És voltak olyan a hétvégénknek olyan pillanatai, amikor órákon át csak csatároztak, gyilkolták egymást leginkább szavakkal, amikor minden mindenkinek rossz volt, amikor bármit tettünk, annyi volt a flegma válasz, hogy "utálom a családomat". Mindegy volt, hogy a Balaton mellett vagyunk, kocsiban, vagy vonaton, esik-e vagy süt a nap, mert elégedetlenek, önmagukkal, velünk, egymással, a világgal. Lehet elemezni, hogy mindenki csak a figyelemre vágyik, a kizárólagosra, és hát sokan vagyunk, sok igénnyel, meg hát gyerekek, kamaszok, persze az a normális, ha feszegetik a határaikat. Na de mégis. Ilyenkor megbicsaklik az ember túléléshez szükséges önbizalma, hogy van értelme a lemondásoknak, mindennek, amit jónak hiszünk és adni próbálunk.
Hogy milyen arányban voltak ezek a pillanatok, inkább nem számolom. Fényképek csak az előbbiekről készültek. A Szentlélek szele meg csak kifújja azt a rossz érzést, amit a tehetetlen szülő érez, ha nem akar működni a rendszer. Vagy csak küld majd több bölcsességet. Hiszek benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése