2015. május 26., kedd

A szél ott fúj, ahol akar...

Voltak a hétvégénknek olyan pillanatai, amikor úgy tűnt, mindenki a helyén van, békében önmagával, a természettel, a másik emberrel, akit mellé teremtett a Jóisten. Ilyen hosszú pillanat volt például, amikor a pünkösdi mise után, vágyva/eltelve a Szentlélektől, kihasználtuk, hogy épp nem esik, és elmentünk az lupa-szigeti eperföldre. Először történt olyan, hogy senki nem nyavalygott, hogy "meleg van, mikor indulunk, elvette a vödrömet,pisilni kell", hanem mindenki szorgosan dolgozott, szedett, segített, bóklászott, jelen volt. Boldogok voltak. (hozzá kell tennem, hogy csak a három kicsivel voltunk, de ez már részletkérdés) Tudtuk, éreztük, hogy hasznos dolgot teszünk, a gyerekeinknek jó ez a közös munka-élmény, és ÖRÖM volt a jelenpillanat.

És voltak olyan a hétvégénknek olyan pillanatai, amikor órákon át csak csatároztak, gyilkolták egymást leginkább szavakkal, amikor minden mindenkinek rossz volt, amikor bármit tettünk, annyi volt a flegma válasz, hogy "utálom a családomat". Mindegy volt, hogy a Balaton mellett vagyunk, kocsiban, vagy vonaton, esik-e vagy süt a nap, mert elégedetlenek, önmagukkal, velünk, egymással, a világgal. Lehet elemezni, hogy mindenki csak a figyelemre vágyik, a kizárólagosra, és hát sokan vagyunk, sok igénnyel, meg hát gyerekek, kamaszok, persze az a normális, ha feszegetik a határaikat. Na de mégis. Ilyenkor megbicsaklik az ember túléléshez szükséges önbizalma, hogy van értelme a lemondásoknak, mindennek, amit jónak hiszünk és adni próbálunk.

Hogy milyen arányban voltak ezek a pillanatok, inkább nem számolom. Fényképek csak az előbbiekről készültek. A Szentlélek szele meg csak kifújja azt a rossz érzést, amit a tehetetlen szülő érez, ha nem akar működni a rendszer. Vagy csak küld majd több bölcsességet. Hiszek benne.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése