Adventi hajnalok

Az adventi hajnalok különleges időszakai a földi létnek. Más értelmet nyer a sötét, a fáradtság, mert megszenteli a várakozás, a felfelé tekintés. Pedig hiába minden misztikuma, minden gyönyörűsége, én mégis világ életemben gyűlöltem a hajnalokat. Nem éreztem rá a frissesség, az új élet, az újrakezdés lehetőségére. Nekem az alvás a minden.

És mégis. Boldogan kelek egy-egy nap fél 6-kor. Örömmel figyelgetem a gyermekeimet, ahogy lázasan készülődnek, tanakodnak, fejtegetik az élet titkait. A legnagyobb épp hajnali misére készülődik, és "majd a templomban reggelizek" kiáltással apával elsuhan. Botikánk a mindennapos hajnali úszóedzésre pakolászik, nyugodtan, békében újságot olvasgat, teázik, s ilyenkor még a lelkét is meg lehet simogatni. 6-kor már alig néhányan vannak otthon. A később indulók az adventi naptár körül üzletelnek, kinek jut cukor, kinek csoki, ki kinek adja oda szeretetből. Fülöp gyertyát gyújtogat, mert imával kéne indítani a napot, amúgy elúszik minden a rutinnal. Anka meg lelkesen várja az aznapi húzást, mert most adventben angyalkázunk, mindenki húz a családból és annak próbál aznap örömet szerezni. Ha már eldőlt az angyalkák aznapi feladata, következik a felvilágosítás Anka részéről: "Berta, úgy tudod Fülöpöt szeretni, ha megkérdezed, mit szeretne reggelire, vagy hozol neki zoknit..." Vagy: "Berta, anyát úgy kell szeretni, hogy sokszor megöleled és imádkozol érte, hogy ne kiabáljon sokat, ha nem fogadunk szót..." Vagy: "Anya, éhes vagy? Pucolok neked mandarint..."

Igazi varázslat ez, még ha meg-megtörik is a szokásos próbálkozások, a "nem akarok bent aludni", a "nem akarok sapkát" és a "legózni akarok még" kis játszmái, mégis az öröm, hogy élhetünk, várhatunk, szerethetünk, beragyogja az egész napot...

Káoszból rend

Mindig is nagyon szerettem puzzle-t rakni, ösztönösen vonzott a rész-egész viszonya, a káoszból a rendezett kép születése. Fiatalkoromban sokat raktam ki, és titkos vágyam volt, hogy ha majd egyszer családom lesz, gyerekeim, akkor veszek egy nagy puzzle-t és együtt rakjuk, ahányan csak vagyunk, és milyen jó lesz. 

Aztán családom lett és gyerekeim, és rájöttem, hogy nem ez nem az az életforma, hogy együtt napokig békében puzzle-t rakosgatunk... Le is mondtam róla, mint sok minden másról, mert hát ez az élet helyes dinamizmusa. És amiről lemondtam néhány éve, most hirtelen, mint egy Fentről jövő ajándék hirtelen az ölembe hullott.

Mert van nekünk egy hatéves lánykánk, aki megszállottan kirakózik. Persze minden gyerek ezt csinálja. De amikor az első 1000 darabosat rakta ki teljesen egyedül, akkor rájöttem, hogy azért ez túl van a szokásos gyermeki kirakózáson. És amikor teljes hisztériába fogott utána, hogy akkor most nem lesz mit rakni, akkor ráismertem, hogy közös a vér, a szenvedély...

Így aztán az őszi szünetre vettünk egy gyönyörű festett toszkán tájat ezer darabban, hogy akkor mi ezt együtt kirakjuk... és éjszakába nyúlóan, számítógépezés helyett, közös lelkesedéssel hárman- négyen raktuk a tájat, folyamatosan, abbahagyhatatlanul. Békében, örömben, ahogy sok éve megálmodtam.

Kiraktuk. És közben megvilágosodtam az életemet illetően is. Megértettem, miért szeretem én ezt ennyire. Mert ilyen az életünk: Valaki bölcsen (szeretetből) megalkotta, egy szép, harmonikus egészet, ahol mindennek helye van, ahol minden darab összeillik, és mindezt kiszórja elénk valamikor az életünk hajnalán, hogy "íme, rakd ki, neked készítettem, és higgy benne, hogy mindennek megvan a célja és a helye, a kusza vonalaknak,a sötét foltoknak, a gyönyörű virágszirmoknak, a kék felhőnek, csak higgy és csináld..."

Hát hiszem és csinálom.

Rumini

A végére értünk. Berg Judit írja valahol, hogy vannak olyan elszánt (elvetemült?) anyák, akik felolvassák a teljes Rumini sorozatot a gyermekeiknek. Most már én is ide tartozom. Június óta minden délután és este legalább fél óra közös mesélés után, októberre befejeztük mind a hét kötetet. Közel kétezer oldalon keresztül hallgatták a hangomat...
Nyár elején vágytam valami közös együttlétre, kalandra, egy külön világra, ahova együtt belecseppenhetünk és elmerülhetek a gyerekekkel. Emlékeztem még, amikor Csabi fiunk hosszú éjszakákon át olvasta a meglévő köteteket, és irigykedve néztem őt akkor, hogy ennyire tud lelkesedni valami iránt. S bár talán nem az óvodásaink a pontos célközönsége a könyvnek, néha túl sok volt még az izgalom, a fejezetek befejezetlensége, letehetetlensége, mégis úgy érzem, csodálatos volt megélni, hogy én is beléphetek az életükbe, a mesevilágukba, nem külsős szemlélő maradok, hanem újra gyerek lehetek velük. A mondanivalóról nem is beszélve. Mert a szeretetnek, a jónak és az igazságnak mindig győznie kell.

Elővettük a nagyoktól a régi Rumini társast is, megvettük a Rumini kártyajátékot és sok órát játszottunk, játszottunk és játszottunk...

Aztán egy őszi napon felkerekedtünk és átvillamosoztunk Budára, hogy megkeressük a Rumini játszóteret, mert ki kell próbálni, milyen is Egérváros, fel kell mászni a Szélkirálynőre és el kell bújni a pelevári bazár labirintusában.

Hálás vagyok az időért, amit rájuk fordíthattam, a gyermeki lélekért, amit feltüzesíthettem magamban és bennük, a fantasztikusan megírt könyvekért és hogy van kinek mesélnem...

Mindenünk közös

Ha túl sok a bizonytalanság, nehezen jönnek a szavak, s ez tart már egy ideje. De meg kell törni a csendet. Nem kezdem az elején, csak belevágok.

El akartunk menni a gyerekekkel, vágytunk az együttlétre, a napi küzdelmek megtörésére, az együttszenvedés örömére, a szabadságra. Nem terveztünk nagyot, egyetlen természetben eltöltött éjszakát, oda-visszautat, erdőt, autó nélkül. De olyan nagy ellenállásba ütközünk sokszor náluk, hogy még ez is elsőre lehetetlen vállalkozásnak tűnt.

Vaskaput néztük ki a térképen, Esztergom felett. Van ott egy jó kis turistaház, le is foglaltuk a turistaszobát, így a szállás ígérete nagyban motivált minket, hogy időben elinduljunk (apának, Fülöpnek munka, iskola után), és még világosban fel is érjünk a hegyi magaslatra. Itthon szépen midenki összepakolt a kis hátizsákjába, persze az enyémbe kizárólag kaja került, mert valahogy nálunk mindig mindenki éhes... Bertánk is készült lelkesen (én meg félve) élete első nagy túrájára, ahova a hátihordozót sem visszük magunkkal. A Piros vonaton találkoztunk apával, aztán irány Esztergom. A szokásos vonatozási kultúránk még sajnos nem elég utasbarát, így nagyobb gyermekeink igyekeztek minél távolabb ülni tőlünk, nehogy valaki a család részének higgye őket. A túra maga kellemes meredek volt, s amint felülről látták a várost és a Dunát, sokat javult a közhangulat is. Két óra alatt fel is értünk, és bevettük a szálláshelyet. Az esténk is olyan volt, mint az életünk, kaotikus, szent, de közös együttlét. Nagyot vacsoráztunk, egy-két poharat eltörtünk, beterítettük sült krumplival a fél éttermet, ordítoztunk, nevetgéltünk, sötétben elemlámpával nyuszit kergettünk, kecskékkel viaskodtunk, társasoztunk, meséltünk, aztán támogattuk a hányó nagyfiunkat, annak minden szépségével együtt, az ágyban a gyerekek duruzsolását hallgattuk, mígnem egyszer csak csend lett. Reggelig. Se sírás, se hányás, se bepisilés, se veszekedés. És rábíztunk mindent  a Jóistenre, bárhogy is alakul a másnapunk. Nagy túrát terveztünk, igazából nem is nagyon lehett rövidíteni, mert gyalog nem ugrál olyan könnyen az ember. Igy aztán a gyengélkedőnek erőt kellett vennie magán, a hisztizőnek el kellett csendesedni, a legkisebb lábúnak meg sűrűn kellett lépegetni, hogy leérjünk délutánra Búbánatvölgybe. Meg is tette mindenki a 14 kilométert.
Persze piszkálták egymást folyamatosan, küzdöttek a figyelmünkért, a kizárólagosért, de mégis életközelibb ez a piszkálódás, mint mikor teljes egyetértésben bambulják a számítógépet vagy nyomkodják a telefonomat. Hegyről le, hegyre fel, keresztek bukkantak fel tisztásokon, hegytetőkön, és mindig jött a megerősítés: Én veletek vagyok minden nap, a világ végéig...

Aztán egyszer csak elfogyott az ösvény, és ott ültünk a buszmegállóban (persze lekésve az óránként járó buszt, ami egyébként még további másfél óráig zötykölődik Budapest felé), és Amerikából jöttemet játszottunk 50 percen át. És bár kiskamaszaink erősen ironikusan megkérdezték, hogy "na ezt akartátok? Jó ez nektek, hogy mindig mindenütt égtek miattunk?", azt kell, hogy belekiáltsam ebbe a világba, hogy igen, ezt akartuk, vállaljuk, hogy ilyenek vagyunk, és boldogok vagyunk, amíg együtt játszhatunk, örülhetünk, szenvedhetünk, és együtt létezhetünk...

Esztergom felülről, lemenőben a nap

Útakadályok azért voltak

Duna a Sas-hegyről, Berta véleményével

Hideglelős kereszt: de jó, hogy van kire tekintenünk...

Sportos nyári kavalkád

Ebben a koraőszies időben jól esik a számvetés, s bár tudom, nincs még vége a nyárnak, vannak még táborok, beígért programok, mégis a teendők, a felhalmozott füzetkupacok, a készülődő leendő gimnaista és leendő elsős és leendő óvodás már kifelé terelnek a nyárból...

Annyi szemszög, nézőpont, árnyalat lehetne, amit ez a nyár adott. Lehetne írni nevelős posztot, vagy izzadós-nyaralósat, vagy küzdelmeset, vagy önfeledtet, vagy... én most végül sportosat írok. Mert annyi mindent megéltünk együtt a sporton keresztül, hogy bár magamat soha nem tartottam túlzottan sportőrültnek, hiszem és vallom, hogy úgy kell a mozgás az embernek, a gyereknek, a családnak, a testnek, a léleknek, mint a falat kenyér. Tudjuk, a gyerekeknek ez (lenne) az lételemük, mégis annyi minden húzná őket a passzivitáshoz, a képernyőhöz, anya ottfelejtett telefonjához. Eltérő a hozzáállásuk a fizikai aktivitáshoz, de a meleg, a víz, a bicikli, a szél kimozdít mindenkit a kis kényelmes komfortzónájából. Hogy legyőzhesse önmagát, és együtt, felszabadultan jól érezze magát a bőrében. És utána a másikat is könnyebb szereteni, elfogadni. Hát erről (is) szólt nekünk ez a nyár.

Víz. Legtöbb közös élményünk alapja, legyen szó a kristálytiszta Garda-tóról, az örök Balatonról, a csípősen hideg Dunáról vagy az emberekkel tömött csúszdaparkról. Az alfa és az omega, ahol szinte még veszekedni is elfelejtenek. Két hónapig folyamatosan vízben lenne, felszabadítóan hat a kis testükre, annyit de annyit fejlődtek, hogy öröm volt nézni. Berta majdhogynem megtanulta az úszás alapjait, teljesen egyedül, siklott, tempózott, hason, háton, karúszó nélkül, bukfencezett a vízben, mint egy kis vizibéka. Az ovisok lényegében mélyvízbiztosak, baromira élvezték a stégig tartó fél kilométernyi úszós gyaloglást, amit minden délután megtettünk néhány fejes érdekében... A nagyok pedig élvezettel, szépen, biztosan leúszták a Zamárdi-Tihany családi távját, apával, fejenként mindenki 2 km-t, és büszkén-boldogan, valaki éremmel a nyakában, nagy halom lejmolt kakaóscsigával tértek haza első balatonátúszós versenyükről. És én? Csak hogy a gyerekeimmel eggyé váljak, beálltam közéjük és 14 éves korom után újra elkezdtem tökéletesíteni a fejesugrásomat. Néztek is nagy szemekkel...

Evező. Hamar rájött arra mindenki, még a legkisebb is, hogy állóvízben leggyorsabb evezve közlekedni, így aztán mindig deszkán ült valaki, és hol egymást szállítva, hol egymás elől menekülve eveztek a kis öbölben, nádasban, hullámokban. "Anya, menjünk hevezni..." (á la Berta)

Futás. Bár folyamatos volt a 40 fok, azért nem hagytuk ki a terepfutó versenyeket sem. Egy-egy kivétellel mindenki rajthoz állt, és nem mindig könnyű megérteni, hogy nem az éremért futunk, de mégis boldogan, kifáradva értünk haza egy-egy ilyen kirándulásról. Futottunk a Káli-medencében, és nyertünk szép kövirózsákat, finom kecskesajtokat és veszítettünk el két pár szandált... A fiúk felfutottak Kékesre, Fülöp első hosszabb versenyén rögtön hegynek menetirányban felfelé futott, de csak célba ért. (Gyorsabban, mint én a lányokkal körbe gyalog...) Olyan pályán, amire Boti is azt mondta, "nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény lesz." Nagyon büszke voltam rá. És hátra van még egy zebegényi verseny, Duna-kanyarral, erdővel, leküzdendő kilométerekkel. És futottunk éjszaka, hajnalban, hőségben, esőben, beszélgetve, gyógyszerért a patikába, örömködve, csak úgy... Jó volt.

Bicikli. Berta csuda aranyos, ahogy teker a kis apró biciklijével, az apró lábaival, ahogy írtam már, ráült és rögtön ment két keréken, azóta egész hosszú távokat lebiciklizik. Kitartóan, még a legnagyobb viharban is, amikor fák dőltek körülöttünk, tekert rendületlenül, hiszti nélkül. De ami a lényeg, borzasztóan élvezi, egész nyáron mást se akart, csak nyeregben ülni. Egyszer esett is... Amikor megpróbálta utánozni a nagyokat, akik kapaszkodás, kéz nélkül tekertek... Idén is volt Balaton kerülő túra, a hiányzó 120 km-t tekerték le a fiúk, ilyen-olyan felállásban (persze 40 fokban), hullafáradtan, de örömmel gurultak be aztán a nyaraló kertjébe...

Túra. Azért nem hagytuk ki azt a néhány lehetőséget, amikor lehetett menni. Nem mindig együtt, nem mindenki ugyanannyit, de azért ezek mindig olyan jó lehetőségek beszélgetni, énekelni, együtt lenni, még ha nem is minden lépés ilyen idilli. A dolomitoki kirándulásokon kívül azért belefért egy szántódi teljesítménytúra, meg egy esős tihanyi tanösvényezés is, ahol végre eljutottunk a barátlakásokhoz, ami szakadó esőben külön ajándék volt...

Szél. Ha már ott a Balcsi és családi hagyomány a szörfözés, idén a három fiút beírattuk szörftáborba, mentek délelőtt, délután, s a minimális szélben szépen-lelkesen megtanulták az alapokat, fordulást, elindulást, visszaevickélést. A tanulság? Az élvezte a legjobban, aki a legerősebben tiltakozott az egész tábor gondolata ellen...

Sok minden történt a nyáron, kívül-belül, próbáltuk feltölteni egymás szeretettankjait (több-kevesebb sikerrel), sok fájdalmas és katartikus pillanat volt, de a közös aktivitás mindig átemelt, összehozott, kisimított, és újra és újra közösségé kovácsolt minket.

Nyaralós számvetés

Minden évben nekiindulunk, kempingbe, szép helyekre, sok élmény ígéretében és minden évben eljön a pont, amikor megkérdezzük magunktól: kell-e ez nekünk...
Ha a nyaralás azt jelenti, hogy jól  érezzük magunkat, nagyjából békében, kikapcsolódunk, pihenünk, akkor kár elmenni, mert idilli, vágyott képet kergetve biztosan csalódunk.
De ha a nyaralás azt jelenti, hogy együtt vagyunk, akár tetszik, akár nem, részt kell benne venni, le kell mondani magunkról, és el kell tűrni, hogy gyermekeink még csak gyerekcipőben járnak a közösség létben, és meg kell szenvednünk minden pillanatért, akkor meg menni kell és csinálni, együtt. Szóval egyfajta kiképző tábor, amely azért tartogat olyan jelen pillanatokat is, amikor az élet úgy szép, ahogy van. Ezeket meg mélyen megőrizzük.

Amúgy gyönyörű helyen jártunk a Garda-tónál. Hegyoldalba épült kemping, saját parttal, kristálytiszta vízzel, háttérben kétezres hegyekkel, a sátrunk mellett két nagy vizicsúszdával, töménytelen mennyiségű leanderrel, pálmával, és egy hét gyönyörű idővel. A Jóistentől mindent megkaptunk... Engem személy szerint lenyűgöztek az olasz kisvárosok kikötős-középkori-szűk utcácskái, a megmászott sziklák varázsa, az édesvízi tengerhangulat, a szörfösök, a siklóernyősök szabadsága, a Dolomitok szépsége. De megértem a gyerekeket is, akik még másképp értelmezik a szépséget, és nyűgnek érzik, ha menni kell, ha sorba kell állni, ha várost kell nézni, és mindezt egymáson vezetik le. Elfogadom, bár nehéz megélni. Ők élvezték viszont a fürdőzést, csúszdázást, búvárkodást, az állandó evést (én meg persze az állandó főzést:), a rajzolást, a társasozást. A kicsik még önfeledten elmerültek a mesevilágukba, (Berta egy hét után is megkérdezi, hogy ugye ma a sátorba megyünk haza...), a nagyok meg csak azért sem elégedettek semmivel... Sebaj, keresgéltük a közös hangot. Néha sikerült is megtalálni.

És jöjjön néhány maradandó pillanat.
Egyik éjszaka vihar volt, villámlott, mennydörgött, megyek át a kicsik hálófülkéjébe, Bertát sehol sem találom. Felkapcsoltam a lámpám, erre látom, hogy Ankára ráborulva két kézzel szorítja őt, és édesdeden alszik a legnagyobb ítéletidőben.

Fülöp két napig lázas volt, így inkább különváltunk, én a két naggyal elmentem sziklát mászni. Az alpesi kirándulóutakhoz képest, itt nem bővelkedtek a jelzések, kisebbfajta katarzis volt, amikor a túra kiindulási pontját megtaláltuk, és egy órán át mászva, alattunk terült el a tó. A két lázadozó kis-nagyfiam odaült velem a csúcsra, a kereszt alá, és néhány szelfi után jót beszélgettünk egy doboz Pilóta mellett...

A medence mellett még leülni is volt lehetőségem, és jó volt nézni, ahogy mind az öten egyetértésben rohannak fel-alá a csúszdákhoz.

Egyik nap (és még három másik nap is...) milánóit főztem, ott sorakoztak utána a paradicsomos-zsíros tányérok, Fülöp magától ajánlkozott, hogy elmegy egyedül mosogatni. A vizesblokknál meglestem, ahogy pakolja, mossa, törölgeti az edényeket. Megható volt.

Bementünk első este Saló kis városába sétálni, már le is mondtam a miséről, amikor előbukkant a kikötő mellett egy Bazilika nagyságú középkorú templom. Épp az evangéliumot olvasták: "ne félj, csak higgy", az egyik kedvenc részem... S bár nem vállaltuk be ilyen felállásban a teljes misét, mégis hatalmas megerősítés volt.

Feljutottunk felvonóval a Monte Baldo tetejére, ahol a lenti kánikulával ellentétben 9 fok volt. Fáradtak, türelmetlenek voltak a gyerekek a sorbanállás miatt, de ahogy felértünk, mindenki átlényegült... Berta a bárányokat kergette boldogan, Anka virágot szedve dalolászott, Boti-Fülöp a percenként induló siklóernyősökbe feledkeztek bele, Csabikánk meg egy forró csoki mellett beburkolózva egy takaróba békésen szemlélte a hegyi világot.

Utolsó este, amikor elaludtak a gyerekek, kiballagtunk a néhány méterre lévő kis padocskához, ahonnan látni lehetett a tavat. Amikor leültünk, a túloldalon mindent betöltő tüzijáték kezdődött. Fényes lett az éjszaka. Jelnek vettük.

Szóval menni kell, mert ez az életünk, ezek vagyunk mi, és ha nem építjük a mi kis közös létünket, az önzés, az énközpontúság mindent lerombol. La vita é bella!

Nyárelejei mindenféle

Hivatalosan is elkezdődik a nyár, bár már loptunk néhány balatoni napot, de a bizonyítványok, évzárók most engednek csak szabadulni. Az ovisok is húzzák még az igát, ugyan a megnyújtott kánikulai hétvégének köszönhetően már csokibarnán.

Megint lezárul egy időszak, a hajtás, a megfelelés, a napi pörgés időszaka. A hajnali kelésé, a korai fekvésé, a szüntelen megfelelésé. Szépek ezek a búcsúzós időszakok, a fiúk nagyon szépen teljesítettek, egy jeles gimnáziumi, egy kitűnő negyedikes bizonyítvány, - számít is, meg nem is, persze nem ettől függ a boldogság, de mégis a földgolyó ezen részén ennyit mérnek a személyiségből. Mindenesetre büszke vagyok rájuk. Megható volt az is, ahogy Fülöp ovis ballagásán Anka búcsúztatta a bátyját, ahogy (még) boldogan, önfeledten játszott, táncolt, örült és ahogy meg akarta enni a kis pogácsáját... És ahogy iskolaéretten, önállóan, talpraesetten (de azért persze egy kicsit bizonytalanul) várja az iskola kihívásait.

Igen, nálunk a nyár még más időszámítás,  másfajta rutin, másfajta kihívás. Mert persze az is akad bőven: szabadon hagyni őket és motiválni közben az értelmes időtöltésre, mert a kütyük, a számítógép varázsával és beszippantó valóságával nehéz napról napra szembeszállni, és ezen még az sem segít, hogy tudom, minden szülő ezzel küzd (vagy már nem is küzd.) És hát nőnek és egyre kevésbé kiváncsiak a direkt útmutatásokra. Ebből a távlatból nézve mégis akadnak jó kis pillanatok is, amikor anyaként örül a szívem. Például, amikor a majdnem 12 éves teljesen egyedül kétfogásos ebédet főzött magának és az öccsének. Vagy amikor együtt elbicikliztek a közösségi kertbe dolgozni, önként és dalolva, és megdolgoztak keményen a zsebpénzkiegészítésükért. Vagy amikor apával bevállalják a hajnali 6 órás úszóedzést.
Az ovisok persze még külön világ, lelkesek, örülnek, ha velük vagyok, játszanak, rajzolnak szüntelen. Berta kétkerekűzik már, fára mászik 3 méter magasra, meg babázik, kirakózik folyamatosan. Anka megállás nélkül rajzol, és közben számtalanszor sírva fakad, mert pl. "túl szomorú lett a nézése a hercegnőnek". Fülöp meg egyre jobban olvas, érdekli minden, állandóan kérdez. Esténként meg teljes izgalomban várják, hogy összebújjunk és Ruminit meséljünk. Jó velük.

Hát vágjunk bele!

Mi az igazság?

Írhatnám azt, hogy elegem van (nem, nem a gyerekeimből), hanem abból, hogy mennyire nem bírnak együtt működni velünk, hogy nem bírják megtanulni, hogy maguk után el kell pakolni, játékot, kaját, tányért, hogy nem képesek felfogni, hogy nem mászunk fel a sufni tetejére zöldcseresznyét enni és nem árasszuk el sárral a frissen telepített füvet, hogy nem eszünk a számítógépnél, hogy előbb tanulunk, utána gépezünk, hogy nem faljuk fel a kamrában guberált csokoládékat, különösen, ha anyáé, és a rend, a mérték teljesen ismeretlen fogalmak számukra.

De inkább leírom, hogy mennyire borzasztó büszke vagyok rájuk. Mindegyikre külön-külön. Pl. csak önmagában a tegnapi napért. Mert ügyesek, önállóak, kitartóak, lelkesek. Legnagyobb gyermekünkre, hogy a templomi szentháromságnapi hangversenyen gyönyörűen zongorázott négykezest drága tanárnőjével, pedig az ő korában már nem evidens, hogy kiállok, és előadok, mert ciki, mert minek, mert hagyjatok már békén! De megtette, örült, és büszke voltam rá. Aztán nagyon büszke voltam a mi kis futópalántánkra, aki apával korareggel elindult, hogy hegyifutóversenyre menjenek vidékre, le is nyomta becsülettel, tempósan a 12 km-t (apa meg a dupláját), hegyen-völgyön, meg is nyerte a korosztályát, aztán stoppoltak, buszoztak és késődélután fáradtan hazaestek. Büszke vagyok az elhatározásukra, teljesítményükre és külön köszönet, hogy itthon hagyták nekem a kocsit...
Aztán nagyon büszke vagyok drága középső gyermekünkre, aki miután két órára a templomban hagytam egyedül (persze ismerős szülők óvó tekintetére bízva) a búcsún, csodálatosan helytállt, feltalálta magát, beállt a nagyok akadályversenyébe, barátokat verbuvált, szutykosra játszotta magát, bográcsból beebédelt, és örömmel várt, mire visszaértünk... Balerina lánykánkkal, akivel elszöktünk mise után az évvégi balettelőadására, ahol gyönyörűen, felszabadultan táncolt, koncentrált, előadott. Jelen volt teljes kis személyével. Öröm volt nézni. És nagyon büszke vagyok legkisebbünkre, hogy ebben a programkavalkádban (és még a tűzoltónapról nem is írtam, nehogy követhetetlenné váljon kissé kusza életünk), nem veszett el, nem különösebben hisztizett, bírta a strapát alvás nélkül, jött velem, tapsolt, örült, szurkolt, és boldog volt, hogy ő is büszke lehet a nagyobb testvéreire.

A borsó(kisasszony)

Múltkor eper, most borsó, de nem-nem megyek át gasztroblogba, csak hát az idényterményeken keresztül fedezem fel én is újra a gyerekeim szemével a világot.
Igyekszem tartalmasan itthon tölteni Bertával a délelőttöket, bár megvan a kísértés, hogy felszámoljam az előző napi káoszt, de ezzel el is menne az a kis idő, amit csak vele tölthetek. Szóval igyekszem nem engedni a kísértésnek, és hiába nézne szíve szerint mesét (én meg csinálhatnám a házimunkát nyugodtan), szerencsére könnyen elterelhető mindig valami aktivitással. Ma pl. a borsó volt a délelőtti program. Vettem egy kilónyit, mert hát még olyan zsenge, nagyon szeretik pucolni, eszegetni. Berta mellé ültem, hogy akkor most pucolunk. Mert hát milyen fontos a finommotorika, hogy ügyesedjen a kis keze, és közben persze érezze, hogy most ő valóban segít. Egy teljes Ringató cd-t végighallgattunk, énekeltünk, beszélgettünk, de kész lett. Jól van, volt értelme. Gondoltam, az ebédhez is hozzákezdek, ő mellém ült a földre és egyik edényből a másikba rakosgatta, öntögette, kanalakkal merte, osztotta-szorozta és boldogan játszott a kis szemekkel (tényleg olyan jó érzés beletúrni...), aztán egy óvatlan pillanatban megtörtént, ami azért valószínűsíthető volt: az összeset kiborította véletlenül a földre. Ha a racionalitás győz, simán leüvöltöttem volna  a fejét, de beraktuk inkább még egyszer a Ringatót és mi voltunk a Hamupipőkék, egyesével szedtük össze, amit nem tapostunk szét. (úgy tudom, ez is fejlesztőleg hat...:)
Igazából semmi értelmes nem történt ebben a két órában, de minden megtörtént, ami fontos egy gyerek életében. Jó kis délelőtt volt.
És persze borsóleves nem lett belőle, mert a nagyok felfalták nyersen, észrevételenül, mikor hazaáramlottak iskolából-óvodából...

A szél ott fúj, ahol akar...

Voltak a hétvégénknek olyan pillanatai, amikor úgy tűnt, mindenki a helyén van, békében önmagával, a természettel, a másik emberrel, akit mellé teremtett a Jóisten. Ilyen hosszú pillanat volt például, amikor a pünkösdi mise után, vágyva/eltelve a Szentlélektől, kihasználtuk, hogy épp nem esik, és elmentünk az lupa-szigeti eperföldre. Először történt olyan, hogy senki nem nyavalygott, hogy "meleg van, mikor indulunk, elvette a vödrömet,pisilni kell", hanem mindenki szorgosan dolgozott, szedett, segített, bóklászott, jelen volt. Boldogok voltak. (hozzá kell tennem, hogy csak a három kicsivel voltunk, de ez már részletkérdés) Tudtuk, éreztük, hogy hasznos dolgot teszünk, a gyerekeinknek jó ez a közös munka-élmény, és ÖRÖM volt a jelenpillanat.

És voltak olyan a hétvégénknek olyan pillanatai, amikor órákon át csak csatároztak, gyilkolták egymást leginkább szavakkal, amikor minden mindenkinek rossz volt, amikor bármit tettünk, annyi volt a flegma válasz, hogy "utálom a családomat". Mindegy volt, hogy a Balaton mellett vagyunk, kocsiban, vagy vonaton, esik-e vagy süt a nap, mert elégedetlenek, önmagukkal, velünk, egymással, a világgal. Lehet elemezni, hogy mindenki csak a figyelemre vágyik, a kizárólagosra, és hát sokan vagyunk, sok igénnyel, meg hát gyerekek, kamaszok, persze az a normális, ha feszegetik a határaikat. Na de mégis. Ilyenkor megbicsaklik az ember túléléshez szükséges önbizalma, hogy van értelme a lemondásoknak, mindennek, amit jónak hiszünk és adni próbálunk.

Hogy milyen arányban voltak ezek a pillanatok, inkább nem számolom. Fényképek csak az előbbiekről készültek. A Szentlélek szele meg csak kifújja azt a rossz érzést, amit a tehetetlen szülő érez, ha nem akar működni a rendszer. Vagy csak küld majd több bölcsességet. Hiszek benne.

Szülinapi fent és lent

Igen, 3 éves lett Bertuskánk. Hát nem így terveztük az ünneplést... Az elmúlt három születésnap (ugyebár a születése napjával együtt) Balatonon zajlott, egyszerűen, békében, csokitortával, hidegvizes fürdőzéssel, nosztalgiával emlékezve születésének kalandjaira.
És most hiába itt az ünnep, a 3 évessé válás nagy pillanata, helyette jött hányás, ótvar, láz, torokfájás (persze mindez a legkülönbözőbb felállásban, minden gyerekre és felnőttre elosztva), és a hűvös hétvége ígérete. De Berta boldog volt, különösen, hogy ő esett túl leghamarabb a kórságokon, s így egész nap lázban égett, hogy ő tényleg három éves már, és tényleg május lett (ez a két fogalom valahogy nagyon összeforrt benne), és két hányás között végül összedobtam a Csokitortát is, bár alig találtunk alkalmas pillanatot, amikor mindenki tartotta magát valamennyire, és röviden, de megköszöntöttük a legkisebbünket. Boldogan kirakta(tuk) az új boribonos kirakóját, és ágyba dőltünk, őket meg hagytuk, hadd ünnepeljenek a képernyő előtt Wall-e és Jégvarázs társaságában... Erőtlen, bágyatag, életszagú öröm, akár mint annó a születése után. Hát ilyen volt a mi majálisunk.
Aztán hétvégére csak összakapartuk magunkat, és lerobogtunk a Balatonhoz. Mert a májusi első hétvége az mindig ilyen: a szabadság, az újjáéledés, a vágyott idill igérete. És tényleg volt minden, ami 24 órába belefér, sárkányreptetés, kite-bámulás, snecivadászat a szeles hullámok között, (és végeláthatatlan damilbogozás), futás, Balatonba mártózás (szigorúan futás után), hatalmas biciklizések, társasparty, fagyi, játszótér, görkorizás (Berta az újonnan kapott görkorijával), esti csillagnézés, mise a kis kápolnában és rengeteg küzdelem az emberré formálás rögös útján (ezt inkább nem részletezném)...

és záróakkordként mindent megfogalmaz a Csabikától kapott anyáknapi versem:
 
 3 évesen - Szeretlek Anya!
 10 évesen - Igen Anya!
 13 évesen - Mit akarsz már Anya?
 16 évesen - Óh Istenem! Mit akar Anya megint?
 18 évesen - El akarok menni itthonról Anya!
 25 évesen - Anyának igaza volt!
 30 évesen - Vissza akarok menni hozzá!
 60 évesen - Anya elment!
 70 évesen - Akármit megtennék, hogy újra lássam!
90 évesen- Vajon tudtam olyan jó ember lenni, mint Anya?

Világgá mentem és visszajöttem

Nagy ajándék volt ez elmúlt négy nap: világgá mentem és Hollandiáig meg sem álltam, ahol Sári barátnőmék vártak és fogadtak be nagy-nagy szeretettel. Ajándék volt a Jóistentől, akitől életem minden eseményét ajándékul kapom és élem meg. Ajándék volt Sáriéktól, akik kitárták hágai otthonukat és leginkább a szívüket, és mindenféle földi jóval, kulturális, családi és gasztro élményekkel láttak el. És ajándék a családtól, férjemtől, gyerekektől, nagyszülőktől, hogy elengedtek, tartották a frontot, intéztek mindent, vigyáztak a gyerekekre, és minden és mindenki a helyén volt.

És az ajándéknak örülünk. Én is azt tettem. Felhőtlenül, lelkifurdalás nélkül, mert kaptam. És innentől következzék az élménybeszámoló, a hágai színek, ahogy én láttam.

Tenger. Sáriék 3 percre laknak a tengertől, ami a végtelenségével úgy vonzza a lelket, testet, hogy nehéz ellenállni, és nem nehéz megsejteni az igazi Végtelent mögötte. Szóval homokoztunk, trambulinoztunk, futottunk, skót marhákkal fotózkodtunk, mezítlábas, lengeöltözetű holland gyerekeken ámultunk, naplementét néztünk, forrócsokiztunk, s egyik délután még a 10 fokos tengerbe is bedugtam a lábam. Igazi boldogság.

Farm. Jó kis találmány ez a városi farm, minden városrészben kötelezően felállítják, a gyerekek és a felnőttek nagy örömére és okulására. így aztán a magas házak között megbújva kecskét fejtünk, najó, inkább néztük, bárányt, kecskét simogattunk, nyulat etettünk és ott ez a természetes. Az élet gazdagsága.

Piac. Tényleg igaz a mondás, hogy ha egy várost meg akarsz ismerni, menj ki a piacára... Mi megtettük. Én csak lestem, és próbáltam beazonosítani azt a rengeteg gyümölcsöt, zöldséget, a sajtosnéni hagyta, hogy végigkóstoljuk a teljes kínálatot (na az volt ám a gasztroélmény), a halas meg csak nevetett, hogy fotózkodunk a tengeri herkentyűkínálat mellett. Harsány, élettel teli délelőtt volt.

Madurodam. Szerencsére nem kellett Hangát és Marcit győzködni, hogy velem is eljöjjenek ebbe a minihollandiamakettparkba. Mert olyan profin ki van találva, hogy a felnőtt ámul-bámul, a gyerek meg tevékenykedik, mert bőven van mit. Ők égő hajót oltottak, zsilipet kezeltek, hajót rakodtak, csokigyárból csokit hozattak miniteherautón, én közben megismertem Hollandia minden nevezetes épületét, embernagyságban... A rengeteg részlet, kidolgozott jelenet igazi varázslat volt.

Keukenhof. Azt az illatáradatot, és virágtengert, amit a tulipánudvar nevezetű (neve alapján keveset eláruló) csodakert adott, azt nem adja vissza egyetlen fotó sem, hiába próbálkoztunk. Évente két hónapig van nyitva, a maradék tíz hónapban pedig készülnek, hogy ebben a két hónapban a tavasz teljes káprázatában ragyogjon. Majd belebódultunk. Ennyi színű jácint, tulipán, nárcisz csak a Jóisten képzeletében van. Ámultunk-bámultunk, szaglásztunk és nem esett nehezünkre megérteni, miért is írja a Biblia: "Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak; mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül."

és persze nem hagytuk ki a belváros nevezetességeit sem, shoppingoltunk, fagyiztunk, vidámkodtunk és rengeteget beszélgettünk. Sári gyerekeinek külön köszönet, hogy végtelenül türelmesek voltak, és alkalmazkodtak mindenhez:) És hála Marcinak, Sári férjének, hogy éjszakába nyúlóan folytathattuk a beszélgetéseket, amit napközben az élményáradat és a gyerekzsivaj meg-megszakított...

És most itt az idő visszatérni a hétköznapok ajándékaihoz...

Hétvégi forgatag egy 7éves nagyfiúval

A hétvége mérlege: egy hétéves szülinapos, egy családi ünneplés, egy tengerimalac, egy baráti-családos kirándulás, egy Sillye Jenő koncert, egy színjátszófesztivál, egy szülinapi zsúr és három torta... Nem kevés munka, súrlódások, és végtelen hála, hogy élünk, mozgunk és vagyunk. Ennyien, tökéletlenül, de együtt.

és kicsit részletesebben...

A FÜLÖP

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor hét éve egy koratavaszi hajnalon elindult a világba egy kislegény, a Harmadik gyerekünk. Szépen, burokban, lágyan érkezett, nőtt-növekedett, s előbb-utóbb középső legényke lett, megtanulta a öccsök és bátyók nehéz, ellentmondásos szerepét, a se nem kicsi, se nem nagy állandó feszülését. De azt hiszem, hogy bár az önbizalma sok csorbát szenvedett az itthoni hatalmi viszonyokban, azért harmonikus, boldog nagyóvodás lett a mi Fülöpünk. Aki hisz a csodákban, a mesékben, akinek még nagyon ártatlan a kis lelke, és az érzelmi intelligenciája nem szokványos. És ehhez igazi mackóalkat, elemi erővel és végtelen kedvességgel.

A ZSOMBOR

És ez a mi kisfiunk úgy vágyott egy kis társra, akit gondozhat, akit simogathat, akinek adhat, hogy új szőrös kis barátot kapott végül a szülinapjára. A becsületes neve Zsombor, a fajtája pedig abesszin tengerimalac. Hát így bővült családunk 9 tagúra (mert hát Boti gekkójáról meg ne feledkezzünk)... Szóval nagy most az öröm!

A TORTA

Hiába sok a feladat, néha túlvállalom magam, vannak dolgok, amiket nem tudnék elengedni, amit fontosnak tartok, hogy én csináljam: ilyen a tortasütés az ünnepeltnek. De az oviba egy, itthonra egy, a zsúrra egy, az akárhogy is számolom, sok. És persze megvoltak az elképzelések, az oviba Angry Birds-ös (na ezzel egy kicsit küzdöttem), itthonra a szokásos sünis torta rolettivel, a legós zsúrra meg mi más, mint egy legófej torta lett az ajándék. Amit persze legtöbbször meg sem kóstolnak, de örülni nagyon tudnak neki. Hát azért maradni nem maradt belőle...

A CSALÁDI ÜNNEPLÉS

Mindig nagy dolog, ha összejön a család, és szülinapok adják ehhez a lehetőséget. Még akkor is, ha a gyerekeink eleresztik ilyenkor magukat, és néha elviselhetetlenek a nagy küzdelemben, hogy valahogy csak rájuk figyeljen mindenki. Ez most nem volt másképp, sírás, ajtócsapkodás, lelki terror nélkül nem ünnep az ünnep:) De aztán lenyugodtak a kedélyek, mindenki örült nagyjából mindenkinek, de leginkább Fülöpnek, aki odavolt az ajándékaitól, görkori, úszószemüveg, playmobil tűzoltó, mindent ki kellett próbálni, és este 10-kor alig lehetett ágyba küldeni...

A KIRÁNDULÁS

Mindeközben tombol a tavasz, amit nem lehet a négy fal között tölteni, ki is menekültünk egy kicsit, és egy régi egyetemi-baráti társasággal bababarát túra keretében meghódítottuk Gercse kicsiny templomát. A kinek hosszabb, kinek rövidebbnek számító séta után (mondanom sem kell, Boti külön túrát szervezett magának, és Marcival 25 km-t gyalogoltak aznap), hevertünk a középkori rom mellett és örültünk egymásnak, a kapcsolatoknak, találkozásnak. Kell ennél több?

A SZÍNJÁTSZÓ FESZTIVÁL

Nagyfiunk gimnáziumi elfoglaltságainak egyik fénypontja a színjátszó szakkör. Ezt eddig is sejtettem, tudtam, de ma, amikor előadták az idén betanult darabot, mégis megdöbbentem. Az összhangon, a katarzison, a profizmuson, a gyerekek tehetségén, Csabi fantasztikus előadásán, bátorságán és azon az odaadottságon, ahogy a Tanárnő mindezt életre hívta a gyerekekből. Amit nekünk itthon nem sikerül. És utána kettesben voltunk (mert nem akarta, hogy az öccsei, húgai megnézzék), és most jó volt ez így.

A ZSÚR

Mindig várakozással-aggódással tekintek a gyerekek szülinapi bulijaira, amiket mindig itthon tartunk. Persze kérdés, hogy kell-e ez is, a zsúfolt gyereksereg, a sajátjaink őrülete, mert érzik, hogy nem rájuk figyelünk,
a remélt, de nem elvárható hálaérzés az ünnepelt részéről, és persze a sütés-főzés-dekoráció-játékok-háttértörténet kitalálása... És mindig rájövünk, hogy persze strapás, de olyan jó látni, hogy a gyerekek mennyire önfeledten, boldogan tudnak együtt játszani, akárhány évesek, és a számítógép, mese, egyebek helyett együtt vannak, és együtt ünnepelnek. Ma legós bulit szerveztünk Fülöpnek, legókincskereséssel, legóépítő versennyel, legómemorival, legópoharakkal és legótortával. Élvezték, és maradt idő a kötetlen együttlétre is. A mieinkkel 13-an voltak, ennek megfelelő hangerővel, szegény szomszédok...

Szóval szokásosan zsúfolt hétvége volt, amiben megvan a veszély, hogy elszaladunk a feladatokban egymás mellett, de mégis inkább a hála van bennem, hogy Csabival közösen, egyetértésben teszünk-veszünk, hogy van kit és kivel ünnepelnünk, hogy adhatunk és kaphatunk, hogy mindig van, akinek örömet szerezhetünk, és hogy végre itt a tavasz!!

Húsvéti megújulás

Különleges húsvét volt. Csendes ráhangolódással, három számítógépmentes nappal, lelki-fizikai nagytakarítással készültünk. Megsütöttük együtt a süteményeket, mindenki kibírta (azért nem volt egyértelmű), hogy a feltámadási miséig nem esznek bele az ünnepi ételekbe, sütikbe, és vártak, várakoztak. Nagypénteken Fülöp életében először eljöhetett az erdei, éjszakai keresztútra, és a maga módján végigelmélkedte a 2000 évvel ezelőtti eseményeket, amik egyszerre itt és most (is) zajlanak. Aztán Nagyszombaton bevállaltuk az 5 gyerekkel az éjszakai háromórás liturgiát, s bár nem értették miért nincs tánc a végén (ha már ünnep), a templomkertben fellobbanó tűz, a keresztelés, a hosszú olvasmányok és a végén a megérdemelt közös húsvéti agapé meg-megérintették a lelküket. Jó volt együtt lenni, s mindenkinek a maga módján megélni a legmélyebb titkokat. Igen, megint végigéltük a legnagyobb szeretet, az árulás, a szenvedés, a reménytelen (nekünk már reményteli) várakozás és a legnagyobb bizonyosság, a feltámadás lépcsőit. Együtt. Esendően, ahogy vagyunk.

És mindeközben sokat játszottunk, bicikliztünk, sakkoztunk, tojáskeresőztünk a kertben, vérre menő dartsmeccseket vívtunk és találkoztunk, együtt voltunk a nagycsaláddal kicsit ráérősebben, ünnepibb lélekkel, mint máskor. A profán és a szent különös kavargása, de ott és akkor minden a helyén volt.

Csúcspontként, Húsvétvasárnap pedig eljutottunk az Urániába, és Csabival kettesben megnéztük a Mária földjén című különleges, felkavaró, mély reményt fakasztó filmet. Igen, mert hiába tudjuk, hiába hisszük, hiába tapasztaljuk, hogy működik, amit az Isten mond, kell a felrázás, a tanúságtétel, a megújulás. Mi most Szeretetből ezt kaptuk.

Nagycsütörtök

Elkezdődött a Szent Három Nap, hitünk legnagyobb titkának ünnepe... Érdekes az a Nagycsütörtök, mert a forma még döcög, nekünk kell belelépnünk az ünnepbe, nem adódik semmi magától. Minden megy a szokásos kerékvágásban, mindenki dolgozik még, csak a gyerekeknek van szünet, meg nekem (aki amúgy is mindig szabadságon van, vagyis soha:)) És mégis. Az ünnep betölt minden pillanatot, helységet, várakozást, nyüzsgő itthoni káoszt.

Reggel sajnos (szerencsére) elszállt a számítógépünk, így aztán nem kellett rendőrösdit játszanom, hogy igen te fél órát nézhetsz, te akkor nyomkodhatod, ha kiporszívóztál, igen, még két mese, nem nincs több Minecraft, és amúgy kapcsoljátok már ki az egészet... A szokásos küzdelmek helyett végre sakkoztak egy csomót, mindenféle felállásban, volt közös családi Cacassone, segítettek takarítani, kiszíneztünk több tucat szinezőt, öntöttünk tojásgyertyákat, lerajzoltuk az utolsó vacsora eseményeit, és délelőtt 10 órára már olyan fáradt voltam, mint amennyire most este kéne lennem:)

Na de, kell a  friss levegő is, fogtuk azt a (fránya) okostelefont, és elmentünk biciklivel geoládákat keresni a közeli kiserdőbe. Ez végre alapvetően mindenkinek tetszett, ami nálunk nagy szó, mert borzasztó nehéz közös (mindenkinek érdekes) programot találni és levezényelni egyedül nekik. Tényleg jó volt: új zugokat találni ott, ahol minden héten járunk, a szeles-napos-télies április természetet csodálni, örülni minden megtalált ládának és elrejtett kincsnek, egyszerűen együtt lenni és fáradtan hazaesni a meleg ebédhez...
Este pedig mindannyian eljutottunk a templomba, a kicsik ámuldozva lesték a szertartás új elemeit, a lábmosást, oltárfosztást, és magukhoz képest egész szépen figyelgettek a késői órán. Én meg hálát adtam, hogy ennyire szeret az Isten, hogy testét, vérét adja táplálékul nekünk... Micsoda erőforrás...

Összességében talán semmi extra nem történt ma, de ahogy Béla atya mondta este: minden nap új, minden ünnep új, az Isten szüntelenül meglep minket a szeretetével. És ma talán sikerült, ami sokszor nem: nem azt láttam, ami mindig ugyanaz, a szüntelenül újratermelődő szennyes- mosatlan edényhalmaz-menetrendszerű veszekedések egyvelegét, hanem talán megéltük azt, ami minden napban új, a közös együttlét varázsát.

A Büfés

Néha tényleg úgy érzem magam, mintha egy menzán, vagy büfében dolgoznék a nap legalább 12 órájában. A minap esti kakaóosztás volt az asztalnál, és a gyerekek nem értették, hogy miért nem bírok EGYSZERRE három kakaót az asztalhoz szállítani,  mire Fülöp megszólalt bölcsen, fejcsóválva:
- Anya, belőled nem lenne jó büfés...

Első maratonom

Az elsőt nem felejti el az ember, az mindig különleges. Tényleg az volt.

Kezdem az elején. Soha nem sportoltam rendszeresen, és inkább fellángoló típus vagyok, mint kitartó, ezért volt nagy kihívás elhatározni valamit és végigvinni: követni majdnem fél évig egy edzéstervet, szigorúan, hóban, esőben, szélben, fáradtan, éhesen, és napsütésben, boldogan, lelkesen is. Megismertem sok szép helyet, tudom már, mi van tőlünk 5-10-20-30 kilométerre futva, nem félek már az időjárástól sem, mert megtapasztaltam, hogy igazából minden agyban dől el. Igen, és megismertem a saját korlátaimat is keményen, és sokat gondolkodtam, és sokat imádkoztam. Szóval kemény, szép hónapok voltak ezek.

És eljött a mai nap. Amihez kellett a tegnapi is, ugyanis Csabival egy hétvégére szöktünk el futkározni. Igen, mi már csak ilyenek vagyunk. Szeretjük az aktív együttléteket. Ő Keszthelyről futott Szigligetre, én meg mellette autóval, meg-megálltam gyönyörködni napfogyatkozásban, tavaszi nádasokban, tanúhegyekben, csendes, élettelen falvakban. Aztán bebarangoltuk Szigligetet is, különleges hangulata van, az ébredező életnek, hogy egyetlen bolt sincs nyitva, a hajók még a parton, emberrel elvétve találkozunk, ahogy a kopár fákon át még mindenhova ellátunk. A hegyoldalban aludtunk, egy varázslatos hangulatú villában, ahol 4 főnek terülj-terülj asztalkámat varázsoltak, ahol örültek nekünk, vendégeknek. És éjszaka majdnem kétszer annyit aludtunk, mint általában...

Aztán ma Maratonfüred. Badacsonyból rajt, boldogan, lelkesen, de figyelve, hogy ne rohanjam el az elejét, mégis jól ment sokáig, élveztem a szellőt, a napsütést, a tájat, a vizet, a kietlen strandokat, az eddig csak térképről ismert falvakat, Csabi támogató jelenlétét az út mentén, a bátorító futókat, a kertjükben dolgozó néniket, a vadkacsákat, a fülembe szóló Rúzsa Magdit, és a repülő kilométereket. 30-ig tényleg repültek, kivéve a lejtőkön felfelé, mert azért dimbes-dombos ez az északi part... Aztán kezdtek lassabban repülni a kilométerek, küzdeni kellett mindegyikért, de a Jóistennek hála, nem fájt semmim sem (pedig szokott), nem jött a maratoni fal sem, és bőven a tervezett időn belül futottam. Aztán Tihanynál már kicsit átkoztam az emelkedőt, és hiába voltak közel Füred szállodái, folyamatosan biztattam magam, hogy ne álljak le sétálni. Sikerült. Aztán Tagore sétány, és a CÉL, igen, megcsináltam. Sokat tettem bele, de sok mindent megkaptam hozzá, a Jóistentől egészséget, lábakat, lehetőséget, családom áldozatát, sokak támogatását, ez így együtt a célba repített. 4:14:48
Köszönet mindenkinek, akinek része volt benne!

Nagyböjti ébredés

Olyan jó, hogy ez az elcsendesülős-magunkbanézős szent időszak, amivel húsvétra készülünk, egybeesik a természet éledésével, újjászületésével. Olyan jó látni, ahogy a kopár fákon megjelennek a rügyek, Anka szavaival élve teli van maggal a fa. Olyan jó látni a krókuszt (Berta kezében leszakítva) kibújni a néhol még deres földből. Olyan jó kirándulni a gyerekekkel, és érezni a természetben, hogy valami közeleg. Mint Aslan Narniában...

Sokat vagyunk kint a szabadban, a hétvégéket pedig igyekszünk úgy tervezni, hogy az "együtt a család a természetben" vonal érvényesüljön, a legtöbbek viszonylagos megelégedésére. Így jártuk végig múlt vasárnap az 5 gyerekkel a Kis kőfej teljesítménytúrát a Budai-hegységben. Szép, érdekes útvonal: megpihentünk Makkosmárián, felcaplattunk Normafára, megmásztuk a Tündér-sziklát, és szintidőn belül (bár Boti végig károgott, hogy micsoda egy handicap család vagyunk) teljesítettük a távot. Persze voltak nehezebb pontok, Csabika például eltévedt, mert ő a magányos túrázás híve, Boti véleményét már ecseteltem, Fülöpnek elindult felfelé a láza, Ankának meg az kellett, hogy rongyosra beszéljem a számat és elszórakoztassam mindenféle szójátékkal, Berta meg hiába akart a két lábán kirándulni, akkor tényleg veszélyben lett volna a célbaérés, így ő apa hátát edzette... DE másfél hét távlatából azt mondhatom, hogy igazi, békés tavaszi kimozdulás volt.

Múlt héten pedig anyanapot tartottunk, pontosabban megörülve Fülöp köhögésének, nem mentek az ovisok oviba, hanem autóba pattantunk és meg sem álltunk Vácig. Az ártéri tanösvényt jártam velük végig, s bár még nagyon korai a március, így nem értették, hogy hol vannak azok a hőn áhított békák, aki miatt a hálókat magukkal cipelték. De a táj, a víz, a nádas, és a rengeteg madár kárpótolta őket, és igazán elégedettek voltak a világgal.

Aztán most vasárnap Vácrátóton terepfutó versenyen voltunk (á dehogy, nem a futás határozza meg az életünket...), jót szurkoltunk apának-Botinak, közben Fülöp-Anka-Berta kerek egy órán át vizsgáltak két gilisztát... S ha már ott voltunk, kihasználtuk a szép időt, és az Arborétumot is célba vettük. Varázslatos hangulata volt, még a visító Berta mellett is, a tavak, a sáfrányok, a fahidak, a kis szigetek, felröppenő kacsák és évszázados fák mind az életet harsogták. Az eredményhirdetésre is visszaértünk, és egy aranyéremmel, kellemes fáradtsággal, és a tavasz örömével ebédre haza is értünk...

S belül? Hát minden idilli pillanat mögött ott feszül a kereszt, szüntelenül meg kell halnunk, az akaratunknak, a vágyainknak, hogy éljünk, hogy életet adjunk. Nem megy másképp, nem is akarom, hogy másképp menjen, jó ez így.

Hétköznapi sípillanatok

Tudom, bánni fogom később, hogy kimaradt az elmúlt másfél hónap, hogy nem írtam karácsonyról, a téli szünet zajos-zavaros-gazdag hétköznapjairól, a gyerekekkel való kettesben töltött programokról, filmstúdiólátogatásról, apával való barlangászásról, bábszínházról, nem írtam a közös nagycsaládi síelésről, Boti felvételijéről, 10 éves szülinapjáról, nem írtam Csabival való közös kettesben-hétvégénkről. Nem írtam, de megéltük őket, sok hullámvölgyet, és sok töltekezős, közös pillanatot.

De most írok, megtöröm a csendet. És nemcsak azért, mert ma (is) kimozdultunk. Hanem magamat akarom csupán megerősíteni, hogy érdemes beleugrani abba, ami nem szokványos, nem kényelmes, nem a legegyszerűbb út, mert abból adódnak a felejthetetlen pillanatok. S bár nagy a kísértés, hogy rutinszerűen megússzam a hétköznapokat nagyobb zökkenők, konfliktusok nélkül, a kötelezőt megtéve, de mégis...

Szóval ma reggel kitaláltam, hogy - kihasználva, hogy Botit valami nyavalyával itthon tartotta az orvos -, felnyalábolom a gyerekeket (Csabika az iskolát választotta), és elmegyek velük Visegrádra síelni. Hisz ott tél van, van hó, ami valljuk be, nem magától értetődő, jó fél óra mindössze kocsival, és leszámítva, hogy mindenkinek minden felszerelését össze kell pakolni, plusz legalább négy szánkó-csúszkafélét elő kell varázsolni, igazából minden ideális volt a közös anya-gyerek programhoz. És tényleg az volt. Nagyvillámon esett a hó, egy lélek nem volt a pályán, és még a gyerekek is készségesen segítették egymást. Először csak nézni terveztem őket (és közben Bertára vigyázni), alulról imádkozva, hogy Anka is ki tudjon szállni a felvonóból, vagy ha Fülöp elrepül az ugratón, Boti felsegítse (így is történt), de a jegyek szempontjából ugyanannyi volt, ha magamnak is veszek jegyet, így hát gondoltam, legjobb gyerekvigyázás, ha Berta a lábam között csúszik, bár három éves kor alatt még senkit nem raktunk lécre, de végül így mindannyian lécre álltunk. Többnyire boldogok, lelkesek voltak, de az igazi öröm mégis az volt, ahogy Boti a lábai között levitte Bertát a pályán, ahogy Anka buzdította a kishúgát, hogy csússzon egyedül (hatásosan), ahogy Fülöp felhúzta a szánkót a többieknek a dombtetejére, ahogy mindenki számíthatott mindenkire... És ahogy csuromvizesen összekucorodtak a kabátom alá hazafelé a kocsiban, hogy melegítsék egymást.

Amúgy nem szeretem a telet, de ezt az önfeledt, gyermeki havas boldogságot nagyon.