A kis világlátottak

Kétségtelenül új tapasztalat az életünkben: elengedni a Nagyokat és bízni, hogy amit beléjük plántáltunk, az ad tartást, belső biztonságot, talpraesettséget ott, ahova mi már nem érünk el. Most épp Erdélyben voltak egy hétig, csereutazáson, iskolatársakkal. Ők, a nagyok:  a másodikos, és a harmadikos.

Egy hét nélkülünk, ahol meg kell állniuk a lábukon, kommunikálni kell a fogadó családdal, meg kell oldani a felmerülő kérdéseket, be kell osztaniuk a kajájukat, pénzüket, vigyázni kell a cuccaikra és, és, és… Teljesen ismeretlen területen, amúgy gyönyörű tájakon, a messzi Gyergyóban. Öt nap után beszéltünk velük először, és öröm volt látni a skype-on, ahogy ragyogtak, elvoltak, gyerekek voltak- egy távoli családban. Nehéz persze elengedni, hogy címszavakban tudom csak, mit csináltak, hogy érezték magukat, de azt hiszem, kell ez a szabadság nekik is, nekünk is.

És azt hiszem kellett nekik, az örök riválisoknak, hogy ott kint, (egy családnál laktak) ők ketten alkotnak egy egységet. Ha akarják, ha nem, egymásra is vannak utalva. Meg kellett  élniük azt, ahogy elvileg az ember elképzeli az igazi testvéri kapcsolatot, véd-és dacszövetség, biztos pont a bizonytalanban. Szóval egyfajta csapatépítő tréning is volt ez egyben.

És ahova még néhány éve mi cipeltük őket, Erdély csodahelyeire, most már maguk készítették ott a kis fényképeiket, s tényleg jó dolguk volt, Hargitán kalandparkoztak, fenyők felett csúsztak, Csíksomlyón a nyeregben imádkoztak, az iskolaigazgató esztenáján a gyergyói hegyekben bográcsoztak, cseppkőbarlangban másztak, Gyilkos-tónál, Békás –szorosban turistáskodtak, a helyi iskolásokkal táncházaztak és ezer élmény, ami csak az ő kis tudatukban raktározódik el.

És jóleső öröm volt látni, ahogy minden testvérüknek, nagyszülőknek, nekünk  hoztak ajándékot, s mire is jó egy báty gondoskodó szeretete, Fülöp is megkapta a hőn áhított lövedékes pisztolyát, amit mi biztos nem vettünk volna meg neki, Csabika meg biztos volt benne – és igaza is volt persze – hogy mekkora örömöt fog szerezni vele…

Na szóval, újra együtt vagyunk. Egész furcsán-üresen kongott a ház három gyerek mellett…

Májusi Balaton

Mindig különös hangulata van az első májusi balatoni hétvégének. Ezt érezhette meg tavaly Bertácska is, aki annyira kiváncsi volt, hogy fittyet hányva a kis időpontjára el is indult kifelé ott a Balcsi partján. Az idén nem voltak efféle izgalmak, beértük a létezés csendes örömével. Csendes... Vagyis zajos, hangos, pörgős, maximum hőfokon élő gyermekeink által adott volt az alapzaj.

Meg hát lelkesek, na. Az nem úgy van, hogy lemegyünk pihenni két napra, és leülünk egy újsággal a kezünkben, vagy addig alszunk, amíg szeretnénk (de legalább reggel 7-ig jó lenne), vagy csak úgy vagyunk. Velük most más a jelen pillanat. Szokásosan reggel 6-kor (mikor előző este 11-re értünk le) mindenki teljes menetfelszerelésben várta, hogy történjen valami. 7-kor mindenki biciklin rótta a köröket, fél 8-kor már a négy kétlábon közlekedő a 18 fokos - melegnek még túlzással sem nevezhető - vízben ugráltak, deszkáztak, csónakoztak, 10 órakor már a játszótérről is visszatértünk, s olyan érzéssel értünk oda fél 12-re a pünkösdi misére, mintha egy hete lent lennénk már.

De... 120 kilométert kell ahhoz utazni, hogy délután mi is lefeküdhessünk nyugodtan aludni, hogy Csabival kettesben futhassunk, vagy este sétáljunk egyet, s hogy letegyük a számítógépet, telefont, és mindent, ami a hétköznapokban megköt. S a nagycsaládnak hála, lélegzethez juthattunk, akkor is működött a rendszer, ha mi nem dolgoztunk folyamatosan.

A Balatonban pedig újra sok a víz, a meleg szél eltölti a pünkösdre vágyó lelkünket,a májusi meleg még lágy, emberek meg csak mértékkel vannak. Kellett ez a hétvége.

A boldog Berta minderre a bizonyíték:

Az egyévesünk

Hát így jártam, nincs több kisbaba a családban. Ez a Berta is gyerek lett. Alig néhányat aludtunk, és eltelt ez az egy év, s tudtam, hogy az újszülöttsége, a kis gyömöszölhető babasága mind csak egy pillanat, mégis most új érzés ez az önálló kisgyerek itt.

Sokat látott-tapasztalt, köszönhetően a kicsit sem nyugis életünknek, s szépen belesimulva az életünkbe, elfogadta, hogy ő is a pörgés része. Megszokta a nyüzsgést, kirándulást, útonlevést, s mindenhez alkalmazkodik, ha kell. Továbbra is ő a kedvenc testvére mindenkinek, (bár néha fogják és berakják a járókába, ha zavarja őket, én meg csak csodálkozom, hogy én nem ott hagytam két perce), állandóan kacarászik, végtelenül boldog, ha nővérei-bátyjai szóra méltatják. Hozzák-viszik, ágyból kiszedik, este énekelnek neki (sőt múltkor Boti egyedül fektette le aludni), kamrából kekszet halásznak neki, szóval működik a rendszer.

Négykézláb hódítja a világot, szigorúan zokniban, max. pillanatragasztóval lehetne rá cipőt erősíteni, kertben olyan otthonosan mozog, mint egy vérbeli kölyökkutya. Konyhaajtón kimászik, körbemássza a házat, és a bejárati ajtón visszajön... Na meg homokozik, gazol, és kóstolgatja (a mi nagy örömünkre) a világot.
És már véleménye is van, elég határozott. A minap adom neki a szokásos főzelékét, amiből rendes lány révén mindig 3 decivel bevág -, mikor meglátta, hogy a többieknek bizony pizzát sütöttem. Két kézzel verte ki  kezemből a kanalat, és mutogatott és nyammogott reménykedve a többiek felé, s mikor megkapta a kis szeletét, boldogan vacsorázott tovább. Ma már meg sem lepődtem, amikor is addig hadonászott a szokásos - külön neki főzött - ebédje ellen, mígnem megkönyörültem rajta, elétoltam egy tányér császármorzsát, és boldogan tömte be két marokkal a szájába. Éljen az önállóság!

És továbbra is jó gyerek, egy kis intermezzó után újra tíz órákat alszik éjszaka, most már a lányszobában, Ankával, szépen növekszik, bár díjbirkózó sosem lesz, sebaj, majd lesz, akit balettozni is vihetünk. A 8 fogával mindent megrág, és egy halvány "anya" kezdeményen kívül annyit tud mondani, hogy "nyam-nyam."
Ő most a kisgyerek-kisgond kategória, vagyis amikor még minden olyan egyszerű és idilli. Jó ez a jelen pillanat.

Hát igen, ajándékul kaptuk őt az Istentől, mi ajándékozhattunk neki életet, és ő jelenlétének ajándékával többé tett mindannyiunkat. Nagy csoda ez, hála, hogy megélhetjük. Isten éltessen, kicsilány!