Epeeeeeeeer

Igen, bűn, nem bűn, nem bírok betelni vele. így hát az elmúlt hét nap alatt háromszor hajtottam ki az itthonlévőket az eperföldre, mondván, a szedd magad micsoda jellemfejlesztő dolog. Egyébként tényleg az, gyalogolni, hajolgatni, gyűjtögetni, megdolgozni a betevőért (még ha én is fizetek) ad valami kis önfegyelmet, meg tiszteletet önmagunk, a munkánk, az élelmiszer iránt.

Na de a lényeg, játszótér helyett mostanában eprészni járunk, Bertácska is lassan kivülről ismeri az utat... Na jó, ő még csak külső szemlélőként kisérte a dolgokat, illetve hogy növeljük a családi munkamegosztást, Csabikára bíztam, hogy vigyázzon rá a kocsiban.
Amúgy mindenki élvezi a dolgot, s végre nem kell megküzdeni - mint otthon - minden szem eperért, mert van belőle bőven, s amit leszedünk, az még két nap múlva is gyümölcs és nem valami kocsonyás állagú püré.
Egy bökkenő van csak, az eddig szedett 15 kilóból mindössze egy kilónyit tudtam eltenni lekvárnak... Hát sebaj, az eper az úgyis nyári jelenpillanat.

Minden nap gyereknap

Amíg gyerek voltam, azt gondoltam, milyen jó is a gyereknap, mert hát mégiscsak egy újabb lehetőség a középpontba kerülni. Aztán ahogy anya lettem, szép lassan rádöbbentem, hogy minden nap gyereknap. Mert nem megy másképp, csak, ha 24 órában szeretjük őket. Folyamatosan és szünet nélkül. (Persze határozottan és keményen tiszteletben tartva közben, hogy a szülő is ember, és igenis szüksége van pihenésre, kikapcsolódásra, alvásra, önmaga karbantartására, és a gyereknek meg joga van a kipihent szülőhöz...)

De hát mégiscsak a napjaink nagy része róluk szól, pláne ha már ennyien vannak, kevés a rajtuk kívüli történés. Megkapnak mindent, ami szükséges, sajnos néha, azt is, ami nem, szóval újabb ajándékokra sincs különösebben szükségük, akármennyire is más erről az ő véleményük. Szóval nem szeretem ezt a kampányszerű őrületet, amit gyereknap címén csap minden lehetséges intézmény, társulás, hely. Mintha ezen a napon akarnánk nekik mindent megadni, ami a hétköznapokban nem sikerül. Pedig hiszem, hogy nem volt még olyan történelmi kor (vagy társadalmi nyomás), amikor ennyire a gyerek körül forgott a világ, hogy mindene meglegyen, hogy fejlesztve legyen, hogy csak ő számít, és örüljön a szülő, hogy kiszolgálhatja. S így valóban nem könnyű megtalálni azt az egészséges, elfogadó, feltétel nélküli szeretetet, amire tényleg szüksége van egy gyermeknek és nem kis zsarnokká neveli őt.

Szóval gyereknap. Egyszer voltunk valami minimaxos rendezvényen a vasúttörténeti parkban, hát fél óra után elhatároztuk, hogy ilyen helyre soha többet. A gyerekek csak idegesek lettek a tömegtől, hogy nem lehetett semmihez hozzáférni, megmozdulni, egyáltalán gyereknek lenni. Idén megkönnyítette a dolgot, hogy május utolsó vasárnapja pünkösd ünnepe, s ez átmosta a lelkünket, életünket. S a Szentlélek, akinek a bölcsességére annyira vágyunk, megint súgott, ötleteket, Lelket adott. Az együttléthez. Igy lett a délutáni programunk egy nagy közös családi akadályverseny, amin minden gyerekünk örömmel vett részt. Apa sportversenyeket, gyűrű-, trambulinbemutatót, fáramászóversenyt vezényelt nekik, aztán volt kincskeresés szakadó esőben (pontosabban 50 olvadós rágót kellett megkeresni a kertben, mindenki nagy örömére), s miután közösen összegyűjtötték a megadott pontszámot (nem kívántam a szokásos konfliktusokat, hogy mindenki megsértődik, hogy a másik ügyesebb), tomboláztunk. A tombolán a kamrabeli (a legutóbbi egértámadás által nem érintett) csokikat lehetett megnyerni, meg kuponokat készítettünk, Csabika ötletei alapján, így volt, aki plusz 2 oldalnyi estimesét nyert, volt, aki ajándéksétát anyával, vagy ajándékbiciklizést apával. Persze mindenkinek csak nyerő szelvényei voltak, így nem lett senkinek keserű szájíze, ami miatt mindig utáltam bármiféle tombolát. Aztán a konyhában fagyizót nyitottunk, anyapincérrel, s mindenki baromira élvezte, hogy rendelhet akárhány gombócot tejszínhabbal, tölcsérrel, babapiskótával, meg egyebekkel. Az esti imában Anka is azért adott hálát, hogy "köszönöm, Jézus, hogy volt velsenyzős játék..."

Hát mi így gyereknapoztunk.

Tűz, tűz...

Kicsit olyanok vagyunk, mint az ősemberek, ugyanis a gyerekeink egyik legközösebb tulajdonsága, hogy nagyon szeretik, ha tüzet rakunk, és sütögetünk. Bár lehet, hogy minden normális gyerek szereti az efféle nomád dolgokat, én mégsem tudok sok egyéb mást megnevezni, ami ennyire lázba hoz mindannyiukat .

Szóval időnként bevállaljuk ezt a tűzön sütős vacsorát, bár mindig megfogadjuk, hogy a következővel egy darabig várunk... Persze mi is nagyon szeretünk(nénk) a tűz mellett üldögélni, s kürtőskalácsot sütni, de inkább akkor, ha ők már alszanak. Mert mindenkit jóllakatni, a tűztől óvni-védeni, az egymás közti háborúkat lecsendesíteni, s közben négy kezünkkel 6 nyársat forgatni, első pillantásra nem az a kifejezett idegnyugtató pihenés.

A hétvégén gondoltuk, Bertának is megmutatjuk, hogyan mulat mifelénk a magyar, hát megejtettük az első ötgyerekes sütögetésünket. A koreográfia a szokásos volt: mindenki halálosan éhes, így mire tűz lett, a virslik egy része nyersen elfogyott, na meg hozzá a zsemlék is... utána meg persze mindenki inkább a tüzet akarta táplálni, meg a nyársakkal hadonászni, s a lángok köztudottan nem tesznek jót sem a sütnivalónak, sem a parazsat kedvelő kürtőskalácsnak, így aztán kénytelenek voltunk kedvüket szegni, s egymás győzködése után végülis mindenkinek jutott valami betevő.

Ez a kürtős is mindig nagy siker, de nem kis mutatvány, folyamatosan, türelmesen forgatni a két rudat  a parázs felett, s pillanatra sem elmozdulni mellőle, miközben az öt gyerek egyszerre tíz dolgot akar, szóval káoszgyanús a helyzet. De mikor az asztalnál körbeülték a kész kalácsot, és egymást kínálgatták vele, és mindenki elégedetten ragyogott néhány másodpercig, a kis füstös Berta is az ölünkben, akkor Csabival egymásra néztünk, hogy igen, talán ez  most  a legtöbb, amit adhatunk nekik.

Testvéri gondoskodás

Mindig is sejtettem, hogy jó ez a másfél éves korkülönbség (Csabi-Boti és Fülöp-Anka között is ennyi van), de az a gondoskodó, féltő-óvó odafigyelés, ahogy a Anka-Fülöp egymásra figyel, az valami új melegséget hoz az életünkbe. Még mielőtt túlságosan rózsaszínbe kezdene úszni a blog, azért mindig lebegjen mindenki szeme előtt, ahogy ezek a drága gyermekek ütik, piszkálják, szivatják egymást, szóval, cselekedettel és mulasztással, vagyis mindenhogyan... S akkor a szüntelen rivalizálásról még nem is beszéltem. Tehát vegyük ezt alaphelyzetnek, s az összes többi az ajándék jelenpillanat.

Na szóval olyan édes szimbiózisban élnek ezek itthon ketten, mint az ikrek. Figyelik egymás rezdüléseit, igényeit, búját-baját. Múltkor esti mese közben Fülöp szólt, hogy takarjam be, Anka kipattant az ágyából: "gyele, Fülöp, betakallak." Vagy Fülöp ül a wc-n, s kiabál, hogy jöjjek már, Anka a gondos, szerető húg, - aki még csak félsikerrel veszi az akadályokat a pelenka nélküli létben, vagyis még nagyjából pelenkás - odaszalad: "Fülöp, én kitörlöm a fenekedet." Fülöp: "Anya, éhes vagyok." Anka: "Gyele a kamlába, keksz jó lesz?"

De fordítva is ugyanez a helyzet. Fülöp múltkor vendégségben kapott egy szelet tortát elvitelre, jött haza lelkesen, s szaladt Ankához: "Nézd, mit hoztam NEKÜNK?" Vagy előveszi a gondosan megőrzött, szülinapi pilótakekszét, "gyere, Anka, adok neked csokis kekszet." De azt is gyakran hallom a gyerekszobából: " Anka, nem kell sírni, nincs semmi baj, építek neked rendőrséget, tűzoltóságot..."

Ilyenkor a szülő lelke egy-egy pillanatra újratöltődik, s a következő civakodásnál már bölcs felülről látással és békével legyint egyet...

Felvilágosítás nagycsaládban

A Jóistennek hála, kezd helyreállni a nemek aránya a családunkban. Ennek sok öröme, ajándéka van, és egyik kétségtelen hozadéka, hogy baromira érdekel mindenkit, hogy mitől lány a lány, mitől fiú a fiú. Persze a kérdés nem újkeletű, igyekeztünk a hosszú évek alatt megalapozni, mindig az életkorukhoz mérten beszélgetni velük testről, nemekről, szexualitásról, s sikerült megelőzni az osztálytársaktól érkező felvilágosítást, s tőlünk hallották először, hogy miként is fogan egy gyermek, mi is az értelme, s miért csak a házasságban van terve evvel Istennek.

Persze kicsik még, de hiszem, hogy később is csak akkor tudunk ezekről beszélgetni, ha kialakult már egy kommunikáció, hisz most még nem vihognak (annyit...  már most nehezebb a helyzet, mint egy éve, amikor mindent részletesen átbeszéltünk), s még tőlünk kérdeznek, bennünk bíznak. Nem lesz ez sokáig így...:(( Szóval örülök, hogy előbb tanulták meg azt a szót, hogy szeretkezni, mint ahogy az ötödikesek megkérdezték a minap az elsős Botitól, hogy "tudod, mi az, hogy dugni?"

Szóval érdeklődő, normális gyerekek a mieink, de azért egy kistesó születése mindig felbolygatja a szunnyadó ismereteket. Borzasztóan érdekli őket a szülés, s hát a szülő egyik  legnagyobb ajándéka az őszinteség, így hát sokat is beszélgetünk ezekről. Fülöp még a maga szintjén fogja a dolgokat, ő még kicsit leragadt a nemiszervek témakörénél, Ankáról nem is beszélve. (De azért együtt már nem nagyon fürdenek, mert a felfedező ösztön már túl erős mindkét nemben...micsoda új tapasztalatok a 3 fiú után...) S ugyan nagyon tisztában vannak, és büszkén hirdetik mindenütt, hogy "én fiú vagyok", "én meg lány", Anka babáit azért mindketten szorgalmasan szoptatják...

De azért engem is meg tudnak még lepni: a minap Anka lelkesen mutogatta húgát egyik ismerősünknek, én épp pelenkáztam Bertát, mire Anka, a felvilágosult nagylány a kétésfélévesek jellegzetes hanghordozásával így szól: "Nézd, neki nincs töke..."

Hát Istennek hála, hogy  ebben a megzavarodott gender-világban megélhetjük, mindenki a maga szintjén, hogy Isten férfinak és nőnek teremtett minket, ajándékul egymásnak...

Berta lencsevégen

Zsuzsi barátnőm megszállottan próbálja lencsevégre kapni a jelenpillanatot. Ez is közös bennünk. Ő járt nálunk múlt héten, s örökítette meg a 9 napos Bertát, s rajta keresztül az újszülöttek titkos, gyűrött, ráncos, tejszagú, megismételhetetlen világát. Nagyon nagy köszönet érte!!

Itt találtok még képeket: www.zsuzsifoto.blogspot.com

Zsonglőrködés

"A szülő bravúrartistának érzi magát: a gyerekekkel úgy zsonglőrködik, hogy egyszerre tartja levegőben mindegyiket. Egyszerre figyel mindegyikre, egyszerre öleli meg mindegyiket, egyszerre válaszol mindegyiknek, egyszerre ad gyógyító puszit mindegyiknek, egyszerre öltözteti mindegyiket... mert ha bármelyik leesne, borulna az egész produkció.
Minden nagycsalád: zsonglőrmutatvány. A művész csak hajigálja a levegőbe a karikákat, elkapja őket, megint feldobja... és közben azért élvezi is a repülés boldogságát, ezt a szemet gyönyörködtető játékot." (Süveges Gergő)

Teljesen így érzem magam, legalább más megfogalmazta helyettem...
Egyik pillanatban mintha minden labdát elkapnék, kezemben tartom a dolgokat, minden a helyén, békében, idill, másikban pillanatban dől a rendszer, kiesnek a kezemből a labdák, buzogányok, vagy mik, káosz, elégedetlenség, rendőrösdi a gyermekeim felett. De lehet, hogy ez a normális? Pedig az idegeim vágynának valami nyugalmi állapotra, hogy ne ilyen nagy amplitúdóval hullámozzon a lelki világunk, különösen a gyermekeinké.

Pedig tényleg olyan idilli ez a jelenpillanat, ez az újszülöttkor, ami tudom, tényleg csak néhány pillanat, ez a törékeny kis élet, aki alkalmazkodik, beáll a rendbe, s köztünk érzi magát. Alszik, eszik, s álmában biztos emészti, mi is történt vele. Végtelenül nyugodt baba - a többiek is így kezdték::))-, napközben nem is nagyon látjuk ébren, este velünk van a vetítés-ima-mese állandó szent liturgiájában, aztán megy a többiekkel  szépen aludni, s csak már világosban nyöszörög halkan, hogy éhes vagyok... Szegény, lehet, hogy bent megsejtette, hogy mire számíthat?! Tudom, lesz, ez még másképp, de most, itt, hála Neki!

A többiek is örülnek, szokják a helyzetet, nagyok babusgatják, beszélgetnek vele, igyekszenek nem rátapasztani a hasmenős vírust, ami miatt napok óta szinte teljes a létszám itthon, szegény Boti húzza csak az igát, az iskolában. Mindenki élvezi apa jelenlétét (meg persze minél többet foglalkozunk velük, annál több kéne...), aki biciklizni viszi őket egyesével, mindenkire hagy kis saját időt, én is el-elmegyek velük sétálni, aki épp a leglabilisabb. Általában Anka a leggyengébb láncszem. Nem feltűnően féltékeny, annál már nagyobb, inteligensebb, inkább úgy állandóan hisztizik, mindenen és mindenért. Ha kimegyünk azért, ha bejövünk azért, ha bugyit kap, azért, ha pelenkát, azért, ha levest kap, a második kell, ha második fogást, levest kér, persze ez az ő életállapota most, de nem könnyű megélni, hogy vele foglalkozunk a legtöbbet, s mégis mindig csak sipítozik. Vagy csak kilyukadt a szeretettankja...

A többi meg szép lassan kialakul, az eggyel több éhes száj, a növekvő feladatok, a rend, a házimunka, a kert, s valamiféle harmónia - kihívás mind, de előbb-utóbb csak beáll.
Szóval mindenkinek mindene lenni, néha kicsit idegörlő és reménytelen vállalkozásnak tűnik, de egy kis csend, és rájövök újra és újra, hogy csak ennek van értelme...

Új élet, új blog

Régóta át akartam költöztetni a blogot ide, most, hogy új élet kezdődött mifelénk, a cím is változtatásra szorult, így hát legyen: olvassatok továbbra minket itt!

Jelenpillanatok az ötödik gyerekkel

Épp készültem megosztani, milyen is így a kilencedik hónap közepén járva, osztottam-szoroztam, vontam le  a tanulságokat, erre Berta baba csak megviccelt minket.

Szóval módosítom a bejegyzés témáját. Igen, világra jött ez az ötödik csöppség, tényleg kis csöppség, a 3800 grammjával igazi nőies karcsúság a többiek 4 és fél kilós kezdőtőkéjéhez képest. Hát a diéta is csodákat tesz, pl. kevesebb kiló vagyok, mint a terhesség előtt, meg hát ezt ős is biztos megérezte bent. Meg hát azért csak két héttel hamarabbra időzítette magát...

Nem terveztem előre semmit, hisz úgyis csak a jelen pillanat van, amit ha jól megélünk, akkor úgy és ott lesz a legteljesebb, s hát ezt minden szülésnél átéltük. Most is. Gyönyörű balatoni hosszúhétvége, sok alvással, napozással, sétával, csónakázással, az április végén Balcsiban fürdőző gyermekeink szemlélésével, így kezdődött. Aztán hajnalban éreztem, hogy nem csak Fülöp pisilt be mellettem... S a balatonparti napkelte után, otthagytuk Mamiékra az alvó gyerekhadat, s békésen feljöttünk Pestre. Ismerős volt az érzés, már Ankánál sem akartak jönni a fájások, Bertánál is csak feküdtem egész nap a kórházban és vártam, vártam, vajúdó nőket hallgattam, s már mindenki megszült körülöttem, én meg hittem, hogy akkor ez most így a legjobb.

Aztán csak megindították, ha már elindult kifelé, s az infúzió bekötése után két órával ott pihegett ez a kicsi lány a kezünkben, csendesen, észrevétlenül, mint aki bocsánatot akar kérni, hogy megérkezett, percekig a hangját sem hallottuk. Azóta se nagyon... Mi meg csak néztük, könnyű elszokni ezektől a kicsi kezektől, esetlen kis mozdulatoktól, s nehéz újra és újra felfogni, hogy ez a kis élet a mi szeretetünkből van, él, fejlődik, s azért bízták ránk odaföntről, hogy embert faragjunk belőle, mások örömére.

Szóval így történt. Rábíztunk mindent a Jóistenre, s így volt a legtökéletesebb. Mert az Őt szeretőknek minden a javukra válik.

És éljen május elseje! Most már igazán van mit ünnepelni...
Egy nappal korábban:

És íme:

 

Pizsibuli ötösben: