Igen, igaz! Örüljetek velünk! Tudom, a bejegyzéscím nem a
legszemélyesebb megszólítás, de hát nem vagyok az a típus, hogy
mindenféle mézesmázos gügyögéssel illessem ezt az új kis életet.
Szóval, ha a Jóisten is tényleg úgy akarja, néhány hónap múlva
változtatunk a blogcímen. Mármint a gyerekek számán. A lényegen nem.
Sőt. Igazából csak úgy belátható ez az öt lurkó, ha csak a jelen
pillanatra koncentrálok, ha itt és most szeretem őket, épp abban a -
nekik mindent jelentő - pillanatban, amikor vágynak a szeretetemre.
Hiszem, hogy helyet talál benne majd ez az új kis életke is.
Amúgy meg minden szépen megy a normális kerékvágásban, nem akarom én
túldramatizálni ezt a helyzetet. Nem is lenne talán szerencsés, ha a
gyerekek annyit éreznének meg belőle, hogy most anya fáradt, meg
vigyázni kell rá, meg satöbbi, mert babát vár, és ezért ők most
kevesebbet kapnak. Persze legyenek empatikusak, de az se baj, ha szépen
észrevétlenül válik természetessé nekik minden. Mondjuk azért
megkönnyíti ezt, hogy így a 16. hét végére csak kezd elmúlni ez az
állandó émelygés is.
Ankának megy persze legjobban ez az empátiadolog, naponta jó
néhányszor odajön, felhúzza a pólómat és nem magyaráz, csak annyit mond,
baba, aztán megpuszilja a hasamat, majd gondosan visszatakargatja.
Édespofa.
Szóval közeledik az advent, s ez a várakozás most nem csak
szimbolikus, hanem nagyon is valóságos, ha szeretjük egymást, élet
születhet a földre, nincs más dolgunk, mint igent mondani, s minden
nehézségen túl meglátni Őt, aki 2000 éve akkor és ott, s azóta minden
pillanatban közénk akar születni. Szép ez és egyszerű. Pláne, amikor már
minden gyerek alszik.
2011. november 25., péntek
2011. november 7., hétfő
Igy pihenünk mi
Ha őszi szünet, akkor Börzsöny. Felbuzdulva a tavalyi kemencei szép emlékeken,
idén is aktív pihenés mellett döntött családunk dönteni képes része,
vagyis mi. Ha a gyerekek döntöttek volna, lehet, hogy népmesemérgezéssel
kéne most kórházban kezelni őket, de szerencsére még határozottan
tudjuk éreztetni velük, hogy igenis, tudjuk, mi nekik a jó.
És tényleg jó volt. Hogy mi is? A muszáj. Hogy muszáj menni, csinálni, ott lenni a jelenben, szeretni a pillanatot, mert egyébként szétesünk, és csak előre lehet menni, mert ha leállunk, ránk esteledik az erdőben. Ez még Mr Hollywoodot is erősen megmotiválta, aki nem mellékesen igazi sportteljesítményt nyomott le. Bár tegyük hozzá, nem volt más választása. Szóval ez a muszáj tartást, elszántságot és örömet ad, és növeli az összetartást. És ez jó.
A hétvége csúcsaként Csóványost másztunk, ami Királyrétről egy 20 km-es körtúra, 940m-re fel, s le, szóval erősen kétséges volt a teljesíthetősége, még akkor is, ha az utolsó 7 km-re ott volt a buszos vészforgatókönyv. Én már nem cipelek (aki eddig még nem sejtette, hamarosan majd kitalálja, miért...), Csabi háta foglalt, s Fülöp 300 méterrel az indulás után kifejtette, hogy "zsibbad a lába", 10 méterenként pedig szomjhalált akart halni. Csabikánk is felfigyelt arra, hogy a Fülöp-féle figyelemfelkeltés mennyire hatásos, csak ő rafináltabban nyomta, Boti pedig egyszerűen azt kifogásolta, hogy micsoda bébis ez a túra, s mi az, hogy nem 40 kilométert gyaloglunk...
Na de hát mindig vannak azok a pillanatok, amiért újra és újra nekivágunk. Amikor az őszi erdőt betöltve hangosan énekelünk, amikor hózáporszerűen hullanak ránk a levelek a langyos-őszi napsütésben, amikor két óra is eltelik, mire emberrel találkozunk, amikor megérkezünk a csúcsra, s mindenkit eltölt az "igen, megcsináltuk, együtt" érzése, amikor Botika is boldog, mert ő végül tényleg legyalogolhatta apával a plusz 7 kilométert is, s a várakozásoknak megfelelően valóban rájuk esteledett az erdőben. S hát rókával, meg szalamandrával sem mindennap találkozik a pesti gyerek, csak úgy, a szabadban.
S eláruljam, mit élveztek a leginkább a gyerekek? A harmadik nap délutánján, 10 perccel a kitűzött indulás után felszaladtak az avarral teli domboldalra, s fák és kövek között hemperegtek, másztak-csúsztak, vakondként merültek bele a lezúduló kupacokba, bunkert ástak, fára másztak, s a teljes egyetértés ritka extázisában fennhangon kiabálták : "Ne menjünk haza!!!!"
Hálát adunk a teremtett világért, az összes szépségéért, a lábainkért, amelyekkel bejárhatjuk, s a szívünkért, amivel közben még szerethetjük is egymást! Hála Neked, Istenünk! És hát minden mi él, csak Téged hirdet...
És tényleg jó volt. Hogy mi is? A muszáj. Hogy muszáj menni, csinálni, ott lenni a jelenben, szeretni a pillanatot, mert egyébként szétesünk, és csak előre lehet menni, mert ha leállunk, ránk esteledik az erdőben. Ez még Mr Hollywoodot is erősen megmotiválta, aki nem mellékesen igazi sportteljesítményt nyomott le. Bár tegyük hozzá, nem volt más választása. Szóval ez a muszáj tartást, elszántságot és örömet ad, és növeli az összetartást. És ez jó.
A hétvége csúcsaként Csóványost másztunk, ami Királyrétről egy 20 km-es körtúra, 940m-re fel, s le, szóval erősen kétséges volt a teljesíthetősége, még akkor is, ha az utolsó 7 km-re ott volt a buszos vészforgatókönyv. Én már nem cipelek (aki eddig még nem sejtette, hamarosan majd kitalálja, miért...), Csabi háta foglalt, s Fülöp 300 méterrel az indulás után kifejtette, hogy "zsibbad a lába", 10 méterenként pedig szomjhalált akart halni. Csabikánk is felfigyelt arra, hogy a Fülöp-féle figyelemfelkeltés mennyire hatásos, csak ő rafináltabban nyomta, Boti pedig egyszerűen azt kifogásolta, hogy micsoda bébis ez a túra, s mi az, hogy nem 40 kilométert gyaloglunk...
Na de hát mindig vannak azok a pillanatok, amiért újra és újra nekivágunk. Amikor az őszi erdőt betöltve hangosan énekelünk, amikor hózáporszerűen hullanak ránk a levelek a langyos-őszi napsütésben, amikor két óra is eltelik, mire emberrel találkozunk, amikor megérkezünk a csúcsra, s mindenkit eltölt az "igen, megcsináltuk, együtt" érzése, amikor Botika is boldog, mert ő végül tényleg legyalogolhatta apával a plusz 7 kilométert is, s a várakozásoknak megfelelően valóban rájuk esteledett az erdőben. S hát rókával, meg szalamandrával sem mindennap találkozik a pesti gyerek, csak úgy, a szabadban.
S eláruljam, mit élveztek a leginkább a gyerekek? A harmadik nap délutánján, 10 perccel a kitűzött indulás után felszaladtak az avarral teli domboldalra, s fák és kövek között hemperegtek, másztak-csúsztak, vakondként merültek bele a lezúduló kupacokba, bunkert ástak, fára másztak, s a teljes egyetértés ritka extázisában fennhangon kiabálták : "Ne menjünk haza!!!!"
Hálát adunk a teremtett világért, az összes szépségéért, a lábainkért, amelyekkel bejárhatjuk, s a szívünkért, amivel közben még szerethetjük is egymást! Hála Neked, Istenünk! És hát minden mi él, csak Téged hirdet...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)