobában, Ankával, szépen növekszik, bár díjbirkózó sosem lesz, sebaj, majd lesz, akit balettozni is vihetünk. A 8 fogával mindent megrág, és egy halvány "anya" kezdeményen kívül annyit tud mondani, hogy "nyam-nyam."
Ő most a kisgyerek-kisgond kategória, vagyis amikor még minden olyan egyszerű és idilli. Jó ez a jelen pillanat.

Hát igen, ajándékul kaptuk őt az Istentől, mi ajándékozhattunk neki életet, és ő jelenlétének ajándékával többé tett mindannyiunkat. Nagy csoda ez, hála, hogy megélhetjük. Isten éltessen, kicsilány!

Vivicittá!

Kell ez a fajta rendezvény a léleknek, testnek, közösségnek, embernek. Mert futni jó, és együtt futni még jobb. És leszámítva azt a regiment reklámot, kampányt, miegymást, amivel jól el lehet adni egy futóversenyt, igazán adott a hangulat.
Örülök, hogy kiscsaládunk majd fele futott, összesen együtt 34 kilométert, Csabi volt a közös nevező, ő velem is futott tizet, Botival is hetet, és bár furcsa volt a mínuszokban való edzéshez szokott testemnek a 30 fokos meleg, a tűző nap, azt hiszem, jó időt futottunk. Jó volt meghajtani magamat, kifutni magamból a kérdéseket, feszültségeket, és egy-egy célba érkezés - még ha csak 10 km-es versenyről is van szó - megdobja a boldogsághormonszintet.
Örülök, hogy Boti is ott volt, s talán megérezte, hogy nem mindig az éremért sportolunk, az is ugyanúgy győz, aki 626.-ik, s a sport nem csak a versenyről szól. Vagyis inkább a magunkkal való versenyről. 
Örülök, hogy van egy kis futókörünk, 28-an indultunk a hétvégén különböző számokban, és vezetőnk (Teveli Petra), aki megnyerte most is a félmaratoni számot - olyan alázattal támogat minket, hogy mindenki azt érzi magáról, hogy fontos és jól csinálja, amit csinál. És innen lehet fejlődni.
És örülök, hogy a többiek meg békésen szuszogták délutáni álmukat, és anyu bevállalta őket, így aztán nekünk szabad volt a pálya...

Ja, és 51:07 a 10 km.

A Jóisten éltessen...

Minden évszakban szültem már gyereket, de ez a meleg tavaszi szellő, a várva várt rügyfakadás, a természet feltámadása, önmagunk újjászületése talán a legszebb háttér egy új élet érkezésének. A hosszú sötét, kínlódós hónapok után az élet újrakezdése. 5 éve is így éreztem, azon a tavaszi hajnalon. Most meg aztán különösen. Fülöpünk meghozta a tavaszt. Mindenki vele ünnepelt. Nagyon kellett már ez az ünnep a lelkünknek.
Ő teljes izgalomban várta, számolgatta, hányat kell aludni, tanakodott, vajon ki mit fog neki hozni, milyen tortát süssek neki az oviba, itthonra és a zsúrjára, mi mindent kérjen az ünnepi vacsira, és ki mindenkit hívjon meg a családi ünneplésre, meg hétvégén az első szülinapi bulijára. És végre tényleg kiegyensúlyozott volt, hogy körülötte forog a világ. Bár azt nehezen értette, hogy most ha  már ő tényleg 5 éves, akkor miért maradt még mindig  ilyen kicsi...
Én meg szívesen főztem a kedvenceit (pörkölt nokedlival szigorúan), készülődtünk neki, bár kívánságaival ellentétben nem kapott 10. tűzoltó autót, mert lassan hozzánk kapcsolnak már, ha valaki tárcsázza a 105-öt... Kapott helyette nagyfiús okosjátékot (nem okostelefont, amit már a Thomas újsággal is hozzánkvágnak), igazi logikai feladatos autós-kirakós csodát. S tényleg nagyfiú, mert ha nem riad meg a kihívástól, kezdi élvezni a gondolkodást... S hát köszönet minden rokonuknak, elhalmozták igazi kincsekkel, így most alig fér be Fülöp tőlük az ágyba, az új rollerjével száguldozik a kertben, a műanyag svájci bicskájával szerel, vág mindent, a katonai helikopterével menti Anka babáit, naponta tízszer leszereli a lego versenyautó kerekeit és boldogan takarózik az új pókemberes takarójába.
Anka végtelenül empatikus volt, reggeltől kezdve boldogan biztatta Fülöpöt, hogy "biztosan nagyon szép ajándékokat fogsz kapni", és együtt örült Fülöp örömének. Tény, ilyet a mi családunkban még nem tapasztaltam.
Olyat már igen, és most sem ért váratlanul, hogy minden nem ünnepelt mindenféle ürüggyel megsértődik, kiborul, figyelemfelkeltőset játszik. Nem könnyű ez, de hát miért kéne annak lennie.
És minden születésnap megállás is, hálaadás és számvetés, hogy vajon mi dolgunk is ezen a világon ezekkel a gyerekekkel, miért bízta ránk az Isten, és tudjuk-e egyengetni őket Felé, aki megálmodta őket. Mert bármily furcsa is néha elhinni, és bármily ingadozó is gyermekeink önértékelése, az Isten az, aki végtelenül szereti őket és ezért érdemes volt megszületni...
Isten éltessen, Fülöp!

Hó utoljára

A hóról még egy szó... Értem én ezt - vagy mégsem értem, mindegy - hogy mindenki a kialakult káoszról beszél. Tényleg zavaros ez az egész, minden részről. De... Akárhányszor a hó a hírekbe kerül, csakis olyan kontextusban halljuk, hogy káosz, katasztrófa, túlélés. Azért a hó sem eredendően az ördögtől van. Még ha nem is akarjuk elfogadni a természetét.
Szóval a hétvégén felmentünk Normafára, örülni ennek az utolsó hónak. (ha már így leesett, s véget vetett az annyira várt kis tavaszomnak) Döbbenet volt, hogy ragyogó napsütésben, remek hóviszonyok mellett, alig lézengett bárki is odakint, a természetben. Pedig leszámítva, hogy az első percben Fülöp kettétörte Boti hátán a csúszkáját, Anka meg ilyen-olyan okokkal betöltötte ordításával a fél domboldalt, jó volt megküzdeni egymással és élvezni, amit a természettől kapunk. Érintetlen erdőben csúsztunk lefelé, pontosabban húztuk a gyerekeket (na, ez már általában tetszett mindenkinek), kerestük a hó alatt bújkáló ösvényeket, térdig érő hóban ugráltunk, s valahogy lejutottunk a civilizációba, s siettünk a mi kis Bertánkhoz, akit Mamiék bevállaltak erre a délelőttre, s megkímélték a fenékre huppanásaink megrázkódtatásától.
Szóval meg kell tanulnunk újra örülni mindannak, amit kapunk, most épp ennek a márciusi hóesésnek.

Március 15.

Megünnepeltük március 15-öt. "Azért ünneplünk, anya, mert mi magyarok vagyunk." Igen, Fülöp, érted a  lényeget. Még ha a körülmények elég viharosra, téliesre, ünnepellenesre sikerültek.
A fiúk nem indultak útnak síelni - még egy napra se- mert hát... Jól tették. Nem ragozom a nagy magyar helyzetet, mindenkinek megvan a véleménye, s mindegyik igaz, meg az ellenkezője is. Mi inkább itthon élveztük a márciusi telet... És imádkoztunk azokért, akik önmaguk, mások hibája miatt lehetetlen helyzetben vannak, voltak.
A korábbi években szokásosan meglátogattuk a hagyományos népünnepélyeket, jó volt, fiúk mindig felültek a kidíszített pacikra, kokárdájukat büszkén hordozták magukon, és értették, érezték, hogy családként egy nagyobb család részesei vagyunk. Tavaly nagy hassal, négy rohangálóval már nem nagyon vágytam a tömegmegmozdulásokra, így az arra képesek, 20 km-t gyalogoltak a Kisvasút nyomában, s megtették  a magukét az emléktúrán. Na idén, házhoz jött a műsor. Nem erőltettünk semmit, békés itthonlét együtt, épp elég ünnep az. Na jó, azért fűztünk piros-fehér-zöld láncot, kokárdát, mert hát kreatív alkotás meg minőségi idő, fontos az.
Aztán a fiúk előálltak a meghívóval. Hogy délután 3-kor előadás lesz a szobájukban kialakított színházban. Készültek, susmorogtak, 12 pontot nyomtattak, összehordtak egy halom kelléket, parókát, hegedűt, létrát, 10 takarót, kartondobozhalmokat, magnót, zenét... Az agyam sírt (elképzeltem, mit művelnek odafönt), a szívem nevetett (milyen kreatívak, lelkesek, ötletesek). Jegyet gyártottak, jó kereskedőként nagycsaládos kedvezménnyel is megkérték az árát, de hát, névre szóló helyek voltak, és még a kicsiket is beengedték féltve őrzött birodalmukba. Halálos volt. A történetet nem értettem egész pontosan, de volt benne Nemzeti dal, Vasvári Pál, Jókai, Petőfi. S mivel csak ketten voltak, a hiányzó személyzetet próbababákkal pótolták. Az egyik egy beöltöztetett, kalapos, maszkos hegedű volt, a másik egy zakót öltött kottatartóállvány. A színházhoz felhasználták mind a 10  takarót, bábparavánt, volt süllyesztő, páholy, világítás, zene. Felejthetetlen műsor volt. Hála nekik! A pakolás gondolatát meg kiverem a fejemből.

Tavasz helyett

Ma valahogy semmim nem kívánkozott a szokásos téli extrémkalandra, vagyis szánkózni vinni még utoljára a bandát. Tudom, hogy utólag élmény, meg kell a friss levegő, meg szép a hóesés, meg ilyesmi, de azért előkészülni, minden akaratot megtörni, kivitelezni és ép ésszel hazatérni, ehhez az átlagosnál több lelkierő kell. Meg amúgy is, menjen már innen a tél. Ígérem, a gyerekeimmel is sokkal türelmesebb leszek, ha legalább egy kicsi tavasz-illat csap már meg végre.

És a gyerekek sem nagyon tiltakoztak, hogy maradunk itthon. (Logikus is, hisz ők egész nap úton vannak...) De mégis, nagy kihívás értelmesen, kreatívan lefoglalni őket, mert ha békét akarok (és elvégezni minimális szinten a házimunkát), akkor marad a mesenézés, de akkor meg belül dübörög a hang, hogy ez így nem jó, nem ez kell nekik. Szóval marad az egyensúlyozás, egyik kezemmel társasozni, másikkal bábot készíteni, harmadikkal újságot szerkeszteni az iskolással, és közben mindenkivel megértetni, hogy belőlem is csak egy van... Vagyis jobban járnak, ha inkább egymással játszanak.

Ma délután Fülöp állt elő az ötlettel: kézműveskedjünk. Az ő igényeire különösen próbálok mostanában figyelni, mondom, jó, gyere. Mit csináljunk?- kérdezem. (Általában fordított a helyzet, én hívom,gyere, Fülöp nem csinálunk ezt-azt-amazt?) Mire ő: hát csináljunk rénszarvast, meg fából szánt neki, meg mikulást. Jajj... Nem lehetne inkább kis nyuszikat, virágokat? Nem, mikulást, ajándékkal. (Hát, ha egyszer ez a szeretetnyelve...)
Leültünk. Szeretek kreatívkodni, de a lehetőségek végesek, és a jelszó, bevonva őket is, gyártsunk valamit, gyorsan, szépet, használhatót. (Végülis egész termékenyek vagyunk, a múlt héten két tengeralattjáró, egy négyszobás babaház és egy kisautógarázs készült el...) Még jó, hogy az agyamba be-bekúsznak korábban olvasott kreatív blogok bejegyzései. Igy történt ez ma is, a szán pillanatok alatt elkészült, ruhacsipeszből, faspatulából, Fülöp kifestette, rénszarvasforma nyomtatódott a netről, dekorgumi, ragasztópisztoly elő, Ankával néhány dobozkát becsomagoltunk ajándéknak, a hipp-hopp vitték is fel boldogan játszani a művet. Szép, használható és közösen csináltuk. És kaptam cserébe néhány pillanat nyugalmat, és nyugodtan megetethettem Bertát. Nem is sajnálom én azt a szánkózást.

Hogyan kerüljek a középpontba? trükkök és ötletek 0-10 évig

Elhiszem, hogy minden gyerek legfőbb célja, kitűnni a többi közül. Végülis érthető. A felnőttek sem véletlenül raknak ki mindent (érdekeset, vagy kevésbé azt) magukról a Fb-ra:  "emberek, rám figyeljetek!" Biztos mindannyian erre vágyunk. De a gyerekeknél nincs kétség. Pláne ha sokan vannak együtt. Márpedig ez nálunk adott.

Mindenk gyermekünk keresgéli, mi a leghatásosabb, hol a teljesítményre gyúrnak (én leszek a legokosabb, legügyesebb, leggyorsabb), hol  a másik teljesítményét fikázzák (hogy lehetsz ilyen bébis, hogy még ezt sem tudod, mondja  a harmadikos a másodikosnak, vizsgáztatva őt a harmadikos tananyagból).  Hol túlteljesítéssel, maximális segítőkészséggel igyekeznek figyelmet szerezni (kiveszik a kezemből Bertát, hogy ők majd megfürdetik, vagy maguktól kiporszívóznak az emeleten), hol azzal, hogy a legalapvetőbb dolgokra is messziről tojnak rá. Hol hisztivel próbálkoznak (ez elég hatásos vonulat- gyakran vágyom egyetlen dologra- egy pár füldugóra), hol öngyilkos gondolatokkal vagdalkoznak (ha nem hallottam volna a saját fülemmel ilyet más családokban, egészen elgondolkodnék, hogy normális-e ez...). Hol a falat firkálják össze mindennel, hol bútorokat borogatnak. Hol csak duzzognak, hol flegmán beszólogatnak ("akkor minek szültél meg engem?") Hol pedig szimplán csak üvöltenek, mint ez a kis kilenchós, aki most fejleszti tökélyre a hangját. Széles a repertoár. Persze, tudom, gyerekek. S ők mindent akarnak. A 24 óra minden pillanatában osztatlan figyelmet.

Van, akinek egyszerűbb a helyzete, mert pl. ő a legnagyobb, vagy a legkisebb, vagy a leggyorsabb, vagy a legcserfesebb, vagy... Fülöpkénk, akinek nem akarom túlpszichologizálni  a helyzetét, kétségtelenül nehéz helyzetben van ott középen, szendvicsgyerekként. Se nem kicsi, se nem nagy, s ez nehéz neki. Ő most a válogatott nyelvi leleményeit fejleszti magasfokra, s ha emberek közé keveredünk, éget rendesen minket. Főleg Csabit reggelenként a villamoson. A "kapd be a tököm" meg az "itt mindenki kaki, buzi, szar, pöcs" nála mindennapos formula, üvölt, tombol mindenütt, persze nevelés, megfelelő következmények, különböző fokú reagálások mind megvannak, de ő akkor is ezt találja leghatásosabb figyelemfelkeltő eszköznek. Amiben végső soron igaza is van. Mármint a figyelmet felkelti. Csak hát...

Jó lenne valami frappáns megoldást, végszót írni, de hát az élet nem ilyen. Marad az egyetlen jól bevált, rögös út, megtalálni mindegyiknek a saját szeretetnyelvét, s a csak rászánt időt, s átölelni, megsimogatni, feltétel nélkül szeretni csak őt, csak ott, csak akkor... Hisz mindannyian erre vágyunk...

Farsangi futás

Érdekes, hogy minek szentel az ember bejegyzést, amikor annyi az esemény az életünkben... Hát a hétvége is gazdag, együttlétekkel, kimozdulásokkal, bálozással, nagyszülőkkel, szánkótúrával (a 200 méterre lévő szánkódombhoz, de ötükkel, a szakadó hóban igazi extrém sportnak tűnt) és a farsangi futással.

Akkor legyen szó erről. Mert megint nekiálltam futni, egy jó hónapja járunk Botival újra a szeretett futókörünkbe rendes, komoly edzésekre. Mindig elgondolkodom, hogy normális dolog-e mínuszokban, szakadó csapadék (változó halmazállapotú) mellett róni rendes tempóban a kilométereket, de az első kör után már teljesen normálisnak tűnik. S mivel külön hangsúly van azon, hogy nem egyedül futunk, hanem közösségben, mindenféle szinten, egymást segítve, így igen erős a motiváció is. Amíg Csabi lábadozott, kicsi előnyhöz jutottam (gyerekvigyázásilag is...:), és a testem kezd emlékezni, hogy valaha sportolt, mondjuk múlt nyáron.

Az újdonság, hogy Boti is jön velem, először azt hittem, miattam (van ám önbizalmam), de múltkor, mikor beteg voltam, egyedül is elment hóban, sötétben, zimankóban. Keményen nyomja az edzéseket, simán végigfutja az 5 kilométereket, s váltott iramnál 5 perces ezrekkel nyomja. Igazából nekünk kell megadni a külső kontrollt, mert olyan makacs-szívós fajta, hogy belülről nem érzi a határokat.  De a lényeg, hogy heti egy program, csak ketten vele, meg ideális esetben talán majd apával is, egy óra minőségi idő, már csak a többieket kell vállalkozószelleműekre bízni...

Mint például most szombaton is. Anyukám vállalta őket, így hárman mentünk jelmezbe öltözve a farsangi futásra. Jó volt futni. Jó volt együtt. Jó volt bolondozni. Jó volt utána fánkot enni. Jó volt kiszakadni. Itt kép is van, Boti a legfelismerhetőbb varázslóként, persze, hogy elől. Csabi tigrisként, én parókában a háttérben. Persze Botika a végén duzzogott, hogy ő miért nem futhat a többiekkel 12 kilométert, miért csak hatot... Hát azért gyerek, hogy próbálkozzon. De a lényeg, hogy élmény volt. Egyszerű, tiszta élmény. Olyan jó kedvem lett ebben a cudar időben, olyan rövid pillanatok ezek, amikor lélek, test, kapcsolat, közösség minden harmóniába kerül.

Fülöp, a felvilágosult

Valamelyik nap behallgatok félfüllel a nappaliba:

"Tudod, Anka, az ajándékokat karácsonykor nem Jézus hozta, mert ő már sajnos meghalt, tudod, a csúnya emberek nem szerették Jézust, pedig jót tett velük, és mégis, képzeld el, hogy kiakasztották egy ilyen a keresztre, és meghalt. És ezért az angyalok segítenek neki hozni az ajándékot."

Közeleg a húsvéti készület ideje, ezt a keresztkérdést még egy kicsit árnyalni kell a kis fejében...

Afterparty

Szóval Botikánknak szigorúanfiúk-zsúrja volt vasárnap. Valahogy így alakult ki ez náluk az osztályban, ami nem baj, de a helyzetünket (és a többi szülinapot szervező szülő helyzetét) ez nem könnyíti meg. Mert hát hiába tartom még mindig magam inkább fiús anyukának, 10 igen eleven, konfliktusoktól sem mentes fiú minőségi szórakoztatása (tehát nem fékevesztett őrjöngés, ami pillanatok alatt kialakult, ha egy pillanatra nem odanéztünk) feladta a leckét.

Kitaláltunk mindenféle programot, kint is bent is, sár, hó, mínuszok nem riasztottak vissza, legyünk kint is bőven. Volt nagy kincskeresés, két csapatban, kis papírokra felrajzolva, rejtvénybe rejtve, titkosírással, stb. jelezve a következő papírka helyét. 15 nyomot kellett egymás után megtalálni, voltak cselesek is, habos kádban átlátszó fóliára rajzolva, dvd tokban, lufiban, szennyesben, postaládában, madáretetőben, járóka mélyén teknős hasában, stb, és szép lassan kijutottak a kertbe, ahol megkereshették a kincs térképét darabokra vágva, aztán ha összerakták, mehettek ásni... Ki is ásta mindkét csapat a kincsesdobozt, benne apró ajándékokkal, s igazán lelkesek voltak tőle. Reméljük a szülők is, a több tonna hazahordott sár levakarásától...
Aztán persze volt még jó néhány játék, Csabika is segédkezett levezetni egyet-egyet, apa hotdogot készített, én palacsintát töltöttem, Fülöp-Anka-Berta meg próbáltak közben minden módszerrel a figyelem középpontjába kerülni-maradni.
Aztán köszöntés, ünneplés, gyerekpezsgő, minden, ami kell. Egyesével járultak Botihoz, s mindenkitől személyes köszöntést kértünk, olyan jókat találtak ki, igazán kedves-szellemes egy kis fiúcsapat. Például olyan kedveseket kívántak, hogy "Annyi ötösöd legyen, hogy ne férjen bele az ellenőrződbe..." Botikánk is örült, Csabival sem kakaskodtak olyan sokat, szóval jó dolog örömet szerezni, de az legalább annyira jó volt, amikor este végre ágyba zuhanhattunk. Áprilisig pihenő, addig törhetjük a fejünket a következő zsúron.

Piroska, a farkas és a szarvas

Anka épp kiborította a fiúk által szorgosan összekukázott 300 söröskupakot és azokból épít útrendszert, kb. 200-at felhasznált már, így van még egy kis időm írni...

Idén megint korán lesz hamvazószerda, így jól kihasználjuk a hétvégéket, farsangi, szülinapi és egyéb vigasságokra. Mindenki nagy örömére. Szombaton egy délelőtti futóedzés, meg egy müpás családi matinékoncert után délután a templomba mentünk a nagy családos farsangra, amit évek óta nagyon várnak a gyerekek. A beöltözési kedv erősen hullámzik, van, aki akar, de nem velünk (közösségi lévén, közösek a jemezek is), van, aki akar, de nem azt, mait mi kitalálunk, van, aki akar, de percenként változtatja, mi szeretne lenni, és van, aki szimplán nem akar beöltözni...
Csabikánk a hittancsoportjával azonosulva Rumini-mezt húzott, pontosabban Nudli lett, az egér-rabló. És mivel egy egérbandita rongyos ruhában jár-kel, így ő felhúzta a jól kiszaggatott pizsamáját és boldogan járkált benne egész este a templomban. Olyannyira jól érezte magát (ami nála nem alapállapot), hogy 10 órára mentem vissza érte, miután lenyomtuk a többieket aludni...
Családilag Piroska és farkasnak öltöztünk, Ankának elkaptuk egy negyedórás periódusát, amikor is épp Piroska akart lenni, s gyorsan meggyártottuk a jelmezeket, hogy ne legyen visszaút. Fülöp megkapta a fiúk fa vadászpuskáját, s rém boldogan birtokolta egész délután, s vadászként nem is nagyon tartott igényt egyéb maskarára. Ugyan néhányszor rá kellett szólni, hogy ne lője le Feri atyát, meg a táncoló sokaságot, mise alatt meg szigorúan elrejtettük a jelmezt, de azért remekül szórakozott. Meg táncolt. Mert neki a tánc olyan, mint másnak a levegő.
Drága férjem elég ijesztő farkasra sikeredett, egy anyuka meg is kérte a felvonulás után, hogy vegye már le a maszkot, mert nagyon fél  a kislánya... Bertát nem ragoztuk túl, pont belenőtt a szarvasos rugdalózójába, így hát ő volt a farkas korábbi zsákmánya.
Nekem meg maradt a nagymama jelmez...
Boti pedig, miután tiltakozott bármi jelmez ellen, lett a mesélő, mert a bátorsága az továbbra is a régi.
Szóval volt minden, diavetítés, amit Anka úgy várt, mintha soha nem látott volna még olyat (kb. heti kétszer biztos vetítünk), társasjátékszoba, álarckészítés, sorversenyek, és tánc... Miután Csabi vigyázott a kis szarvaszsákmányra, én Ankával farsangoltam, aki olyan lelkes volt az elkészített álarctól, hogy kijelentette, ő jövőre a farsangon álarc lesz. De jó.
Ők élvezték, mi elfáradtunk (a terelgetésben, gyerekhajkurászásban, és az egyszerreöthelyenlevésben), de azt hiszem, gyerekekkel ünnepelni csak így lehet.

Anka kirakta a maradék 100 kupakot, viszem aludni, a vasárnapi szülinapi partyról majd holnap...

Megint egy évvel öregebb lettél

Mennek a napok, erős tempóban, s ismét szülinap kellett ahhoz, hogy gép elé üljek. Igen, Botika is 8 éves lett. Menthetetlenül nő, okosodik, erősödik, testben, lélekben, akaratban, makacsságban. S formálódunk vele mi is. Mert az elmúlt 8x365x24x60x60 pillanat sokat gyúrt rajtunk is, növekedtünk a szeretetben azáltal, hogy életet adhattunk ennek a kis emberkének.

Aki  a mai napig nehezen emészti meg, (s nem is fogja soha), hogy ő a második, s ha a feje tetején állva futja körbe a házat, akkor is második marad. Nem tudom, ezt tette őt ilyen maximalistává, vagy csak szimplán nincs szerencséje, mert mindkét szülője örök maximalista volt, (van, lesz,) s ő "csak" örökölte, de mindenesetre néha nekem is ijesztő, hogy mennyire nem alkuszik meg kevesebbel. Legyen szó tanulásról, sportról, házimunkáról, fociskártyáról, bármiről.

Kicsit rezgett a léc, hogy tudunk-e nagy családi ünnepet tartani, ahogy szoktuk, és ahogy ő is várja évről évre. Csabi műtétből lábadozott, (pontosabban egy hétig nem bírt felkelni az ágyból), engem szimpla téli vírus döntött le hétközben, szóval a hétköznapi rutin is túlélő túrának bizonyult. De ha szeretni akarunk, kapunk odafentről erőt, meg is jött péntekre, lett ajándék, lett rend, lett kaja, s vasárnap tényleg szépen mindenki összegyűlt Boti és mindenki nagy örömére. A szokásos málnatorta sem maradt el, s hát a Ninjago harcosok serege, a fociskártyák, és a rengeteg pilóta keksz igazi örömet csalt a kis 8 éves arcára. Csabika a saját zsebpénzéből vásárolt Botinak Ninjagót, Fülöp pedig legalább 20 papírt teli írt a Botitól tanult betűkkel, s ugyan izgalmában nem merte odaadni, én továbbítottam a képeslapjait az ünnepeltnek. S Botika igazi empátiáról téve tanúságot nagyon örült nekik, és háromszor is megköszönte. Egyedül Anka nem bírta megérteni, hogy akármennyire is hisztizik, ma nem ő kapja az ajándékokat.

Ja, és olyannyira meggyógyultunk, hogy Csabi bevállallta itthon péntek estére a kicsiket, amíg én a két naggyal az Aquaworld-ben szülinap előpartyként nagyot csúszdáztunk. Botikát addig nyújtottuk, míg csak elérte a kritikus 130 centit, hogy aláírhassam, szülői felelősségre csúszhat a 140-es csúszdákon... Borzasztóan élvezték, én is, leginkább, hogy csak rájuk figyelhettem, s tizedszerre is felmentünk csúszni, ha ahhoz volt kedvük. Záráskor alig bírtak minket kitessékelni.

Az utóparty meg most vasárnap lesz, kilenc kisfiú, nem az a nyugisabb fajta, együtt, bent három órán át... Zsúrozunk...

Reszkessetek, jövök!

Hát itt a vége a békés babakorszaknak... Tudtuk, hogy nem sokáig tart már a békés, idilli állapot, amikor is gyermekünk szépen, békében létezik, és EGY helyben van. Megvolt ennek is a szépsége, de hát milyen jó, hogy fejlődik, gyarapszik ez a kicsilány... És mi szép lassan hozzászoktunk, hogy többen vagyunk, ő is teljesen közénk tartozik. Először szép észrevétlenül, szerényen, aztán hirtelen most meg itt van egy gyerek, aki egyre többször akar, aki odakúszik, ahol mi vagyunk, aki bűbájosan irányítgatja a testvéreit és mindent elkövet, hogy vele játszanak, vagy a járókába valaki bemásszon mellé szórakoztatásul...

Újrakezdődik a korszak, amikor mindent fel kell szedni a földről, mert Bertuska legfőbb eledele a szemét, a fecnik, a blokkok, a kislegók, a szögek és az üveggolyók. Legutóbb az Új ember nyálasra csócsált darabjai volt kénytelen kihányni, mert máshogy nem tudtam kiszedni belőle, mikor már levegőért kapkodott... Hát szép is a világ felfedezése...

Enni meg végtelenül sokat eszik, a 3 decis bögre néhány perc alatt üres lesz, akármit is trutymákolok össze neki, ugyan nem látszik mindez rajta, nem is értem, hova tűnik el benne ez a sok kaja.

Két foga van, gyönyörű mosolya és rengeteg türelme. Muszáj neki.
Hát ilyen a mi kis kommandósunk: