Az ország csúcsán

Ahogy nőnek a gyerekek (pedig az önérvényesítő korszakuknak igencsak az elején járunk), egyre nehezebb összehangolni a családi együttlétre vonatkozó igényeket. Ha pesszimista lennék, azt mondanám: mindig mindenkinek pont az a rossz, amit csinálunk, s ennek igencsak hangot is adnak. Tényszerűbben: mindig mindenki mást akar, s véletlenül sem annak örülni, ami van.

Hát így van ez az évvégi közös családi pihenős napokkal is. Amit igyekeztünk egyszerre aktívan, de pihenősen, programokkal megtöltve, de üresjáratokat is hagyva - megtölteni. De finoman szólva is kihívás összeegyeztetni azokat a kívánságokat, miszerint az egyik csak akkor elégedett, ha egész nap mesét néz a jó melegben, néha be-beiktatva egy-egy regény kiolvasását. A másik kizárólag akkor nem vág képeket, ha megígérjük, hogy igenis ma túrázni megyünk, s legalább 10 kilométert gyalogolunk, de igazából már ez is lemondás a 20-hoz képest. A harmadik szimplán csúszkálni akar a hóban, ami köztudottan nem sok van mostanság mifelénk, s még a közeli pilisi, börzsönyi csúcsok sem sok jóval (hóval) kecsegtetnek. A negyedik, meg a leendő ötödik még nem nagyon szólnak bele a programtervezésbe (leszámítva, hogy ötödik gyermekünk - lányunk:))- nem igazán fér már bele a sínadrágomba, ezzel lecsökkentve a téli sportok lehetőségeit.)

Na, hát felmérve az igényeket (mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem hagynánk kibontakozni a demokrácia csíráit sem mifelénk...), Kékestető mellett döntöttünk, vállalva a különböző nemtetszéseket. Felpakoltunk fejenként két teljes garnitúra vízhatlan ruhát, s társait, mindenkinek - szigorúan mindenkinek -  csúszóeszközt, s vigasztalásul egy nagy doboz karácsonyi süteményt, aztán nekivágtunk. Fülöpnek annyira beígértük a havat, hogy kicsit kellemetlenül éreztük magunkat, mikor a Kékes előtti utolsó kanyarnál is csak hófoltok voltak, de hát ha egységben döntünk Csabival - márpedig igyekszünk - akkor a Jóisten a hiányosságokat mindig kipótolja.

Igy történt most is, lett hó, s a szinte jeges pályán kiválóan csúszott minden, amit vittünk. A köd miatt ugyan nem mertük messzire engedni őket, különösen Fülöpöt, aki a szánkóirányítás elméleti alapjait még nem igazán tette magáévá. Aztán hirtelen a szél a ködöt is elfújta, s vakító napsütés is lett - talán egyetlen pontján ma az országnak... Még Boti is megbékélt, s a kilométerhiányát lerótta a lejtőmászásban. Anka elaludt a hátihordozóban, nem lázadozott, békésen létezett a doboznyi isler társaságában. Aztán a fiúk még a hosszú pálya aljáig is lecsúsztak jó 2 kilométeren, igaz az utolsó 500 méteren már nem volt hó, de a jeges avar is remekül funkcionált a szánkó alatt.

Szóval jó volt kimozdulni, még ha odafelé zsörtölődtem is alaposan magamban, hogy az én gyerekeim az egyetlenek a földön, akiknek soha semmi nem jó, s akkor meg minek is törjük magunkat. De megjött a válasz. S hát örök igazság: mindannyiunknak el kell veszteni az akaratunkat, hogy valami igazi, valami közös szülessen belőle.

Fülöp örül:

 

Anka megunta:

A globális felmelegedés és a szánkózás jövője:

Megkésett karácsonyi bejegyzés

Véget ért a karácsonyi kavalkád, a vendégsereg, az állandó jövés-menés, a beigli-reggelik, s hogy igazából megszületett-e Jézus a szívünkben, azt a hétköznapok döntik majd el. Igyekeztünk. Készültünk rá. Gyűjtögettük a jócselekedeteket, esténként próbáltunk el-elcsendesedni a koszorú körül (na jó a csend részét viccnek szántam, de legalább köré ültünk), készítettük a meglepetéseket, s próbáltuk elkerülni a bevásárlóközpontokat jó messziről. Nagyjából sikerült is.

S volt itt minden, a gyerekeknek már sóliszt gyurma helyett is linzertésztát gyúrtam be, hadd formázgassák, s haladjunk is a sütéssel. Egy héten keresztül minden nap másfajtát sütöttünk, s tényleg, mindenki megtalálta a neki megfelelőt, bár azt nehezen értették meg a kicsik, hogy nem azért sütünk, hogy rögtön mind megegyük, hanem hogy eltegyük karácsonyra. Nehéz dolog is ez. Persze voltak közben kalandok is, Anka felavatta az új frizuráját, addig-addig táncolt (tőlem egy méterre) a mécses-karácsonyfa előtt, hogy csak megperzselődött a haja. Én csak a bűzt éreztem, meg a kiáltást: "Anya, hajamba ment az ima."

Aztán eljött a 24.-e is, mi meg csak örültünk, együtt voltunk, s jó volt látni a gyermekeink örömét. Ahogy Boti egész este bányászta a dinós régészjátékában a dinócsontokat, s még éjféli mise ideje alatt is (persze apa már elment) velociraptort ragasztottunk. Ahogy Fülöp fel-alá szaladgált az új tűzoltó maskarájában, s oltott mindent, amit tűznek gondolt. Ahogy Anka öltöztette az új babáját, s Annipannit olvasott neki. Ahogy Csabi a fa alatt nekiesett az újonnan kapott könyveinek, s az új stopperes órájával tesztelte, hogy mennyi idő alatt olvas el egy oldalt. Hát jó volt egy-egy pillanatba belemerülni. Nagyszülők, rokonok mindent megtettek, hogy örömet szerezzenek nekik, s talán egymásnak is. Jó csak erre figyelni ilyenkor.

Pörögtünk, hajtottunk, de hát a pihenés majd csak odaát lesz az Örök karácsonyban. És hát milyen jó, hogy van kiért pörögnünk, hajtanunk. S közben is csak folyamatosan Wass Albert szavai cikáztak a szívemben : "Karácsony készűl, emberek! Szépek és tiszták legyetek! Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek, legyetek ujra gyermekek hogy emberek lehessetek!"

Állatkert és Mikulás

Tudom, nem vagyok valami uptodate, de azért mégis leírom a Nagy Állatkerti Kirándulásunkat.
Kedden ugyanis elhatároztam, hogy kipihenvén a nagy éjszakai mikuláspartit útra kelünk az itthon lévőkkel. A mikulásparti szó szerint azt jelentette, hogy Csabika hajnali 2-kor, Boti 3-kor gondolta úgy, hogy itt a reggel, s ideje megnézni, megelőzték-e koránkelésben a mikulást. Villanyt kapcsoltak, ajándékot bontogattak, én meg alig mertem pisszegni, nehogy a maradék kettő is szimatot kapjon, s úgy döntsön, hogy reggel van.

Mindenesetre 5-re már a fele csokimennyiség elfogyott, a többit szorgosan felpolcolták a kamrába, Ankánál már délelőttre a karácsony is megérkezett, legalábbis, ha az adventi naptár kinyitott ablakait nézem... Szóval elhatároztam, hogy legközelebb megkérjük, ne éjszaka lepjen meg a mikulás, mert én másnap nem állok jót magamért.

Szóval ilyen háttérrel indultunk neki a nagy Budapestnek, s gondoltam, kihasználjuk a lehetőséget, hogy 5000 helyett "csupán" 2000-ért bejuthatunk a kicsikkel megnézni (ja, mert nekik most ingyen van), milyen állat létezik még a kutyán kívül... Egyébként értem én, hogy drága az állatok etetése meg stb, de azért tényleg nem valami családbarát az alaptarifa, nem beszélve arról, hogy egy óra is bőven sok volt ezzel a korosztállyal odabent.

Azért az az egy órát végülis élvezték, bár elkövettem azt a hibát, hogy nem vittem babakocsit, így a végén, ha nem akartam otthagyni táplálékul Ankát a tigriseknek, kénytelen voltam a növekvő hasammal együtt őt is cipelni. Szép akkurátusan körbejártuk az állatkert egy kicsiny szegletét, Fülöp egész komoly érdeklődést mutatott az állatok iránt is, Ankát lekötötte a zacskó pufika (puffasztott kukorica vagy mi), s minden ketrec előtt gondosan hozzátette még: "féjek tőle..."

A plakátokon hirdetett vombatig nem jutottunk el, ugyanis az éjszakázás hamar megtette mindenkinél a hatását, így a maradék 2/3-nyi állatot legközelebbre hagytuk. Anka este az alábbiakat mesélte el apának: "jó volt az állatkejt. Ettem pufikát, volt csúszda, láttam vizijó kakiját." Hát ilyenek ők, minek is túlvariálni mindent?!

Adventi pillanatképek

Épp, hogy december eleje van, de már erősen benne vagyunk az adventben. Készülődünk, kívül-belül tisztogatnánk a lelkünket-környezetünket, hogy felragyoghasson majd karácsony éjszaka a Lényeg, a köztünk megszületni akaró Jézus... De valahogy ez a négy gyerek mindenre vágyik, csak nem a nyugalomra, békés, gyertyafényes imákra, az együttlét örömére. Persze, értem én, hogy gyerekek, és sokkal izgalmasabb elfújni a gyertyát, s belerúgni ima alatt a másikba, hogy megfigyeljük a reakcióidejét és tény, hogy egyszerűbb néha elégedetlenkedni, mint felsorolni azt a néhány jót, amiért hálát adunk, vagy amit másoknak tettünk. De talán pont ezt tisztít meg mindannyiunkat? Ez az állandó küzdelem?

A keretek amúgy adottak, csak vágyom rá nagyon, hogy ne csupán hangulat maradjon az adventi várakozás. Mert tényleg aranyosak, ahogy gyurkálják a kicsik a mézeskalácsot és a 3 kiformázott darab/óra mennyiség mellett még a háttérben szóló Kalákát is könnyen befogadják. Ugyan majdnem egy hétig sütöttük a másfél kilónyi tésztát ilyen tempóban, de legalább ők is beleadták a részüket. Meg tényleg megható, ahogy Boti mindenáron be akart nevezni az iskolai betlehemkészítő versenybe, s addig rágta a fülemet, amíg csak összekapartam a lánykoromban ott felejtett kreativitásomat, s összegyúrtunk kettesben egy kenyérbetlehemet. S olyan pillanatok is vannak, hogy reggel 6-kor azt látom, hogy a gyerekszobában Csabika a koszorú mellett ül (igen, csak kötött magának külön egyet, az áldott kis magánzó első gyermekünk) és egyedül imádkozik. Na szóval ilyenek is vannak. És minden este felírjuk, milyen jót vettünk észre a másikban, és gyűlnek a jászolban a cetlik, ajándékba egymásnak és Jézusnak.

S közben meg szüntelenül aktívkodunk, ma épp Hozd és vidd napoztunk, annak minden örömével és fáradtságával. Aztán Mikuláskupa a BVSC-ben, lelkes Botikánk 5 ezüstéremmel, kevésbé lelkes de hűséges Csabikánk egy arannyal lett gazdagabb. S azzal is elbüszkélkedhetünk, hogy egy gyerek sem úszott családi váltót a nagypapájával, csak Boti... Köszönet érte Papinak és köszönet apának, aki helyette bevállalta itthon a kicsiket...