A tegnapi kirándulásunk Fülöp számára az emberréválás kezdetét jelentette, amit nem feltétlenül fogadott mindig kitörő lelkesedéssel. Mert eddig cipelve volt a kicsi teste, s hát valljuk be, ehhez képest, nagy ugrás, hogy gyalogolni kell. Magához képest sokat. Nemcsak a pékig meg vissza. S ő nem egy Boti-típus, aki 3 és fél évesen megmászta velünk a Hargitát, s lényegében egy szava nem volt a 16 km alatt. Igaz Fülöp még csak most lesz három... S tényleg nem a legkönnyebb terepen kezdtük...
Szóval elzarándokoltunk a libegő aljához, és fellelkesítettük őket, hogy libegővel mindenki fel tud menni, na de gyalog, toronyiránt, a sziklákon?! Ahhoz kell ám az erő! Bírták is, jöttek szépen, ment a szólánc, beszélgetés, nagy volt az összetartás. Szimatoltak, nézelődtek, Boti még pumalábnyomot is találni vélt, ugyanis azt ő nagyon kitanulmányozta a túlélő könyvében. Fülöp aztán időnként megjegyezte, hogy nehéz a lába, de hősiesen felküzdötte magát ő is a "hegybe".
Érdekes ez az összetartás-dolog, mert amíg meredek az út, amíg nem vagyunk benne biztosak, merre járunk, addig teljes békében egymást segítik, de amint kiérünk a biztos-sík turistaútra, hirtelen ütik-verik-rúgják egymást...
Ha már összetartás, volt még egy tipikus XXI. századi kaland-menetünk. Csabi a két kicsivel visszabuszozott a városba, én a nagyokkal pedig nekivágtam az erdőnek, tudva, hogy van valahol egy ösvény, amely levezet a városba az erdőn keresztül, s ahonnan elgyalogolhatunk Csabi szüleihez, akik ebédre vártak. De rá kellett jönnöm, hogy azon az ösvényen utoljára 10 éve szánkóztunk Csabival, akkor is sötétben, így viszonylag kevés volt a felismerhető biztos pont. Persze nehéz eltévedni a Budai-hegyekben, de azért az mindent elmond, hogy akit megkérdeztünk, merre vezet a megtalált ösvény, az annyit válaszolt, hogy töltsük le a mobilra a hely térképét. Köszi... Persze még akkor sem vetemedtem volna ilyenre, ha éppen nem két perccel előtte merült volna le a telefonom.
A gyerekeknek magabiztosan elmagyaráztam, hogy minden út a városba vezet, s ne higgyenek a bácsinak, hogy csak du. 3-ra érünk Farkasrétre. Beszélgettünk, mendegéltünk, mindig a nagyobb ösvényt választva, s Csabira gondoltunk, aki ezeket az utakat úgy ismeri, mint a tenyerét. Nem akarom én túldimenzionálni ezt a mobil-kérdést, de azért jó volt ez a bizonytalanság-szabadság érzés.
Aztán előbb-utóbb házakat találtunk, ismerős utakat, s egy jó óra alatt lejutottunk a 8-as buszhoz. Épp tanakodni kezdtünk, hogy várjunk-e buszt, amikor elénk kanyarodott egy autó, s apa integetett ki belőle. Tökéletesen elkerültük volna egymást, ha ő vagy mi egy perccel előbb vagy később érkezünk, vagy éppenséggel más ösvényre térünk az erdőben... De mivel nem a véletlenekben, hanem az Isten szeretetében hiszünk, így meg se lepődtünk, csak hálát adtunk.
Az ebédre meg nagyjából pontosan befutottunk. Hát így kirándulunk mi.
