Tavalyi cirkuszolás

Szünidei beszámolónk folytatódik... Nem is tudom, hogy melyik a szebb, amikor együtt a család kikapcsolódik, vagy mikor már végre itt az iskola...?! Na jó, ez költői kérdés, de az  első biztosan munkásabb...

Szóval kulturális program gyanánt cirkuszban is jártunk, ugyanis a gyerekeink többször voltak már rokonoknak, barátoknak köszönhetően, de én talán utoljára 5 évesen, valószínű Csabi is.

Ankán elgondolkodtam, hogy ne bízzuk-e oda valakire, pláne alvásidőben, de hát attól szép, ha együtt a család. Hát megsejtettem, hogy nem ő lesz a leglelkesebb cirkuszrajongó... Amint sötét lett, velőtrázó sikollyal ugrott az ölembe, s rettegését még a hetek óta ígérgetett nyalóka sem oldotta fel. Mondjuk, tényleg kicsit ijesztőek voltak a kínai maszkok, kiáltások, s mindenféle effektek. De megoldottuk. Anka fejére borítottuk Boti pulcsiját, s biztosítottam róla, hogy ott biztonságban van. A bizalom fontos dolog, meg is előlegezte nekem, s a kettőből másfél órát végigaludt az ölemben, az utolsó két produkciót, amikor is egy biciklin húsz kínai tekert, ámulattal nézte, s a végén megállapította: "jó volt a cirkusz, és imádom a nyalókát."

A többiek szájtátva nézték a produkciókat, s végül azt se bánták, hogy se bohóc, se állatok nem voltak. Zseniális is volt a koreográfia, az tény, két órán át simán elálmélkodtunk rajta. Kifelé menet megküzdöttünk még  az egyszer használatos emléktárgyak dömpingjével, ami annyiban autentikus volt, hogy minden eredeti kínai volt, de inkább a látványt vittük magunkkal - Fülöp legnagyobb bánatára - az legalább mindenképp eredeti volt.

Hála 2011-ért!

Idén se bárányhimlő, se hányás, se egyéb nem boldogított minket szilveszterkor, így aztán újra belevágtunk a templomi éjszakába. Ezt persze sokan furcsa mosollyal fogadták, hogy mit is csinálunk mi szilveszteri buli címszó alatt, de biztosíthatok mindenkit, remek ünneplés volt, s nemcsak a gyerekek élvezték, hogy nem kell csendben egy helyben ülni, mint minden vasárnap, hanem volt ott minden, jobbnál jobb kaják, egész este táncház, s mindenütt rohangáló gyerekek.

A kincskeresős verseny keretében még a padlástérben is jártunk, ahol elemlámpákkal kellett hiányzó idézetek után kutatni, s igazán nagyfiús bátorságpróba volt. Boti, Fülöp élvezettel ropták a moldvai táncokat, nem hiába, apjuk vére. Én meg hol táncoltam, hol bennük gyönyörködtem. Csabikánk ehelyett inkább biztos, ami biztos, kétszer végigment a kincskereső akadálypályán. Szóval volt élmény, játék, közösség, s a hálaadó ima természetesen olvadt bele ebbe a hangos örömünnepbe. Fél 1 után tévedtünk haza, s azt hiszem, sikerült megélni az est mottóját, Jézus szavait: "azért jöttem, hogy örömötök teljes legyen."

Másnap, vagyis aznap persze már fél 9-kor úton voltunk, mert alapelv, hogy itthon se bírnak magukkal, akkor meg inkább menjünk, szóval elvonatoztunk Esztergomba, ami egyfajta kis zarándokhely ez életünkben, ott szoktunk hálát adni az év kegyelmeiért. Az utazóközönség remélhetően elég kába volt ahhoz, hogy kiakadjon, amit mi vonatozás címén másfél óráig csinálunk. Mindenesetre, mire odaértünk, minden kajánk elfogyott, senkin nem volt cipő, Annapetik meg Geronimo Stilton öt kötete (Csabika készült...) szanaszét, szóval harmonia celestis.

De igazán felüdítő volt, hogy egy lélekkel nem találkoztunk az utcákon, s még a kísértés sem volt meg, hogy a fiúk bármit kunyeráljanak, mert még egy fia vendéglátó egység sem volt nyitva. A Bazilika ott volt a helyén, bár egy kicsit messzebbnek tűnt a szokásosnál, vagy a hideg miatt, vagy azért, mert Fülöp is kétlábon közlekedik már, nem tudom. Imádkoztunk, s szokás szerint persze mindenki valami épp rossz volt, de ezen már rutinosan túltettük magunkat. A vonat legalább továbbra is első számú élményforrás, nem beszélve a restiben megkaparintott két utolsó csomag mogyoróról. Anka szavaival összefoglalva a napot: "jó volt pilos vonattal menni, ettem mogyolót."