El akartunk menni a gyerekekkel, vágytunk az együttlétre, a napi küzdelmek megtörésére, az együttszenvedés örömére, a szabadságra. Nem terveztünk nagyot, egyetlen természetben eltöltött éjszakát, oda-visszautat, erdőt, autó nélkül. De olyan nagy ellenállásba ütközünk sokszor náluk, hogy még ez is elsőre lehetetlen vállalkozásnak tűnt.
Vaskaput néztük ki a térképen, Esztergom felett. Van ott egy jó kis turistaház, le is foglaltuk a turistaszobát, így a szállás ígérete nagyban motivált minket, hogy időben elinduljunk (apának, Fülöpnek munka, iskola után), és még világosban fel is érjünk a hegyi magaslatra. Itthon szépen midenki összepakolt a kis hátizsákjába, persze az enyémbe kizárólag kaja került, mert valahogy nálunk mindig mindenki éhes... Bertánk is készült lelkesen (én meg félve) élete első nagy túrájára, ahova a hátihordozót sem visszük magunkkal. A Piros vonaton találkoztunk apával, aztán irány Esztergom. A szokásos vonatozási kultúránk még sajnos nem elég utasbarát, így nagyobb gyermekeink igyekeztek minél távolabb ülni tőlünk, nehogy valaki a család részének higgye őket. A túra maga kellemes meredek volt, s amint felülről látták a várost és a Dunát, sokat javult a közhangulat is. Két óra alatt fel is értünk, és bevettük a szálláshelyet. Az esténk is olyan volt, mint az életünk, kaotikus, szent, de közös együttlét. Nagyot vacsoráztunk, egy-két poharat eltörtünk, beterítettük sült krumplival a fél éttermet, ordítoztunk, nevetgéltünk, sötétben elemlámpával nyuszit kergettünk, kecskékkel viaskodtunk, társasoztunk, meséltünk, aztán támogattuk a hányó nagyfiunkat, annak minden szépségével együtt, az ágyban a gyerekek duruzsolását hallgattuk, mígnem egyszer csak csend lett. Reggelig. Se sírás, se hányás, se bepisilés, se veszekedés. És rábíztunk mindent a Jóistenre, bárhogy is alakul a másnapunk. Nagy túrát terveztünk, igazából nem is nagyon lehett rövidíteni, mert gyalog nem ugrál olyan könnyen az ember. Igy aztán a gyengélkedőnek erőt kellett vennie magán, a hisztizőnek el kellett csendesedni, a legkisebb lábúnak meg sűrűn kellett lépegetni, hogy leérjünk délutánra Búbánatvölgybe. Meg is tette mindenki a 14 kilométert.
Persze piszkálták egymást folyamatosan, küzdöttek a figyelmünkért, a kizárólagosért, de mégis életközelibb ez a piszkálódás, mint mikor teljes egyetértésben bambulják a számítógépet vagy nyomkodják a telefonomat. Hegyről le, hegyre fel, keresztek bukkantak fel tisztásokon, hegytetőkön, és mindig jött a megerősítés: Én veletek vagyok minden nap, a világ végéig...
Aztán egyszer csak elfogyott az ösvény, és ott ültünk a buszmegállóban (persze lekésve az óránként járó buszt, ami egyébként még további másfél óráig zötykölődik Budapest felé), és Amerikából jöttemet játszottunk 50 percen át. És bár kiskamaszaink erősen ironikusan megkérdezték, hogy "na ezt akartátok? Jó ez nektek, hogy mindig mindenütt égtek miattunk?", azt kell, hogy belekiáltsam ebbe a világba, hogy igen, ezt akartuk, vállaljuk, hogy ilyenek vagyunk, és boldogok vagyunk, amíg együtt játszhatunk, örülhetünk, szenvedhetünk, és együtt létezhetünk...
 |
| Esztergom felülről, lemenőben a nap |
 |
| Útakadályok azért voltak |
 |
| Duna a Sas-hegyről, Berta véleményével |
 |
| Hideglelős kereszt: de jó, hogy van kire tekintenünk... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése