2014. december 16., kedd
Adventi hála 8.
A mai hála a mi kisgimnazista nagyfiunkról szól. Örülök, hogy iskolarendszert váltott, hogy jó helyre került, hogy kibontakozhat, hogy lelkes énekkaros, hogy virul a színjátszókörben, hogy... És leginkább ma azért adok hálát, hogy vannak még tanárok, mint az ő osztályfőnöke (is), akik az életüket, energiájukat, idejüket adják, hogy a mi gyermekeinkből közösséget, embert formáljanak. Ma a Tanárúr estig tartó, fantasztikus osztályprogramot szervezett nekik, az ő vágyaikra válaszolva megszervezett nekik egy lézeres-pincebarlangos- csapatépítős kimozdulást, meglepetésben tartva mindezt, hogy örömet, közös élményt szerezzen ezeknek a kiskamaszoknak. Csak úgy. De jó...
2014. december 14., vasárnap
Adventi hála 7.
így öröm vasárnapján hálát adok a mi kis balerinánkért, aki ma olyan kedvesen, lelkesen, öntudatosan, magabiztosan táncolt a karácsonyi mesebalett előadásukon, hogy igazi örömöt hozott nekünk vele. Igazán komoly előadás volt, rengeteg díszlettel, történettel, szépséges zenékkel, igazi színpadon, igazi nézőtérrel, parókával, angyalszárnyakkal, aranyszoknyával. És Anka, aki az első balettóráján döbbenten nézte a többi lányt, ahogy pörögnek boldogan, ő meg földbe gyökerezett lábbal meg sem volt hajlandó mozdulni, most táncolt, pörgött, tapsolt, igazi angyal volt. Ebben a nagy való világban kellenek a kis varázslatok, felnőttnek, gyereknek egyaránt. Ma ezt kaptuk tőlük.
2014. december 10., szerda
Adventi hála 6.
Az idei adventi naptárunk ötvözi az elmúlt évek sikeres akcióit. Tehát fel van lógatva, és átíveli az egész előszobát. Van benne persze csoki meg társai, nem is volt egész egyszerű 125 db épkézláb édességet összevarázsolni hozzá... És minden napra van egy kis cetli (ill. elárulom ez nincs előre legyártva, mindig előző este rakom bele a másnapit), amin vagy kis feladat van (szerezz örömet...), vagy közös családi program (éneklés, társas, családi videónézés, fotóalbumbambulás, minden ami zaklatott életünkbe még belefér), vagy egy adventi mese, amit este közösen olvasunk fel. Szóval ma közös családi karácsonyi éneklés volt. És hála van bennem azért a kis negyed óráért, még ha volt gyerekünk, aki épp lázadt, így nem volt teljes a létszám, de szépen, csendben végig énekeltük a karácsonyi repertoárt, kiegészítve Anka saját költésű remekműveivel és Fülöp kedvenc kánonjaival (ezt borzasztóan élvezi, és mivel vannak muzikális gyerekeink, tényleg egész szépen hangzott a szólamok kavalkádja). Szóval képtelen vagyok ennél többre, de ez legalább igazi megállás volt.
2014. december 8., hétfő
Adventi hála 5.
Hálát adok azért a pillanatért, amikor a szokásos vacsora előtti káoszban, amikor mindenki hirtelen mindent akar, játszani, kreatívkodni, enni, de azonnal, én meg mindezzel ellentétben nyugodtan akarok teríteni, vacsorát készíteni, rendet tenni, szóval amikor azt se tudom, kinek mondjam épp, hogy "várj egy kicsit", na akkor a 6éves Fülöp ennyit mondott ma: "anya, ülj le nyugodtan Ankával memorizni, addig én kipakolom a mosogatógépet, és megterítek..." És én leültem memorizni, ő meg kipakolta a tányérokat, és a világ egy pillanatra helyreállt...
2014. december 7., vasárnap
Adventi hála 4.
Ma hálát adok minden pillanatért, amikor nem ordítottam, nem voltam türelmetlen a négy fal közé zárt betegeskedő, s így folyamatos foglalkoztatást igénylő gyerekeimmel. Ahhoz, hogy az óvodások nyugodtan játszanak reggeli után, Bertát magammal vittem a konyhába, hogy lefoglaljam. Rábíztam a madártej kevergetését, háttal állva neki csak annyit hallottam, hogy "még egyet, még egyet, még egyet..." Mikor én is megkavartam a mesterművünket, láttam, hogy beleszórta egyesével a reggeliből megmaradt sült sonkákat a vaníliás tejbe... Végigfutott az idegeimen, hogy leüvöltöm a fejét, hiába tudom, hogy senkinek nem használ, de hát mégis... Vagy vele nevetek, átölelem, és kihalásszuk szűrővel a nem odaillő elemeket. Hát majdnem győztek az ösztönök, de mégis az utóbbit választottam. Legalább ezért a pillanatért hála...
2014. december 6., szombat
Adventi hála 3.
A mai mikulásmizériában hálát adok a sok önfeledt örömteli arcocskáért, akik még hisznek a mesékben, (ki tudja, hogy nem az-e a valóság?), akik este ülve alszanak el, hogy láthassák az ablakból a mikulást, akik hajnali 5-kor boldogan játszanak a kapott apróságokkal, színeznek, rajzolnak, gyurmáznak, mintha fényes nappal lenne, akik önzetlenül ajánlják fel egymásnak a csokijaikat, pucolják egymásnak a mogyorót reggeli helyett, akik tanakodnak, és egymást okítják, hogy hogyan teleportál a mikulás. Akik még: gyerekek. És a mieink.
2014. december 5., péntek
Adventi hála 2.
Annyi minden van, nehéz egyet kiválasztani. Rá kell, hogy jöjjek, hogy folyamatosan hálát adhatok mindenért...
A mai: Kétszer rohantam ma nagyon valahova kocsival, időre, minden mozdulat kiszámítva közben, gyerekek a kocsiban, dugó, autótömeg mindenütt, parkolóhely sehol. Már kezdtem elveszteni a türelmemet, meg a reményt, hogy le tudjak parkolni, s ne kelljen végigrángatni mindenkit több kilométer messziről, amikor végre felnéztem az égre, és csak kértem. Hogy legyen egy üres parkoló hely. Kértem, mint a gyermek az apját. És... Mind a kétszer el kezdett tolatni egy kocsi hátrafelé, s a lehető legközelebb tudtam megállni, s odaérni, ahova kellett.
Apró dolgok. Csodák.
A mai: Kétszer rohantam ma nagyon valahova kocsival, időre, minden mozdulat kiszámítva közben, gyerekek a kocsiban, dugó, autótömeg mindenütt, parkolóhely sehol. Már kezdtem elveszteni a türelmemet, meg a reményt, hogy le tudjak parkolni, s ne kelljen végigrángatni mindenkit több kilométer messziről, amikor végre felnéztem az égre, és csak kértem. Hogy legyen egy üres parkoló hely. Kértem, mint a gyermek az apját. És... Mind a kétszer el kezdett tolatni egy kocsi hátrafelé, s a lehető legközelebb tudtam megállni, s odaérni, ahova kellett.
Apró dolgok. Csodák.
2014. december 3., szerda
Adventi hála 1.
Most, hogy lassan vége advent első hetének, leírom, mit is határoztam el, hogy ebben a várakozós időszakban tényleg kilépjek rohanásból, rutinból, feladatözönből. Minden nap le fogok írni egy konkrét pillanatot, amikor feltekintettem egy pillanatra az Égre, bele a szívem mélyébe, és felszakadt belőlem a hála... Az életért, az ünnepért, a családomért, a hétköznapok apró csodáiért, vagyis az Isten végtelen szeretetéért.
Hát kezdjük...
Hálát adok a mai közös délutánunkért, amit Fülöppel kettesben tölthettünk, a napfényes langyos télben nagyot koriztunk a főtéren felállított koripályán, se tömeg, se őrület, se rohanás, csak karácsonyi dalok, fények, illatok, önfeledt fogócskázás, bohóckodás, egymásban való örömködés. És a kis 6évesünk frappáns összefoglalása: "anya, most nagyon jó nekem..."
Hát kezdjük...
Hálát adok a mai közös délutánunkért, amit Fülöppel kettesben tölthettünk, a napfényes langyos télben nagyot koriztunk a főtéren felállított koripályán, se tömeg, se őrület, se rohanás, csak karácsonyi dalok, fények, illatok, önfeledt fogócskázás, bohóckodás, egymásban való örömködés. És a kis 6évesünk frappáns összefoglalása: "anya, most nagyon jó nekem..."
2014. november 26., szerda
Futni születtünk
Aki nem fut, talán nem fogja érteni, aki fut, annak meg talán úgyse kell leírni. így hát leírom magamnak azt az örömet, hogy végre újra futhatok. 3 hétnyi térdfájás után az orvos helyre rakta a kiakadt csontot, és annyit mondott, hogy remek a porcrendszerem, vagy mim, szülhetem a hatodik gyereket, de csak a maraton után...
A két irreális alternatíva közül maradnék inkább a másodiknál.
Szóval, én aki 30 éves koromig maximum a gyerekeim után futottam, nem gondoltam volna, hogy ekkora örömet jelenthet, hogy télen, zimankóban, nyálkás, szürke ködben (amikor normális ember elvileg a négy fal közé menekül) róhatom a kilométereket. Mert kell a testnek, léleknek, agynak, mindennek, még akkor is, ha életem nagy részében remekül megvoltam nélküle.
Mindig kicserélődök, az itthoni feszültségek elpárolognak, a gyerekekkel kapcsolatos összes kérdést megoldom útközben, s úgy tud örülni nekem mindenki, amikor hazaérek, hogy már csak ezért is megéri.
Szóval húzom is a futócipőt...
A két irreális alternatíva közül maradnék inkább a másodiknál.
Szóval, én aki 30 éves koromig maximum a gyerekeim után futottam, nem gondoltam volna, hogy ekkora örömet jelenthet, hogy télen, zimankóban, nyálkás, szürke ködben (amikor normális ember elvileg a négy fal közé menekül) róhatom a kilométereket. Mert kell a testnek, léleknek, agynak, mindennek, még akkor is, ha életem nagy részében remekül megvoltam nélküle.
Mindig kicserélődök, az itthoni feszültségek elpárolognak, a gyerekekkel kapcsolatos összes kérdést megoldom útközben, s úgy tud örülni nekem mindenki, amikor hazaérek, hogy már csak ezért is megéri.
Szóval húzom is a futócipőt...
2014. november 24., hétfő
Pilis-tető
Mindig is azt vallottam, hogy a kirándulás a legjobb családos program testnek, léleknek, kapcsolatnak egyaránt, egyszerű, tiszta dolog, menni kell, együtt lenni, hálát adni a teremtett világért és közben szeretni egymást.
A képlet hiába egyszerű, mégis egész ősszel jóformán egyetlen közös kirándulást nem csináltunk a gyerekekkel (az őrségi kiruccanásunk kivételével), ők ugyan mentek iskolával, barátokkal, nagybácsival, ilyen-olyan felállásban, de a közös nagy családi élmény hiányzott.
Mondhatnám, hogy azért, mert minden hétvégén ezer program van, ami igaz is, de akár be is vallhatom, hogy talán nem mertük bevállalni, mert fárasztó az állandó lázadozásuk, hogy minden rossz, amiben részt kell venniük, hogy egymást ütik-vágják szóval-cselekedettel-mulasztással, vagy egyszerűen csak fennhangon visítanak, ha el kell hagyniuk a komfortzónájukat, ez utóbbi különösen a gyengébbik nemre jellemző... Egyszerűbbnek tűnik néha nem menni sehova.
Na de... tegnap mégis belevágtunk, kocsiba pattantunk, és irány a Pilis. A fent vázolt általános forgatókönyvhöz képest szokatlanul nagy egyetértésben és békében bandukoltunk az erdőben, sziklákon, csúcsokon. Megmásztuk az új Pilis-tetői kilátót, boldogan ették a szendvicseiket a 3 fokban, lelkesen szóláncoztak, vagy mesélték mindazt, ami a hétköznapokba nem fér bele, és gyönyörködtek a ködbe burkolózó sejtelmes hegycsúcsokban. És Anka (is) magát meghazudtoló módon végiggyalogolta szinte hiszti nélkül a 14 km-t.
Sötétedés előtt negyed órával a kocsinkhoz is odaértünk, Csabika sem tévedt el, aki megunva a gyök2-s tempónkat az élre tört és térkép nélkül célozta meg Kétbükkfanyereg parkolóját, és Bertuskánkat is megóvta a Jóisten a mélységektől, aki a csúcson felejtett katonai létesítmény 5 méteres betontömbjének széléről akarta felfedezni a világot. (zárójelben azért egy figyelmeztető táblát megérne, mert sunyi módon ott a szakadék alattad a gyerekbarátnak tűnő kis katonai dombocska mögött)
Kiléptünk magunkból, a Jóisten meg kipótolta, amit mi magunktól nem tudunk: békét teremteni, szeretetben lenni, és biztonságban tudni mindannyiunkat.
A legjobb szórakozás 3 fokban: Fülöp a sárban vizipisztolyozik.
Még főzni se kell:
Minden, mi él, csak Téged hirdet:
A képlet hiába egyszerű, mégis egész ősszel jóformán egyetlen közös kirándulást nem csináltunk a gyerekekkel (az őrségi kiruccanásunk kivételével), ők ugyan mentek iskolával, barátokkal, nagybácsival, ilyen-olyan felállásban, de a közös nagy családi élmény hiányzott.
Mondhatnám, hogy azért, mert minden hétvégén ezer program van, ami igaz is, de akár be is vallhatom, hogy talán nem mertük bevállalni, mert fárasztó az állandó lázadozásuk, hogy minden rossz, amiben részt kell venniük, hogy egymást ütik-vágják szóval-cselekedettel-mulasztással, vagy egyszerűen csak fennhangon visítanak, ha el kell hagyniuk a komfortzónájukat, ez utóbbi különösen a gyengébbik nemre jellemző... Egyszerűbbnek tűnik néha nem menni sehova.
Na de... tegnap mégis belevágtunk, kocsiba pattantunk, és irány a Pilis. A fent vázolt általános forgatókönyvhöz képest szokatlanul nagy egyetértésben és békében bandukoltunk az erdőben, sziklákon, csúcsokon. Megmásztuk az új Pilis-tetői kilátót, boldogan ették a szendvicseiket a 3 fokban, lelkesen szóláncoztak, vagy mesélték mindazt, ami a hétköznapokba nem fér bele, és gyönyörködtek a ködbe burkolózó sejtelmes hegycsúcsokban. És Anka (is) magát meghazudtoló módon végiggyalogolta szinte hiszti nélkül a 14 km-t.
Sötétedés előtt negyed órával a kocsinkhoz is odaértünk, Csabika sem tévedt el, aki megunva a gyök2-s tempónkat az élre tört és térkép nélkül célozta meg Kétbükkfanyereg parkolóját, és Bertuskánkat is megóvta a Jóisten a mélységektől, aki a csúcson felejtett katonai létesítmény 5 méteres betontömbjének széléről akarta felfedezni a világot. (zárójelben azért egy figyelmeztető táblát megérne, mert sunyi módon ott a szakadék alattad a gyerekbarátnak tűnő kis katonai dombocska mögött)
Kiléptünk magunkból, a Jóisten meg kipótolta, amit mi magunktól nem tudunk: békét teremteni, szeretetben lenni, és biztonságban tudni mindannyiunkat.
A legjobb szórakozás 3 fokban: Fülöp a sárban vizipisztolyozik.
Még főzni se kell:
Minden, mi él, csak Téged hirdet:
2014. november 23., vasárnap
Szigetmánia
Gyerekként, emlékszem , nagyon szerettük gyűjteni a matricákat, ragasztgattuk az albumunkba, és reménykedtünk, hogy egyszer betelik. Soha nem telt be...
Nem volt ez olyan régen (vagy csak nekem sikerült ilyen sikeresen megőrizni magamban a gyermeki lelkületet), így hát teljesen át tudom élni a gyerekeim lelkesedését, ha egy-egy áruházlánc kinyomja a maga gyűjtendő matricáit, albumát.
Most is így volt. Csak hát hiába eszünk borzasztó sokat, igyekszünk azért nem annyit vásárolni, hogy hamar teljenek az albumok, amiből idén kettőt szereztünk be. Botikánk az élelmes, kifejlesztette a technikáját. Amint megkapta az albumát, eltekert egyedül a közeli, nagyobb Sparba, és szép illedelmesen mindenkitől megkérdezte a pénztárnál, hogy gyűjtik-e a matricákat. Két alkalom alatt 140 csomagot vadászott össze... Hát nem elveszett gyerek...
Innentől már csak a cserebere folyt, Anka, a másik főgyűjtő, mindent megígért Botinak, hogy minél több matricát kaphasson tőle, Berta szedegette a hátoldalakat, Fülöp fennhangon olvasta 200-ig a számokat, sok óráig lekötötte őket az új izgalom.
Én meg örültem, mert észrevétlenül is sokat tanultak belőle, azon túl, hogy már remekül tudjuk Madagaszkár őshonos állatait, Anka naponta végiszámlálta a 200-ból hiányzó matricák számát, ami egy 5 évestől nem is kis teljesítmény, Fülöp párosítgatta a képeket, ami nem hiábavaló, úgyis elvileg fejleszteni kéne a képi memóriáját, Boti pedig - azontúl, hogy a jég hátán is meg fog élni - hatalmas empátiáról tett tanúságot, ahogy Ankának beszerezte a hiányzókat, lelkesítette, bátorította napról napra. Én meg a végén megkaptam a záróakkordot, a különböző levlistákon beszerezni az utolsó hiányzókat, soha nem látott anyukákkal kerültem kapcsolatba, nagylelkűen adakozhattam a sok cserénkből örömet szerezve másoknak is, és hát valljuk be, egy kicsit újra gyerek lehettem én is.
Játék az élet. Vagy legalábbis muszáj játszani, mert beleőrülünk.
Nem volt ez olyan régen (vagy csak nekem sikerült ilyen sikeresen megőrizni magamban a gyermeki lelkületet), így hát teljesen át tudom élni a gyerekeim lelkesedését, ha egy-egy áruházlánc kinyomja a maga gyűjtendő matricáit, albumát.
Most is így volt. Csak hát hiába eszünk borzasztó sokat, igyekszünk azért nem annyit vásárolni, hogy hamar teljenek az albumok, amiből idén kettőt szereztünk be. Botikánk az élelmes, kifejlesztette a technikáját. Amint megkapta az albumát, eltekert egyedül a közeli, nagyobb Sparba, és szép illedelmesen mindenkitől megkérdezte a pénztárnál, hogy gyűjtik-e a matricákat. Két alkalom alatt 140 csomagot vadászott össze... Hát nem elveszett gyerek...
Innentől már csak a cserebere folyt, Anka, a másik főgyűjtő, mindent megígért Botinak, hogy minél több matricát kaphasson tőle, Berta szedegette a hátoldalakat, Fülöp fennhangon olvasta 200-ig a számokat, sok óráig lekötötte őket az új izgalom.
Én meg örültem, mert észrevétlenül is sokat tanultak belőle, azon túl, hogy már remekül tudjuk Madagaszkár őshonos állatait, Anka naponta végiszámlálta a 200-ból hiányzó matricák számát, ami egy 5 évestől nem is kis teljesítmény, Fülöp párosítgatta a képeket, ami nem hiábavaló, úgyis elvileg fejleszteni kéne a képi memóriáját, Boti pedig - azontúl, hogy a jég hátán is meg fog élni - hatalmas empátiáról tett tanúságot, ahogy Ankának beszerezte a hiányzókat, lelkesítette, bátorította napról napra. Én meg a végén megkaptam a záróakkordot, a különböző levlistákon beszerezni az utolsó hiányzókat, soha nem látott anyukákkal kerültem kapcsolatba, nagylelkűen adakozhattam a sok cserénkből örömet szerezve másoknak is, és hát valljuk be, egy kicsit újra gyerek lehettem én is.
Játék az élet. Vagy legalábbis muszáj játszani, mert beleőrülünk.
2014. november 20., csütörtök
Ovi helyett
Tudom, sok múlik azon, vajon tényleg élvezem-e a gyerekekkel töltött időt, ők is érzik, hogy csupán kipipálandó feladatok egy listán, vagy értékes társak egy közös úton, akikkel jó együtt lenni. S hiába tudom mindezt, az elmúlt - itthon töltött - 12 év alaposan megkoptatott, s nem segít abban, hogy ne rutinként lássak minden velük töltött délelőttöt, napot...
Ma reggel - hálát adva közben, hogy mindezt megtehetem - jött az ihlet, hogy legyen a mai hétköznap ünnep. Élvezzük egymás társaságát, örüljünk a közös pillanatoknak... így aztán nem vittem oviba a kicsiket, hanem összepakoltunk, s elmentünk fürdőzni a közeli vizibirodalomba. Közben persze rá kellett döbbennem, hogy a kisebbek nem is voltak még itt, mindig csak a nagyokat visszük, néztek is, mint Alíz csodaországban. Édesek voltak, lelkesek, szófogadóak, figyeltek rám, egymásra, tényleg mint a mesében. Lubickoltak, csúszdáztak, ugráltak, igazi vizibékák, abszolút biztonsággal úsztak a mélyvízben, Berta a karúszójával boldogan vetődött utánuk. Persze le kellett tenni közben, hogy nem lehet mindig mindenki ott, az életünk külön síkokon folyik, s nem attól lesz értékes a pillanat, hogy az összes gyerekem ott van.
Most így volt jó. És a gyerekek is megérezték az együttlét varázsát. Én meg hálát adtam. Hogy a legfőbb feladatom, hogy élvezzem a gyerekeimet. Hogy még nem nyomja őket az iskola terhe, szabadok. Hogy elmehetünk fürdőzni - bár nem olcsó, de egy-egy ünnepre belefér. Hogy könnyű már elterelgetni három gyereket. Hogy a kinti medencében, a ragyogó napsütésben feltöltődhettem a gyerekeim örömével, és erőt gyűjthettem az itthoni kamaszos háborúkhoz. Hála, Neked, Istenünk...
Ma reggel - hálát adva közben, hogy mindezt megtehetem - jött az ihlet, hogy legyen a mai hétköznap ünnep. Élvezzük egymás társaságát, örüljünk a közös pillanatoknak... így aztán nem vittem oviba a kicsiket, hanem összepakoltunk, s elmentünk fürdőzni a közeli vizibirodalomba. Közben persze rá kellett döbbennem, hogy a kisebbek nem is voltak még itt, mindig csak a nagyokat visszük, néztek is, mint Alíz csodaországban. Édesek voltak, lelkesek, szófogadóak, figyeltek rám, egymásra, tényleg mint a mesében. Lubickoltak, csúszdáztak, ugráltak, igazi vizibékák, abszolút biztonsággal úsztak a mélyvízben, Berta a karúszójával boldogan vetődött utánuk. Persze le kellett tenni közben, hogy nem lehet mindig mindenki ott, az életünk külön síkokon folyik, s nem attól lesz értékes a pillanat, hogy az összes gyerekem ott van.
Most így volt jó. És a gyerekek is megérezték az együttlét varázsát. Én meg hálát adtam. Hogy a legfőbb feladatom, hogy élvezzem a gyerekeimet. Hogy még nem nyomja őket az iskola terhe, szabadok. Hogy elmehetünk fürdőzni - bár nem olcsó, de egy-egy ünnepre belefér. Hogy könnyű már elterelgetni három gyereket. Hogy a kinti medencében, a ragyogó napsütésben feltöltődhettem a gyerekeim örömével, és erőt gyűjthettem az itthoni kamaszos háborúkhoz. Hála, Neked, Istenünk...
2014. november 11., kedd
Meg kell mászni a falat
Fülöppel régóta keresem a lehetőséget, hogy csak kettesben olyat csináljunk, ami őt érdekli. Amiben ügyes. Amit ő választ. Egyedül. Hogy egy kicsit magára találjon, önbizalmat kapjon, elhiggye, hogy (bátyjai minden ellenkező kijelentése ellenére) ő nem hülye, szar, segglyuk és egyebek, hanem egyedülálló, végtelenül értékes, szeretnivaló kisfiú.
A falmászást választottuk. A közelben van egy falmászó központ, gyerek edzéssel, remek lehetőségnek tűnt. Elsőre bosszankodtam, hogy a szülőnek végig ott kell lennie 2 órán át, mert ez azt jelenti, hogy a többi gyereket addig el kell varázsolnom (Bertát igen nehéz), hogy ne zavarkodjanak... Szóval logisztikai feladat alaposan. De a lényeg, hogy mindig nekem kell biztosítanom őt, amíg mászik. Ha akarom, ha nem, össze vagyunk kötve, együtt vagyunk, ő fent, én lent, nem lehet elrohanni, hogy most nem érek rá. És ez jót tesz. Nemcsak fizikailag erősödik, hanem talán belül a kis lelke is.
A tegnapi edzés után kettesben tartottunk hazafelé, s magam is meglepődtem, hogy a szokásos kakipisibuzi megszólalások helyett minden előzmény nélkül az alábbi párbeszédet folytatta le önmagával: "Az Isten engem most lát, biztos szuperkamera szeme van. Ő mindent lát. Azt is, amit most csinálok. Anya, tudtad, hogy én két dolgot imádok a világon, Istent és téged? Istent nagyon szeretem. És tudtad, hogy a szeretet és a jóság mindent betölt?" Azt hiszem, túlcsordult a szeretettankja... És az nem az én érdemem...
A falmászást választottuk. A közelben van egy falmászó központ, gyerek edzéssel, remek lehetőségnek tűnt. Elsőre bosszankodtam, hogy a szülőnek végig ott kell lennie 2 órán át, mert ez azt jelenti, hogy a többi gyereket addig el kell varázsolnom (Bertát igen nehéz), hogy ne zavarkodjanak... Szóval logisztikai feladat alaposan. De a lényeg, hogy mindig nekem kell biztosítanom őt, amíg mászik. Ha akarom, ha nem, össze vagyunk kötve, együtt vagyunk, ő fent, én lent, nem lehet elrohanni, hogy most nem érek rá. És ez jót tesz. Nemcsak fizikailag erősödik, hanem talán belül a kis lelke is.
A tegnapi edzés után kettesben tartottunk hazafelé, s magam is meglepődtem, hogy a szokásos kakipisibuzi megszólalások helyett minden előzmény nélkül az alábbi párbeszédet folytatta le önmagával: "Az Isten engem most lát, biztos szuperkamera szeme van. Ő mindent lát. Azt is, amit most csinálok. Anya, tudtad, hogy én két dolgot imádok a világon, Istent és téged? Istent nagyon szeretem. És tudtad, hogy a szeretet és a jóság mindent betölt?" Azt hiszem, túlcsordult a szeretettankja... És az nem az én érdemem...
2014. november 10., hétfő
Megint Duna
A Duna mindig valahogy ihletet ad. Meg életkedvet, örömet, egyszerűséget, letisztultságot. Persze magam is szívesen bambulgatnék a partján, de azért ennek esélye erősen közelít a nullához. Tehát marad életem reális színtere: dunázzunk a gyerekekkel.
Igazából semmi extra nem történt, csak annyi, hogy Ankát úszni vittük a Dagályba, én meg ott álltam egy két és fél évessel, meg egy hét évessel, hogy most van szabad másfél óránk, amit akár értelmesen is eltölthetnénk. Persze jött a kísértés, hogy el is üldögélhetünk az uszoda előterében, vagy olyan fontos dolgokat elintézhetünk, mint pl a bevásárlás, de akár el is tölthetjük az időt, aktívan, teljes jelenléttel. Ami persze tőlem mindig nagyobb lépést kíván, de így van ez jól. Fogtuk magunkat és nekiindultunk a kukksötétben a Margit-sziget felé, Berta a nyakamban, Fülöp szaladgálva, élvezték, hogy végre csak ketten vannak, csacsognak, énekelünk, és élvezzük a két lábon való közlekedés minden szabadságát. Jó kis játszótér van az Árpád-hídi lehajtónál, de ők rögtön lekéredzkedtek a folyóhoz. Mert ott minden van, kreativitás, nyugalom, teljesség és a sötétben még az összetartozás érzése is felerősödött. Köveket dobáltak rendületlenül, hajóknak integettek, majd Fülöp talált egy csokor krizantémot, amit szálanként bedobált a Dunába, s közben mindig valamelyik halottunkról megemlékezett, aztán szerzett egy ottfelejtett Népszabadságot, ami tökéletes kishajóalapanyagnak bizonyult. Gyártottam, hajtogattam nekik a járműveket, ők meg boldogan dobálták be a vízbe, követték, melyik merre megy. Nem kellett semmi, boldogok voltak. Voltunk.
"Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek..." egyre nehezebb olyannak lenni, a felnőtt, kényelmes énemet félredobni, de csak ez éri meg.
Igazából semmi extra nem történt, csak annyi, hogy Ankát úszni vittük a Dagályba, én meg ott álltam egy két és fél évessel, meg egy hét évessel, hogy most van szabad másfél óránk, amit akár értelmesen is eltölthetnénk. Persze jött a kísértés, hogy el is üldögélhetünk az uszoda előterében, vagy olyan fontos dolgokat elintézhetünk, mint pl a bevásárlás, de akár el is tölthetjük az időt, aktívan, teljes jelenléttel. Ami persze tőlem mindig nagyobb lépést kíván, de így van ez jól. Fogtuk magunkat és nekiindultunk a kukksötétben a Margit-sziget felé, Berta a nyakamban, Fülöp szaladgálva, élvezték, hogy végre csak ketten vannak, csacsognak, énekelünk, és élvezzük a két lábon való közlekedés minden szabadságát. Jó kis játszótér van az Árpád-hídi lehajtónál, de ők rögtön lekéredzkedtek a folyóhoz. Mert ott minden van, kreativitás, nyugalom, teljesség és a sötétben még az összetartozás érzése is felerősödött. Köveket dobáltak rendületlenül, hajóknak integettek, majd Fülöp talált egy csokor krizantémot, amit szálanként bedobált a Dunába, s közben mindig valamelyik halottunkról megemlékezett, aztán szerzett egy ottfelejtett Népszabadságot, ami tökéletes kishajóalapanyagnak bizonyult. Gyártottam, hajtogattam nekik a járműveket, ők meg boldogan dobálták be a vízbe, követték, melyik merre megy. Nem kellett semmi, boldogok voltak. Voltunk.
"Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek..." egyre nehezebb olyannak lenni, a felnőtt, kényelmes énemet félredobni, de csak ez éri meg.
2014. november 7., péntek
Őszi emlékek
Régóta nem írtam, s persze, hogy nem azért, mert olyan kevés a történés mifelénk, amiről írni lehetne. Inkább több a küzdelem, a fent és lent, és ezeken belül kell végig örlődni, mert megoldás sokszor nincs, a lényeg maga a küzdelem.
Pedig sok maradandó pillanat történt az elmúlt egy hónapban, akár egyéni, akár családi szinten. Lelkileg-testileg-emberileg igazán felemelő volt a SPAR maraton, ahol Csabi teljes maratont futott (hadd legyek rá büszke, már hatodszorra...), én 30 km-t. 3 ill. 4 órán keresztül futni, izzadni a tűző napon, biztatni közben a csüggedőket, örülni, szenvedni, szemlélni keresztbe-kasul Budapestet, befogadni a házakat, embereket, egyedül küzdeni és mégis közösségben, és a célban várni Csabival egymást, mind-mind csoda. Jó volt. Talán lesz még egyszer közös maratonunk is... Most már én is vágyom rá.
Közben minden hétvégén zsúrt tartottunk, mert októberre tolódott minden elmaradt ünneplés, s bár fénykoromban egészen kreativnak tartottam magam, azért össze kellett szednem magam, hogy megfelelő bulit találjunk ki az 5 éves csivitelő-tündérke lányseregnek, majd egy hirtelen váltással a 11 éves kiskamasz fiúknak... Azért az hidegzuhany volt, amikor Csabika-köszöntéshez mindenki kitalált egy jó kívánságot, és a fiúk így oldották meg: "Kívánok neked egy jó nőt." Erre a következő: "én kívánok neked két jó nőt..." Huh... De azért az mindig reménytkeltő, hogy bármilyen korosztály jön is hozzánk, játszani még mindig nagyon szeretnek... És ez jó.
Aztán itt volt ez a végtelennek tűnő őszi szünet, ami vagy azért tűnt hosszúnak, mert tényleg az volt, vagy azért, mert sok mindent csináltunk, vagy csak azért, mert mindig mindenütt csak gyereksereglet vett körül, nem tudom. Őrségbe mentünk pár napra, vágytunk-vártunk rá. Bár én megint nehezen engedtem el a szokásos mumust, az időjárásfaktort. Mert hát milyen dolog az, hogy egész ősszel 20 fokban sütkérezünk, és amikor végre kirándulni, felfedezni megyünk, akkor eső, szél, zimankó és kerek 6 fok lesz hirtelen?! De mégsem ezen múlik a lényeg, ebben már nagy a tapasztalat. Elő az összes létező esőnadrág, fejenként két dzseki, két csizma (kellett is...), sál, sapka, még jó, hogy a gyerekek is befértek a kocsiba. És élvezték, hogy az erdő mélyén nagykabátban, a szlovén határtól 3 perc sétára önmagunkba menekültünk. Mert az ablakon befigyelő őzikén kívül nem sokan voltak a környéken. Csabika szerint fejődnek az őszi szüneti kiruccanásaink, ugyanis a remek időre való tekintettel kirándulás helyett Szlovéniába mentünk fürdőzni, mindenki nagy megelégedésére. Az egymás közti csatározásaikat arra a néhány órára hagyták csak abba a négy nap alatt...
De azért végigbarangoltuk a szereket, Szalafőn belestünk az eredeti portákba, kacskaringóztunk a végtelen sok kis falvacska között, és felmásztunk a hármas határhoz is... Határozottan élvezték, ahogy minden gyerek másik országban volt, miközben fogták egymás kezét. Esténként meg bekuckóztunk az álombéli házikónkba (ez volt a neve, de tényleg az is volt), és nyár óta először előkerültek a társasok, volt idő jó hosszú mesékre, és remek nagy testvérviszályokra... Mert hát így kerek a történet. Hazafelé meg Balatonon még napot is láttunk, fogtunk néhány siklót, megállapítottuk, hogy a Balaton ősszel is csodás, és öt óra embert (vagy legalábbis az én idegeimet)próbáló utazás után hazaérkeztünk kipihenni a pihenésünket...
Pedig sok maradandó pillanat történt az elmúlt egy hónapban, akár egyéni, akár családi szinten. Lelkileg-testileg-emberileg igazán felemelő volt a SPAR maraton, ahol Csabi teljes maratont futott (hadd legyek rá büszke, már hatodszorra...), én 30 km-t. 3 ill. 4 órán keresztül futni, izzadni a tűző napon, biztatni közben a csüggedőket, örülni, szenvedni, szemlélni keresztbe-kasul Budapestet, befogadni a házakat, embereket, egyedül küzdeni és mégis közösségben, és a célban várni Csabival egymást, mind-mind csoda. Jó volt. Talán lesz még egyszer közös maratonunk is... Most már én is vágyom rá.
Közben minden hétvégén zsúrt tartottunk, mert októberre tolódott minden elmaradt ünneplés, s bár fénykoromban egészen kreativnak tartottam magam, azért össze kellett szednem magam, hogy megfelelő bulit találjunk ki az 5 éves csivitelő-tündérke lányseregnek, majd egy hirtelen váltással a 11 éves kiskamasz fiúknak... Azért az hidegzuhany volt, amikor Csabika-köszöntéshez mindenki kitalált egy jó kívánságot, és a fiúk így oldották meg: "Kívánok neked egy jó nőt." Erre a következő: "én kívánok neked két jó nőt..." Huh... De azért az mindig reménytkeltő, hogy bármilyen korosztály jön is hozzánk, játszani még mindig nagyon szeretnek... És ez jó.
Aztán itt volt ez a végtelennek tűnő őszi szünet, ami vagy azért tűnt hosszúnak, mert tényleg az volt, vagy azért, mert sok mindent csináltunk, vagy csak azért, mert mindig mindenütt csak gyereksereglet vett körül, nem tudom. Őrségbe mentünk pár napra, vágytunk-vártunk rá. Bár én megint nehezen engedtem el a szokásos mumust, az időjárásfaktort. Mert hát milyen dolog az, hogy egész ősszel 20 fokban sütkérezünk, és amikor végre kirándulni, felfedezni megyünk, akkor eső, szél, zimankó és kerek 6 fok lesz hirtelen?! De mégsem ezen múlik a lényeg, ebben már nagy a tapasztalat. Elő az összes létező esőnadrág, fejenként két dzseki, két csizma (kellett is...), sál, sapka, még jó, hogy a gyerekek is befértek a kocsiba. És élvezték, hogy az erdő mélyén nagykabátban, a szlovén határtól 3 perc sétára önmagunkba menekültünk. Mert az ablakon befigyelő őzikén kívül nem sokan voltak a környéken. Csabika szerint fejődnek az őszi szüneti kiruccanásaink, ugyanis a remek időre való tekintettel kirándulás helyett Szlovéniába mentünk fürdőzni, mindenki nagy megelégedésére. Az egymás közti csatározásaikat arra a néhány órára hagyták csak abba a négy nap alatt...
De azért végigbarangoltuk a szereket, Szalafőn belestünk az eredeti portákba, kacskaringóztunk a végtelen sok kis falvacska között, és felmásztunk a hármas határhoz is... Határozottan élvezték, ahogy minden gyerek másik országban volt, miközben fogták egymás kezét. Esténként meg bekuckóztunk az álombéli házikónkba (ez volt a neve, de tényleg az is volt), és nyár óta először előkerültek a társasok, volt idő jó hosszú mesékre, és remek nagy testvérviszályokra... Mert hát így kerek a történet. Hazafelé meg Balatonon még napot is láttunk, fogtunk néhány siklót, megállapítottuk, hogy a Balaton ősszel is csodás, és öt óra embert (vagy legalábbis az én idegeimet)próbáló utazás után hazaérkeztünk kipihenni a pihenésünket...
2014. október 8., szerda
Boldog békeidő
Szeretem a Római-partot. Minden arcát, de különösen a csendes, bambulós, őszi, napsütötte arcát. Futva, biciklivel, autóval, egyedül, Csabival, gyerekekkel, mind más élmény, más térérzet, másfajta szabadság. Mindenhogy próbáltam mostanában.
Épp a tegnapi délelőttöt is ott töltöttük, a félig beteg Ankával, az óvodából lógó Fülöppel és állandó tartozékommal, Bertával:) Néha nehéz kilépni a szokásos délelőtti menetrendből és szabadnak lenni. De ha rászánom az időt, ha úgy fogom fel, hogy nincs más dolgom, nincs háztartás, nincs munka, nincs elintézendő, csak ez a pillanat van, amikor teljesen velük lehetek, akkor tényleg jelen vagyok és tudok örülni nekik, tudok türelmes lenni, tudok nem elvágyódni onnan, tudok nem feladatként tekinteni rájuk.
Amúgy pedig semmit nem csináltunk. Vagyis csináltuk a semmit. A mindent. Kavicsokat túrtunk, gátat építettünk, Fülöp horgászási kísérleteit figyeltük, fára másztunk, piknikeztünk, számoltuk a hajókat és a végén a kocsihoz menet összegyűjtöttünk még többszáz gesztenyét. Boldogan matattak, beszélgettek, rohangáltak. Berta az esti imánál summáson összefoglalt mindent: "Köszönöm, Jéjus, hogy vótunk a Dunánál." Köszönjük...
Épp a tegnapi délelőttöt is ott töltöttük, a félig beteg Ankával, az óvodából lógó Fülöppel és állandó tartozékommal, Bertával:) Néha nehéz kilépni a szokásos délelőtti menetrendből és szabadnak lenni. De ha rászánom az időt, ha úgy fogom fel, hogy nincs más dolgom, nincs háztartás, nincs munka, nincs elintézendő, csak ez a pillanat van, amikor teljesen velük lehetek, akkor tényleg jelen vagyok és tudok örülni nekik, tudok türelmes lenni, tudok nem elvágyódni onnan, tudok nem feladatként tekinteni rájuk.
Amúgy pedig semmit nem csináltunk. Vagyis csináltuk a semmit. A mindent. Kavicsokat túrtunk, gátat építettünk, Fülöp horgászási kísérleteit figyeltük, fára másztunk, piknikeztünk, számoltuk a hajókat és a végén a kocsihoz menet összegyűjtöttünk még többszáz gesztenyét. Boldogan matattak, beszélgettek, rohangáltak. Berta az esti imánál summáson összefoglalt mindent: "Köszönöm, Jéjus, hogy vótunk a Dunánál." Köszönjük...
2014. szeptember 22., hétfő
Mi minden fér bele egy hétvégébe?
Isten bizony, nem szeretem, ha túlzsúfoltak a napjaink. Meg a hétvégénk. De valahogy a sok gyerek, a sok közösség, ahova ilyen-olyan módon kapcsolódunk kitölti a pillanatokat programmal. Nem marad más hátra, mint hogy jól megéljük őket, együtt, mindenféle felállásban.
Kezdődött a szombat délelőttel, egy nagy családi sportnappal, ahol a futóegyesületünk is szervezett versenyeket. Csabi ugyan dolgozott, de mi útra keltünk a gyerekekkel, ha már ilyen szép idő volt, és a gyerekeket mozgásra lehet motiválni. Mind a hatan neveztünk, Berta igazán vidáman festett a kis rajtszámával, Anka, Fülöp lelkesen melegített, Boti csúcsot dönteni készült 1500-on, Csabika meg teljesen önkéntesen beállt a nevezők közé, hogy legyőzze magát és a távot, én meg reménykedtem, hogy ha nekiindulok a felnőtt távnak, az 5 gyerek majd vigyáz magára, és nem lódulnak utánam. Azt hiszem, igazán békés és eredményes volt mindegyik futam, leszámítva, hogy Anka elstartolt a kisebbik korosztállyal, s hiába ért be boldogan elsőként, kiderült, hogy ő már nem 4éves... Sebaj, a szervezőknek hála, kapott vigaszérmet. Boti tényleg durvát futott-győzött, Csabikánk tényleg legyőzte magát (és még a dobogóra is felállhatott), és én is megkaptam a legfényesebb érmet, amit Bertuska rögtön le is nyúlt... A sportdélelőtt nehezebbik fele inkább ezután jött, egybetartani, megtalálni a remek programok sokaságában a 6 gyereket (még egy kisfiú volt velünk), egyidőben néptáncolni, kézműveskedni, a nagyobbaknak inspiráló programot keresni, aztán mindenkit begyűjteni... A bográcsos ebédet már nem mertem bevállalni. Éljen az itthoni biztonság. Itt legalább, átlátom, ki hol van.
Délután Mamiék jóvoltából Csabival elszökhettünk 12. házassági évfordulót ünnepelni, régi álmom szerint a Fellinibe tekertünk a Rómaira, üldögéltünk a parton a csíkos nyugágyakban, mellettünk paradicsom-mozarella-ciabatta kötelezően, és bambultuk a vizet, a hajókat, az evezősöket, a hangulatokat, és egy kis időre élveztük, hogy ketten nem ötfelé rohanunk, csak kicsit befelé figyelünk, emlékezünk.
Hazabringáztunk, aztán Csabikával irány az éjszaka, pontosabban a Színházak éjszakája. Régóta tervezgettük, nézegettük a programot, meg hát neki nagyon kell a kettesben program. (Nekem is...) A Bábszínházban elcsíptünk egy nagyon izgalmas körtúrát, csomó kulissza, előadásrészlet, izgalmas színek, hangulatok, profi szervezéssel. Nagyon-nagyon jó volt. Aztán átnyargaltunk, földalattiztunk a Kolibribe, ott megnéztünk egy darabot, kamaszokról, lázadásról, devianciákról, igazán jó előadásban, de úgy elfáradtunk, hogy nem bandukoltunk tovább az éjszakába, leültünk az Andrássy út közepére, a műfűbe, az út közepére (köszönhetően a Mobilitási hétnek) és egy gyros mellett néztük az éjszakát, a hömpölygő tömeget és végre békében beszélgettünk...
Vasárnap Botika Aquatlon versenyre ment apával, mi meg lélekben itthonról szurkoltunk. Úszott, futott, nyert, aranyat, tapasztalatot, örömet, és rengeteg könyvet. Boldogan, fáradtan ájult az ebédlőasztalhoz, ahol végre újra együtt volt mindenki.
Délután tűzoltóünnepre mentünk, amit itt a helybeli családok szerveztek egy közeli játszótéren. Hát ez Fülöppel (de a többiekkel is) maga volt a kánaán, tűzoltóautók, rendőautó, mindent ki lehetett próbálni, beülni, megbilincselni, eloltani, kérdezni és rácsodálkozni a világra. Pónik, lovaskocsi, zsíroskenyér, és minden ingyen, gyerekmennyország. Nekünk felnőtteknek meg találkozási lehetőség.
Este meg mindannyian elbicikliztünk misére és egy közös hálaadással lezártuk ezt a gazdag hétvégét és az elmúlt 12 évet.
És mindezen túl? Voltak pillanatok, amikor sikerült megállni: Fülöppel együtt főztük a nokedlit, ő szűrte mindig a kész tésztát, keverte, őrizte, Bertával málnát ültettünk, ásott velem, öntözte a kész töveket, Csabikát tanítgattam rizst főzni, panírozni, vagy csak egyszerűen leültünk egy pillanatra a meleg nyári őszbe.
Kezdődött a szombat délelőttel, egy nagy családi sportnappal, ahol a futóegyesületünk is szervezett versenyeket. Csabi ugyan dolgozott, de mi útra keltünk a gyerekekkel, ha már ilyen szép idő volt, és a gyerekeket mozgásra lehet motiválni. Mind a hatan neveztünk, Berta igazán vidáman festett a kis rajtszámával, Anka, Fülöp lelkesen melegített, Boti csúcsot dönteni készült 1500-on, Csabika meg teljesen önkéntesen beállt a nevezők közé, hogy legyőzze magát és a távot, én meg reménykedtem, hogy ha nekiindulok a felnőtt távnak, az 5 gyerek majd vigyáz magára, és nem lódulnak utánam. Azt hiszem, igazán békés és eredményes volt mindegyik futam, leszámítva, hogy Anka elstartolt a kisebbik korosztállyal, s hiába ért be boldogan elsőként, kiderült, hogy ő már nem 4éves... Sebaj, a szervezőknek hála, kapott vigaszérmet. Boti tényleg durvát futott-győzött, Csabikánk tényleg legyőzte magát (és még a dobogóra is felállhatott), és én is megkaptam a legfényesebb érmet, amit Bertuska rögtön le is nyúlt... A sportdélelőtt nehezebbik fele inkább ezután jött, egybetartani, megtalálni a remek programok sokaságában a 6 gyereket (még egy kisfiú volt velünk), egyidőben néptáncolni, kézműveskedni, a nagyobbaknak inspiráló programot keresni, aztán mindenkit begyűjteni... A bográcsos ebédet már nem mertem bevállalni. Éljen az itthoni biztonság. Itt legalább, átlátom, ki hol van.
Délután Mamiék jóvoltából Csabival elszökhettünk 12. házassági évfordulót ünnepelni, régi álmom szerint a Fellinibe tekertünk a Rómaira, üldögéltünk a parton a csíkos nyugágyakban, mellettünk paradicsom-mozarella-ciabatta kötelezően, és bambultuk a vizet, a hajókat, az evezősöket, a hangulatokat, és egy kis időre élveztük, hogy ketten nem ötfelé rohanunk, csak kicsit befelé figyelünk, emlékezünk.
Hazabringáztunk, aztán Csabikával irány az éjszaka, pontosabban a Színházak éjszakája. Régóta tervezgettük, nézegettük a programot, meg hát neki nagyon kell a kettesben program. (Nekem is...) A Bábszínházban elcsíptünk egy nagyon izgalmas körtúrát, csomó kulissza, előadásrészlet, izgalmas színek, hangulatok, profi szervezéssel. Nagyon-nagyon jó volt. Aztán átnyargaltunk, földalattiztunk a Kolibribe, ott megnéztünk egy darabot, kamaszokról, lázadásról, devianciákról, igazán jó előadásban, de úgy elfáradtunk, hogy nem bandukoltunk tovább az éjszakába, leültünk az Andrássy út közepére, a műfűbe, az út közepére (köszönhetően a Mobilitási hétnek) és egy gyros mellett néztük az éjszakát, a hömpölygő tömeget és végre békében beszélgettünk...
Vasárnap Botika Aquatlon versenyre ment apával, mi meg lélekben itthonról szurkoltunk. Úszott, futott, nyert, aranyat, tapasztalatot, örömet, és rengeteg könyvet. Boldogan, fáradtan ájult az ebédlőasztalhoz, ahol végre újra együtt volt mindenki.
Délután tűzoltóünnepre mentünk, amit itt a helybeli családok szerveztek egy közeli játszótéren. Hát ez Fülöppel (de a többiekkel is) maga volt a kánaán, tűzoltóautók, rendőautó, mindent ki lehetett próbálni, beülni, megbilincselni, eloltani, kérdezni és rácsodálkozni a világra. Pónik, lovaskocsi, zsíroskenyér, és minden ingyen, gyerekmennyország. Nekünk felnőtteknek meg találkozási lehetőség.
Este meg mindannyian elbicikliztünk misére és egy közös hálaadással lezártuk ezt a gazdag hétvégét és az elmúlt 12 évet.
És mindezen túl? Voltak pillanatok, amikor sikerült megállni: Fülöppel együtt főztük a nokedlit, ő szűrte mindig a kész tésztát, keverte, őrizte, Bertával málnát ültettünk, ásott velem, öntözte a kész töveket, Csabikát tanítgattam rizst főzni, panírozni, vagy csak egyszerűen leültünk egy pillanatra a meleg nyári őszbe.
2014. szeptember 15., hétfő
5 évesnek lenni jó
És hát tegnap nemcsak futottunk, hanem volt ennél egy még nagyobb esemény: a mi drága tündérlánykánk, kisbabánk, óvónénink, Ankuskánk 5 éves lett!!
És boldog volt, hogy felvehette a balettruháját, hogy fogadhatta a vendégeket, hogy teletömhette magát pufival az ünnepi vacsora előtt, hogy mindenki körülötte forgott, és egy pillanatra megállt neki az idő. Mert az igazi varázslat, amikor mindenki azon töri magát, hogy téged szeressen.
A tortát, amit a félmaraton előtt hajnalban sütöttem, és ő kérte, ugyan meg sem kóstolta, de hát a gyönyörű ruhák, cipők, kacagó póni, lakatos emlékkönyv, 100 darabos kirakó, Playmobil babaház özönével a torta nem tud versenyre kelni. Sebaj, elfogyott így is gond nélkül.
Én meg egy kicsit megálltam, és hálát adtam, hogy ajándékba kaptuk őt, hogy formálhatjuk, alakíthatjuk, s ezáltal ő formál, alakít minket...
És boldog volt, hogy felvehette a balettruháját, hogy fogadhatta a vendégeket, hogy teletömhette magát pufival az ünnepi vacsora előtt, hogy mindenki körülötte forgott, és egy pillanatra megállt neki az idő. Mert az igazi varázslat, amikor mindenki azon töri magát, hogy téged szeressen.
A tortát, amit a félmaraton előtt hajnalban sütöttem, és ő kérte, ugyan meg sem kóstolta, de hát a gyönyörű ruhák, cipők, kacagó póni, lakatos emlékkönyv, 100 darabos kirakó, Playmobil babaház özönével a torta nem tud versenyre kelni. Sebaj, elfogyott így is gond nélkül.
Én meg egy kicsit megálltam, és hálát adtam, hogy ajándékba kaptuk őt, hogy formálhatjuk, alakíthatjuk, s ezáltal ő formál, alakít minket...
2014. szeptember 14., vasárnap
52 km 2 órán belül
Mi már csak ilyenek vagyunk. Szeretünk futni. És ha már együtt csináljuk, akkor meg már messze többről van szó, mint önző, mazoista küzdelemről az idővel, elemekkel, önmagunkkal.
Ma épp félmaraton volt. Apa Botival párban is lefutotta, így jött ki az 52 km hármunknak. Apa gyorsan fut, Boti a maga közel 10 kilométerét durván végignyomta, én pedig szépen felvettem a kellemesen gyors tempómat, nem veszélyeztettem a korábbi csúcsomat, igazi örömfutás volt. Volt közben idő gondolkodni, zenét hallgatni, imádkozni, szurkolókra mosolyogni, gyerekeknek pacsit adni, Dunát szemlélni, és hálát adni, hogy hiába oly feketék a felhők, a Jóisten megkímélt az esőtől, mert bár esőben futni vagány dolog, és egész ősszel ezt tesszük, de most nem hiányzott. Ha már minden futóverseny egy kicsit ünnep is, ünnep, hogy kilépünk otthonról (mi esetünkben már ez is kihívás), a hétköznapokból, önmagunkból. Mindig megcsodálom azt a sok embert, hogy de jó, hogy nem otthon ülnek a gép előtt, hanem eljönnek és legyőzik magukat...
De a nap legszebb és legtalálóbb megnyilvánulása mégis Bertáé volt. Amikor begördültünk a kertbe, odaszaladt a kocsihoz:
-Vótál futni?
- Igen, futottam.
Elgondolkozik, és a 2 évesek gyönyörű iróniájával ennyit kérdez:
- Kocsival?
Amúgy pedig 1:52:38 lett.
Ma épp félmaraton volt. Apa Botival párban is lefutotta, így jött ki az 52 km hármunknak. Apa gyorsan fut, Boti a maga közel 10 kilométerét durván végignyomta, én pedig szépen felvettem a kellemesen gyors tempómat, nem veszélyeztettem a korábbi csúcsomat, igazi örömfutás volt. Volt közben idő gondolkodni, zenét hallgatni, imádkozni, szurkolókra mosolyogni, gyerekeknek pacsit adni, Dunát szemlélni, és hálát adni, hogy hiába oly feketék a felhők, a Jóisten megkímélt az esőtől, mert bár esőben futni vagány dolog, és egész ősszel ezt tesszük, de most nem hiányzott. Ha már minden futóverseny egy kicsit ünnep is, ünnep, hogy kilépünk otthonról (mi esetünkben már ez is kihívás), a hétköznapokból, önmagunkból. Mindig megcsodálom azt a sok embert, hogy de jó, hogy nem otthon ülnek a gép előtt, hanem eljönnek és legyőzik magukat...
De a nap legszebb és legtalálóbb megnyilvánulása mégis Bertáé volt. Amikor begördültünk a kertbe, odaszaladt a kocsihoz:
-Vótál futni?
- Igen, futottam.
Elgondolkozik, és a 2 évesek gyönyörű iróniájával ennyit kérdez:
- Kocsival?
Amúgy pedig 1:52:38 lett.
2014. szeptember 6., szombat
Nyár 4 és fél évesen
Igen, most nem a jelenpillanatot élem, elfelejtkezem oviról, iskoláról, különórákról, ovikezdő nátháról, lázról, bekötnivalóról, tornacuccról és még egy kicsit, legalább néhány bejegyzés erejéig a nyárban élek. Ha már akkor nem voltam gépközelben, akkor most jól bepótolhatom, a nyálkás, szürke Budapesten, így éjféltájban...
Szóval Anka szemével a világ? Igazából nem tudom, mit is él meg belül, mert egyfelől borzasztó nagylány lett, igazi óvónéni, terelgeti a kicsiket, Bertát, unokatesókat, játékot talál ki nekik, mesél, rajzolni, biciklizni tanít és olyan végtelen türelemmel és empátiával teszi, hogy megnyugszom, ha már nekem nem megy, legalább majd ő kipótolja a hiányosságaimat. Bertát ő viszi pisilni, dicséri, ha beletalál a wc-be, bátorítja, elintéz mindent. S közben meg újra kisbaba akar lenni állandóan, nyávog, hisztizik, affektál, gügyög-gagyog, babanyelven beszél, s ez valami elképesztően idegesítő. Szóval talányos, ő is keresi a helyét a forgatagban, s ebben nem mindig tudok neki segíteni.
Közben meg a helyén van, elbabrál akármivel órákon át, boldogan gyöngyözik, rajzol, fest, mint ahogy az 5 éves kislányok, és mint, amire mindig is vágytam... Egész nyáron pedig a patakban, nádasban szemlélődött és vadászott, és tanította a 10 éveseket siklót fogni, a vízben úgy lubickolt, mint a béka, és igazán hatékonyan és ügyesen megtanult haladni két keréken. Múlt héten a 15 km-es Római-part túránkat is abszolválta, és nem hagyta, hogy a fiúk becsmérlő megjegyzései ("de lassú vagy, soha nem érünk oda..." és társai) elvegyék a kedvét. Persze minden belső elhatározás és motiváció kérdése. Mert tud ám ő úgy üvölteni egy-egy túra alatt, hogy azt hittem, legurítom a sajkodi öbölbe, s közben tud olyan fegyelmezetten menni, ahogy a Csobáncot egy zokszó nélkül megmászta és végig azt mondogatta, hogy ő most elhatározta, hogy egy hang hiszti nélkül felmegy a hegyre. És egy hang hiszti nélkül felment a hegyre.
De kétségtelen, hogy a legboldogabb akkor volt nyáron, amikor hittanosokkal együtt táboroztunk és 3 másik hasonlókorú kislánnyal szent szimbiózisban egész nap együtt lóghatott, babázhatott, rajzolhatott és élhette a tündérkés-habos-virágszedős kislányvilágot. Azt hiszem, ez mindent elmond...
Szóval Anka szemével a világ? Igazából nem tudom, mit is él meg belül, mert egyfelől borzasztó nagylány lett, igazi óvónéni, terelgeti a kicsiket, Bertát, unokatesókat, játékot talál ki nekik, mesél, rajzolni, biciklizni tanít és olyan végtelen türelemmel és empátiával teszi, hogy megnyugszom, ha már nekem nem megy, legalább majd ő kipótolja a hiányosságaimat. Bertát ő viszi pisilni, dicséri, ha beletalál a wc-be, bátorítja, elintéz mindent. S közben meg újra kisbaba akar lenni állandóan, nyávog, hisztizik, affektál, gügyög-gagyog, babanyelven beszél, s ez valami elképesztően idegesítő. Szóval talányos, ő is keresi a helyét a forgatagban, s ebben nem mindig tudok neki segíteni.
Közben meg a helyén van, elbabrál akármivel órákon át, boldogan gyöngyözik, rajzol, fest, mint ahogy az 5 éves kislányok, és mint, amire mindig is vágytam... Egész nyáron pedig a patakban, nádasban szemlélődött és vadászott, és tanította a 10 éveseket siklót fogni, a vízben úgy lubickolt, mint a béka, és igazán hatékonyan és ügyesen megtanult haladni két keréken. Múlt héten a 15 km-es Római-part túránkat is abszolválta, és nem hagyta, hogy a fiúk becsmérlő megjegyzései ("de lassú vagy, soha nem érünk oda..." és társai) elvegyék a kedvét. Persze minden belső elhatározás és motiváció kérdése. Mert tud ám ő úgy üvölteni egy-egy túra alatt, hogy azt hittem, legurítom a sajkodi öbölbe, s közben tud olyan fegyelmezetten menni, ahogy a Csobáncot egy zokszó nélkül megmászta és végig azt mondogatta, hogy ő most elhatározta, hogy egy hang hiszti nélkül felmegy a hegyre. És egy hang hiszti nélkül felment a hegyre.
De kétségtelen, hogy a legboldogabb akkor volt nyáron, amikor hittanosokkal együtt táboroztunk és 3 másik hasonlókorú kislánnyal szent szimbiózisban egész nap együtt lóghatott, babázhatott, rajzolhatott és élhette a tündérkés-habos-virágszedős kislányvilágot. Azt hiszem, ez mindent elmond...
2014. szeptember 1., hétfő
Nyár 2 évesen
Még egy kis nyáridéző. 5 felvonásban. 5 saját kis világ szemüvegén át.
Szóval itt ez a mi legkisebbünk, aki olyan égedelem volt nyár elején, hogy félni kezdtem, nem tesz-e komolyan kárt magában. Szedtem le emeleti ablakból, ahol a szúnyoghálót kalapálta rendes nagy kalapáccsal esti takarodó után, szedtem ki a kezéből ablaktörlőlapátot, amit egy nőies mozdulattal lereccsentett, szedtem le fa tetejéről, aludni persze nem akart, se este, se délután, enni csak kakaót vagy "szöpit" akart, viszont cserébe bárhol egy perc alatt pucérra vetkőzött, amit néha egy gumicszimával megtoldott a 40 fokban. Karakán egy leányzó. Vagy csak szimplán 2 éves.
De a nyáron helyre rázódott, kialakult Balatonon a kis napi ritmusa, elkezdett egyre jobban beszélni, megvolt a szabadsága, állandóan levegőn, vízben volt, és eltekintve a szokásos kisgyerekes konfliktusoktól ki voltam vele békülve. Persze ha valaki nemet mond, vagy kicsit megregulázza, mint a fúria felfújja magát, és a kis selyp hangján belekiabálja a világba: "menj innen, hülye vagy, buszi vagy!" (Nem felejtem közben, amikor Boti 2 évesen beszólt a kerületi főépítésznek, "benyomom a bácsi pofáját...", mégis remek kis fickó lett belőle.) Szóval Berta is tanulékony gyerek.
Bírom a kis önállóságát is, felül a wc-re, épphogy bele nem esik, de ő egyedül... Törli, lehúzza, ahogy kell. Amikor akarja. Ha nem akarja, akkor meg úgysem csinálja.
És végre egész nap volt társasága, ő a "Cuki", mármint a tesók között, ők dédelgetik, terelgetik, tanítják. Amúgy meg kitartó kis lányka, futóbiciklivel kilométereket megtettünk, túrán is gyalogolt rendesen, és ellenkezett, amikor be akartuk tenni a hátihordozóba...
Ez mind ő, a legkisebb ajándékunk, aki sokszor elvisz minket a végső határainkig, így aztán alaposan alázatra is nevel...
Szóval itt ez a mi legkisebbünk, aki olyan égedelem volt nyár elején, hogy félni kezdtem, nem tesz-e komolyan kárt magában. Szedtem le emeleti ablakból, ahol a szúnyoghálót kalapálta rendes nagy kalapáccsal esti takarodó után, szedtem ki a kezéből ablaktörlőlapátot, amit egy nőies mozdulattal lereccsentett, szedtem le fa tetejéről, aludni persze nem akart, se este, se délután, enni csak kakaót vagy "szöpit" akart, viszont cserébe bárhol egy perc alatt pucérra vetkőzött, amit néha egy gumicszimával megtoldott a 40 fokban. Karakán egy leányzó. Vagy csak szimplán 2 éves.
De a nyáron helyre rázódott, kialakult Balatonon a kis napi ritmusa, elkezdett egyre jobban beszélni, megvolt a szabadsága, állandóan levegőn, vízben volt, és eltekintve a szokásos kisgyerekes konfliktusoktól ki voltam vele békülve. Persze ha valaki nemet mond, vagy kicsit megregulázza, mint a fúria felfújja magát, és a kis selyp hangján belekiabálja a világba: "menj innen, hülye vagy, buszi vagy!" (Nem felejtem közben, amikor Boti 2 évesen beszólt a kerületi főépítésznek, "benyomom a bácsi pofáját...", mégis remek kis fickó lett belőle.) Szóval Berta is tanulékony gyerek.
Bírom a kis önállóságát is, felül a wc-re, épphogy bele nem esik, de ő egyedül... Törli, lehúzza, ahogy kell. Amikor akarja. Ha nem akarja, akkor meg úgysem csinálja.
És végre egész nap volt társasága, ő a "Cuki", mármint a tesók között, ők dédelgetik, terelgetik, tanítják. Amúgy meg kitartó kis lányka, futóbiciklivel kilométereket megtettünk, túrán is gyalogolt rendesen, és ellenkezett, amikor be akartuk tenni a hátihordozóba...
Ez mind ő, a legkisebb ajándékunk, aki sokszor elvisz minket a végső határainkig, így aztán alaposan alázatra is nevel...
2014. augusztus 28., csütörtök
Vége...
Hát vége lett ennek a nyárnak is. Ezt most úgy írom, mint az egykori gyerek, akinek a szabadságot, a végtelent jelentette ez az évszak. Pedig végső soron a nyár is rengeteg hétköznapból áll, állandó sürgés-forgásból, szolgálatból, reggel 6-tól este 10-ig tartó (és néha éjszakai) műszakból, és a gyerekeket nem igazán érdekli, hogy nyáron pihenni is kéne, ugyanúgy élnek, kelnek korán, várják a csak rájuk szánt figyelmet, törődést, tiszta ruhát, ennivalót (egyre többet), s ráadásul egyszerre mindig mindenki jelen van, ennek minden előnyével és konfliktusával. És ez így jó.
És mégis a nyár valahogy még nálunk más időszámítás. Egy-egy tábor kivételével még mindig egy nagy időtlen szimbiózis a gyerekekkel. S a legnagyobb része ráadásul a Balatonon zajlik. Most is kiszakadtunk a történésekből, számítógépből, hírekből, napi kapcsolatokból, és csak voltunk, egy lelassult, gyerekbarát üzemmódban. Nem mindenben vagyok teljesen Vekerdy rajongó, de kétségtelenül igaza van, hogy a gyerekek túléléséhez szükségük van arra, hogy lelassuljon az életük. És a Balatonra kell menjünk, hogy kilépjünk a zizegő, pörgős életmódunkból. Ott alig ülünk autóba, marad a bicikli, egész nap siklót, békát vadászunk, vizet bambulunk, homokozunk, társasozunk, és csak vagyunk. Érdekes látni a gyerekeket, hogyan váltanak át az unalomból, a mitkezdjekmagammal érzéséből a szemlélődő tevékenységbe (vagy egymás ütlegelésébe...) És bár mindig többen vagyunk, mint évközben, mégis több lehetőség van elszökni egy-egy gyerekkel és csak vele lenni (köszönet mindenkinek, aki ilyenkor vigyáz a többiekre), és kettesben hintázni, fagyizni, könyvtárazni, ásványmúzeumozni, léghokizni, ki mire vágyik. És szüntelen kapcsolatban vannak, velünk, egymással, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel, unokatestvérekkel, és csiszolódnak, szeretnek, konfrontálódnak, vagy csak egymás mellett léteznek.
Közben persze csodás helyeken is jártunk, az északi partot bebarangoltunk, és jó volt, hogy a kő, a hegy, az erdő a legfőbb ingerük. Hogy konkrétabb legyek: izgalmas világ a tihanyi-félsziget, minden, ami a levendulás paprikaárusokon, a hömpölygő-fogyasztó tömegen túl megbújik, rengeteg vulkáni képződmény, buja erdős szakadékos hegyoldal, barlangok, templomromok, szőlős, csendes lankák, s a gyerekek kúsztak-másztak-gyalogoltak, jó volt. Megmásztuk együtt Csobáncot is, jött mindenki szépen, bár Ankának "megszakadt a bőre", ugyanis nem vett zoknit a cipőbe, de ezt leszámítva feljutottunk, s várárkokon, falakon ugrálva ők is elismerték, hogy megérte felcaplatni. Aztán a szentbékkálai kőtenger jobb mint, akármilyen kalandpark, 3-4 méteres sziklákon másztak, ugráltak, fáról kőhalomra, kőhalomról fára, végtelen mennyiségben, és még sorba se kellett állni. Kell ennél több?
Hála érte...
És vége, elmúlt, az életünkké vált, s most kezdődik a fegyelem, a napirend, az intézmények hatalma, és olyan jó, hogy van miből táplálkozni, és örülni egy új kezdetnek, a másnak, a hétköznapok kihívásának.
És mégis a nyár valahogy még nálunk más időszámítás. Egy-egy tábor kivételével még mindig egy nagy időtlen szimbiózis a gyerekekkel. S a legnagyobb része ráadásul a Balatonon zajlik. Most is kiszakadtunk a történésekből, számítógépből, hírekből, napi kapcsolatokból, és csak voltunk, egy lelassult, gyerekbarát üzemmódban. Nem mindenben vagyok teljesen Vekerdy rajongó, de kétségtelenül igaza van, hogy a gyerekek túléléséhez szükségük van arra, hogy lelassuljon az életük. És a Balatonra kell menjünk, hogy kilépjünk a zizegő, pörgős életmódunkból. Ott alig ülünk autóba, marad a bicikli, egész nap siklót, békát vadászunk, vizet bambulunk, homokozunk, társasozunk, és csak vagyunk. Érdekes látni a gyerekeket, hogyan váltanak át az unalomból, a mitkezdjekmagammal érzéséből a szemlélődő tevékenységbe (vagy egymás ütlegelésébe...) És bár mindig többen vagyunk, mint évközben, mégis több lehetőség van elszökni egy-egy gyerekkel és csak vele lenni (köszönet mindenkinek, aki ilyenkor vigyáz a többiekre), és kettesben hintázni, fagyizni, könyvtárazni, ásványmúzeumozni, léghokizni, ki mire vágyik. És szüntelen kapcsolatban vannak, velünk, egymással, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel, unokatestvérekkel, és csiszolódnak, szeretnek, konfrontálódnak, vagy csak egymás mellett léteznek.
Közben persze csodás helyeken is jártunk, az északi partot bebarangoltunk, és jó volt, hogy a kő, a hegy, az erdő a legfőbb ingerük. Hogy konkrétabb legyek: izgalmas világ a tihanyi-félsziget, minden, ami a levendulás paprikaárusokon, a hömpölygő-fogyasztó tömegen túl megbújik, rengeteg vulkáni képződmény, buja erdős szakadékos hegyoldal, barlangok, templomromok, szőlős, csendes lankák, s a gyerekek kúsztak-másztak-gyalogoltak, jó volt. Megmásztuk együtt Csobáncot is, jött mindenki szépen, bár Ankának "megszakadt a bőre", ugyanis nem vett zoknit a cipőbe, de ezt leszámítva feljutottunk, s várárkokon, falakon ugrálva ők is elismerték, hogy megérte felcaplatni. Aztán a szentbékkálai kőtenger jobb mint, akármilyen kalandpark, 3-4 méteres sziklákon másztak, ugráltak, fáról kőhalomra, kőhalomról fára, végtelen mennyiségben, és még sorba se kellett állni. Kell ennél több?
Hála érte...
És vége, elmúlt, az életünkké vált, s most kezdődik a fegyelem, a napirend, az intézmények hatalma, és olyan jó, hogy van miből táplálkozni, és örülni egy új kezdetnek, a másnak, a hétköznapok kihívásának.
2014. július 17., csütörtök
Díjat kaptam
Izgalmas dolog (lenne) belefolyni jobban ebben a bloggervilágba, és követni (jobban) mások írásait. De a jelen élethelyzet most nem ennek kedvez. Szóval meglepődtem, amikor megkaptam ezt a Liebster Award díjat egy nagyon szimpatikus, nagycsaládos, jövős-menős blogger anyukától, akivel hamarosan talán személyesen is megismerkedhetünk. Történt már ilyen velem a blog kapcsán, amiért nagyon hálás vagyok:) Ugye, Kikocs?
Szóval azt a kérdést tette fel nekem, hogy a kitartó blogírás hozott-e bármi változást a családunk életébe, a saját életembe, a házasságunkba, a saját lelkivilágomba?
Egész biztos hozott, bár sok kérdést is felvet. Azért írok, mert élek, vagy azért élek, mert írok?! Szóval a legfőbb változás, hogy nagyobb önismeretre, tudatosságra sarkall, hogy tényleg megéljem a pillanatokat és ne csak "vetítsek" olyat, ami nincs... És ha sikerül, akkor örülök, és látom értelmét az írásnak, ha nem sikerül, akkor meg elbizonytalanodom, és néha egy hónapig nincs bejegyzés. A másik nagy változás, hogy visszaolvasva a korább írásokat, bölcsebb leszek, hogy tényleg kár lett volna aggódni, minden elrendeződik, és egy puzzle részévé válik, higgyek csak bátran ebben, amikor bármi kérdés, nehézség jön szembe. Az már csak plusz ajándék, hogy sokakkal mégiscsak egy összekötő kapocs ez a blog, még ha a virtuális világnak megvan minden visszássága is...
A kedvenc bejegyzésem pedig? Talán most ez:
http://jelenpillanatok.blogspot.hu/2012/05/zsonglorkodes.html
Benne van minden kérdésem, kétségem, örömem, hitem. Bár utólag mindegyik posztot szeretem visszaolvasni...
És kinek adnám tovább?
Kikocsnak, akivel a hasonló élethelyzet, gondolkodásmód összeköt. Aki mer kérdezni, önmagával szembenézni, kíméletlenül őszintének lenni és végtelen szeretettel átölelni, betakarni, felemelni a négy gyermekét. Köszönöm a bejegyzéseit!
És a kérdésem hozzá:
Soha nem bántad meg, hogy ennyire őszinte mersze lenni a blogon?
Kikocs, ha van kedved, ajánld te is kedvenc posztodat, és add tovább valakinek ezt a díjat...
Szóval azt a kérdést tette fel nekem, hogy a kitartó blogírás hozott-e bármi változást a családunk életébe, a saját életembe, a házasságunkba, a saját lelkivilágomba?
Egész biztos hozott, bár sok kérdést is felvet. Azért írok, mert élek, vagy azért élek, mert írok?! Szóval a legfőbb változás, hogy nagyobb önismeretre, tudatosságra sarkall, hogy tényleg megéljem a pillanatokat és ne csak "vetítsek" olyat, ami nincs... És ha sikerül, akkor örülök, és látom értelmét az írásnak, ha nem sikerül, akkor meg elbizonytalanodom, és néha egy hónapig nincs bejegyzés. A másik nagy változás, hogy visszaolvasva a korább írásokat, bölcsebb leszek, hogy tényleg kár lett volna aggódni, minden elrendeződik, és egy puzzle részévé válik, higgyek csak bátran ebben, amikor bármi kérdés, nehézség jön szembe. Az már csak plusz ajándék, hogy sokakkal mégiscsak egy összekötő kapocs ez a blog, még ha a virtuális világnak megvan minden visszássága is...
A kedvenc bejegyzésem pedig? Talán most ez:
http://jelenpillanatok.blogspot.hu/2012/05/zsonglorkodes.html
Benne van minden kérdésem, kétségem, örömem, hitem. Bár utólag mindegyik posztot szeretem visszaolvasni...
És kinek adnám tovább?
Kikocsnak, akivel a hasonló élethelyzet, gondolkodásmód összeköt. Aki mer kérdezni, önmagával szembenézni, kíméletlenül őszintének lenni és végtelen szeretettel átölelni, betakarni, felemelni a négy gyermekét. Köszönöm a bejegyzéseit!
És a kérdésem hozzá:
Soha nem bántad meg, hogy ennyire őszinte mersze lenni a blogon?
Kikocs, ha van kedved, ajánld te is kedvenc posztodat, és add tovább valakinek ezt a díjat...
2014. június 29., vasárnap
Hegyek között, völgyek között
Hazajöttünk a már hagyománnyá vált kempingezős-világlátó-családi nyaralásunkból... Mindenki kérdezi, milyen volt. Az alábbi válaszokat szoktam adni: 1. munkás 2. magasság és mélység 3. a nagycsalád intézménye és a pihenés fogalmát egyelőre nekünk nem sikerült összeegyeztetni.
Szóval a tavalyi csúszdaparkos szlovén kemping után idén az osztrák hegyek közé húzott a szívünk. Bad Gastein, háttérben hófödte hegycsúcsok, mindenütt tehenek, megmászandó iszonyú zöld hegyoldalak, kristálytiszta hegyi tavak és egy végtelenül nyugodt, csendes, rendezett kemping. Kell ennél több? Mindent megkaptunk, a többi már csak rajtunk múlt...
Szeretek minden nyaralás után mérleget vonni, hát íme a tanulságok:
1. Az első és legfontosabb, hogy a Jóisten végtelenül szeret és mindenről gondoskodik, és bátran mindent rábízhatunk, mert tényleg mindent elrendez. Amikor megérkezésünk estéjén Anka már fájdogáló torkában észrevettem a tüszőket, és Botinak, Fülöpnek is felkúszott 39 fokra a láza, csak a hit emelt ki, hogy igen ez így és most jó, akárhogy is lesz... És teljes békében aludtunk el, a Jóisten majd megszaporítja a tartalékba berakott antibiotikumot, ha kell, és úgyis kirándulunk, ha az a terve... És minden elrendeződött, két gyereknek lett csak tüszős mandulagyulladása, ennyinek pont elég volt szűkösen a gyógyszer, s bár fájdalomcsillapítóink mind elfogytak, kevésszer kellett csak szétválnunk az épp nagyon rosszul lévő gyerek miatt, s többnyire együtt boldogítottuk egymást és nem kevés hegycsúcsra jutottunk el együtt...
2. A hitem másik próbája mindig az időjárás. Indulákor minden időjárásjelentést átbogarásztunk, és határozottan szakadó esőt és 12 fokot mondott az ottlétünk nagy részére. Pedig annyira vágytam zöldellő alpesi réteken kirándulni és nem nyűglődni, megfagyni a mobilházikónkban... Hát összesen egy nap volt egész napos eső, akkor is fürdőben voltunk, amúgy mindig éjszaka esett, napközben meg napos-félig felhős időben barangolhattunk, határozottan melegben. Szóval köszönjük, köszönjük, köszönjük...
3. Ausztria továbbra is gyönyörű, borzasztó gyerekbarát, a természet közelségének igazi élményét adja, végtelen nyugalmat áraszt, és amennyire a fenti körülmények engedték, ki is használtuk alaposan a lehetőségeket. Sokat felvonóztunk, gyalogoltunk, hegyet másztunk, völgybe ereszkedtünk, ugráltunk, csúszdáztunk, fürödtünk, láttunk rengeteg vízesést, szurdokot, hógolyóztunk 2400 méteren, aranyat mostunk, baglyot simogattunk, és eljutottunk tizensok év után újra együtt Salzburgba is...
4. Továbbra is sokan vagyunk, heten 8féle igénnyel, és hiába szép minden és jó, mindig valaki lázad, hogy miért kell kirándulni, miért csak ennyit kirándulunk, miért ez az ebéd, miért kell aludni, miért nem lehet aludni, minek hegyet mászni, minek várost nézni, és amúgy is ki az a Mozart, és ha szép a táj, a hegy, a tó, akkor meg mi van?! A családi béke továbbra sem lett senkinek sem elérendő végcél, annál izgalmasabb egymás fikázása, piszkálása, s a mi idegeink végtelen feszítése, legyen szó akármiről.
5. Mi mindig a nehezebb utat választjuk, abban a hitben, hogy az adja az igazi értelmét, ízét az életnek, akkor is mászni kell felfelé, le kell küzdeniük magukat, menni kell, de ezt ők továbbra is nehezen fogadják... És nem könnyű megtalálni az egyensúlyt. Most a fürdőzés volt a közös mezsgye, egyszerű, osztrák kis uszodák, egy-két csúszdával, nem gigawellnessmonstrumok. Élvezték baromira, és végre ott nem veszekedtek, szerették egymást, segítették az ovisokat, lecsúsztak velük a nagycsúszdán, és néhány órára béke volt.
6. És a nagy jövés-menésben sikerült időt szakítani közös meccsnézésre, társasozásra, közös futásra, egy-egy gyerekkel sikerült elszökni és csak vele lenni, és csak vele trambulinozni, országvárosozni, bowlingozni, mesét olvasni. És a világ ilyenkor mindig kerek lett...
Szóval voltak nagyon idilli pillanatok, és voltunk nagyon mély ponton is, de menni kell, még ha nehéz is (és pont az a nehézsége, hogy miért nehéz, ha lehetne jó is?), mert ez a mi életünk, ez a sokszínű kavalkád, ami mi vagyunk. És olyan szörnyen ők sem érezték magukat, ha este, mikor hazaértünk, előkapták a kempingkatalógust, hogy akkor jövőre hova is menjünk...
Szóval a tavalyi csúszdaparkos szlovén kemping után idén az osztrák hegyek közé húzott a szívünk. Bad Gastein, háttérben hófödte hegycsúcsok, mindenütt tehenek, megmászandó iszonyú zöld hegyoldalak, kristálytiszta hegyi tavak és egy végtelenül nyugodt, csendes, rendezett kemping. Kell ennél több? Mindent megkaptunk, a többi már csak rajtunk múlt...
Szeretek minden nyaralás után mérleget vonni, hát íme a tanulságok:
1. Az első és legfontosabb, hogy a Jóisten végtelenül szeret és mindenről gondoskodik, és bátran mindent rábízhatunk, mert tényleg mindent elrendez. Amikor megérkezésünk estéjén Anka már fájdogáló torkában észrevettem a tüszőket, és Botinak, Fülöpnek is felkúszott 39 fokra a láza, csak a hit emelt ki, hogy igen ez így és most jó, akárhogy is lesz... És teljes békében aludtunk el, a Jóisten majd megszaporítja a tartalékba berakott antibiotikumot, ha kell, és úgyis kirándulunk, ha az a terve... És minden elrendeződött, két gyereknek lett csak tüszős mandulagyulladása, ennyinek pont elég volt szűkösen a gyógyszer, s bár fájdalomcsillapítóink mind elfogytak, kevésszer kellett csak szétválnunk az épp nagyon rosszul lévő gyerek miatt, s többnyire együtt boldogítottuk egymást és nem kevés hegycsúcsra jutottunk el együtt...
2. A hitem másik próbája mindig az időjárás. Indulákor minden időjárásjelentést átbogarásztunk, és határozottan szakadó esőt és 12 fokot mondott az ottlétünk nagy részére. Pedig annyira vágytam zöldellő alpesi réteken kirándulni és nem nyűglődni, megfagyni a mobilházikónkban... Hát összesen egy nap volt egész napos eső, akkor is fürdőben voltunk, amúgy mindig éjszaka esett, napközben meg napos-félig felhős időben barangolhattunk, határozottan melegben. Szóval köszönjük, köszönjük, köszönjük...
3. Ausztria továbbra is gyönyörű, borzasztó gyerekbarát, a természet közelségének igazi élményét adja, végtelen nyugalmat áraszt, és amennyire a fenti körülmények engedték, ki is használtuk alaposan a lehetőségeket. Sokat felvonóztunk, gyalogoltunk, hegyet másztunk, völgybe ereszkedtünk, ugráltunk, csúszdáztunk, fürödtünk, láttunk rengeteg vízesést, szurdokot, hógolyóztunk 2400 méteren, aranyat mostunk, baglyot simogattunk, és eljutottunk tizensok év után újra együtt Salzburgba is...
4. Továbbra is sokan vagyunk, heten 8féle igénnyel, és hiába szép minden és jó, mindig valaki lázad, hogy miért kell kirándulni, miért csak ennyit kirándulunk, miért ez az ebéd, miért kell aludni, miért nem lehet aludni, minek hegyet mászni, minek várost nézni, és amúgy is ki az a Mozart, és ha szép a táj, a hegy, a tó, akkor meg mi van?! A családi béke továbbra sem lett senkinek sem elérendő végcél, annál izgalmasabb egymás fikázása, piszkálása, s a mi idegeink végtelen feszítése, legyen szó akármiről.
5. Mi mindig a nehezebb utat választjuk, abban a hitben, hogy az adja az igazi értelmét, ízét az életnek, akkor is mászni kell felfelé, le kell küzdeniük magukat, menni kell, de ezt ők továbbra is nehezen fogadják... És nem könnyű megtalálni az egyensúlyt. Most a fürdőzés volt a közös mezsgye, egyszerű, osztrák kis uszodák, egy-két csúszdával, nem gigawellnessmonstrumok. Élvezték baromira, és végre ott nem veszekedtek, szerették egymást, segítették az ovisokat, lecsúsztak velük a nagycsúszdán, és néhány órára béke volt.
6. És a nagy jövés-menésben sikerült időt szakítani közös meccsnézésre, társasozásra, közös futásra, egy-egy gyerekkel sikerült elszökni és csak vele lenni, és csak vele trambulinozni, országvárosozni, bowlingozni, mesét olvasni. És a világ ilyenkor mindig kerek lett...
Szóval voltak nagyon idilli pillanatok, és voltunk nagyon mély ponton is, de menni kell, még ha nehéz is (és pont az a nehézsége, hogy miért nehéz, ha lehetne jó is?), mert ez a mi életünk, ez a sokszínű kavalkád, ami mi vagyunk. És olyan szörnyen ők sem érezték magukat, ha este, mikor hazaértünk, előkapták a kempingkatalógust, hogy akkor jövőre hova is menjünk...
2014. május 5., hétfő
2 éves kis gengszter
Na jó, nem is gengszter. Csak 2 éves. Nem tudom, a többiek is ilyenek voltak-e, bár felrémlenek mikróban lángoló cédék, tejfölös tésztával megpakolt mosógépek, elrágcsált földigiliszták, templomba pucéran berohanó lánykák, de Bertácskánk itt és most 2 éves, új helyzetekkel, új kihívásokkal. Már meg sem lepődök, ha a kertben tavaszias hűs időben anyaszült meztelenül 36-os sícipőben tologatja a motorját, vagy az ebéddel megrakott tányérját frizbiként hajítja a konyha közepére, és csekély szókincsével annyit tesz még hozzá: fújjj... Az akaratkinyilvánítás terén nincsenek gondjai.
Egyébként csudapofa, ragaszkodik, bújik, ölel, s hozzá még igazi nő is, állandóan öltözködik, és annyi babával jár-kel a lakásban, amennyit a kis kezei fogni tudnak, eteti őket, takargatja, szól nekünk, hogy "csss, baba alszik", s ha bárkinek sírhatnékja támad a családban, ő az első, aki szalad vigasztalni... Mert hát empátia az szorult belé erősen.
Ő lett a közös nevező a testvérviszályok kusza hálójában, vele mindenki kedves, őt még lehet csak úgy szeretgetni. A nagyok borzasztóan élvezik, hogy bármilyen hülyeséget meg tudnak vele csináltatni, kis bohócként mindent utánoz, például Botinak köszönhetően remekül boxol... Lehet, hogy nem véletlenül reszketnek tőle a játszótéren a gyerekek?!
Alakulgat ez a kicsilány, és alakít erősen minket is, mert a türelem már nem terem magától, belülről kell magunkból kicsiholni, hogy így ötödikként neki is kijusson belőle. És akkora adag derűt, nyitottságot, életet hoz a mindennapokba, hogy a mindent eluraló káosz felett csak nevetni tudunk rajta. Hát Isten éltessen, te kétéves!
Egyébként csudapofa, ragaszkodik, bújik, ölel, s hozzá még igazi nő is, állandóan öltözködik, és annyi babával jár-kel a lakásban, amennyit a kis kezei fogni tudnak, eteti őket, takargatja, szól nekünk, hogy "csss, baba alszik", s ha bárkinek sírhatnékja támad a családban, ő az első, aki szalad vigasztalni... Mert hát empátia az szorult belé erősen.
Ő lett a közös nevező a testvérviszályok kusza hálójában, vele mindenki kedves, őt még lehet csak úgy szeretgetni. A nagyok borzasztóan élvezik, hogy bármilyen hülyeséget meg tudnak vele csináltatni, kis bohócként mindent utánoz, például Botinak köszönhetően remekül boxol... Lehet, hogy nem véletlenül reszketnek tőle a játszótéren a gyerekek?!
Alakulgat ez a kicsilány, és alakít erősen minket is, mert a türelem már nem terem magától, belülről kell magunkból kicsiholni, hogy így ötödikként neki is kijusson belőle. És akkora adag derűt, nyitottságot, életet hoz a mindennapokba, hogy a mindent eluraló káosz felett csak nevetni tudunk rajta. Hát Isten éltessen, te kétéves!
2014. május 4., vasárnap
Balatoni pillanatkép
Ha valaki azt hallja a híradóban, hogy a hosszú hétvégén senki nem fürdött a Balatonban, ne higgyen a fülének. Volt két őrült szülő, aki beengedte a 4 őrült gyerekét a 16 fokos vízbe, és hiába volt minden horgászon nagykabát, a mieink boldogan pancsoltak a hullámok között, és kész lázadás tört ki, mikor negyed óra után azt mondtuk nekik, hogy ez azért már sok a jóból, kifelé...
De a siklóvadászat, a levágott fűből fészeképítés (amiben mindannyian belefértek), a biciklizés, Bertaünneplés, majd az esti hazavonatozás azért feledtette velük a szomorúságot, hogy nem engedtük őket egész nap a jeges vízben ázni.
Érdekes a gyermeki lélek, kellenek nekik a határok, a szülői irányítás biztonsága, de az önfeledt boldogság olyan vékony határmezsgye, hogy néha szemet kell hunyni, és hagyni őket ott, szabadon...
De a siklóvadászat, a levágott fűből fészeképítés (amiben mindannyian belefértek), a biciklizés, Bertaünneplés, majd az esti hazavonatozás azért feledtette velük a szomorúságot, hogy nem engedtük őket egész nap a jeges vízben ázni.
Érdekes a gyermeki lélek, kellenek nekik a határok, a szülői irányítás biztonsága, de az önfeledt boldogság olyan vékony határmezsgye, hogy néha szemet kell hunyni, és hagyni őket ott, szabadon...
2014. április 29., kedd
Szenttéavatáson jártunk...
Az elmúlt hét nagy részét Rómában töltöttük, köszönhetően családtagjaink sok-sok igenjének, segítségének, szeretetének. Mindenki beleadta a részét, hogy mi elmehessünk megpihenni, lélekben feltöltődni, kalandozni, megújulni.
A díszlet mindig gyönyörű, az olasz kisvárosi utcácskákkal (mert igazából Róma mellett voltunk, Castelgandolfóban), a burjánzó növényzettel és életkedvvel, a múlt sugárzásával, a bohém mediterrán léttel, a szieszta szentségével, az őrült autósokkal, a kemencében sülő friss pizzával, nem, ezekkel nem bírok betelni.
Nem várost nézni mentünk, hanem egy nemzetközi találkozóra, s így nemcsak a díszlet maradt, hanem belül is formálódtunk, épültünk, rengeteg új impulzus, találkozás, hasonló gondolkodású emberekkel a világ minden részéről. Kellett már ez, magamnak belül is, kettőnknek is.
A csúcspont pedig kétségtelenül a vasárnap volt. Elsőre túl nagy kalandnak tűnt, de éreztük, hogy ott kell lennünk, részt kell vennünk a szenttéavatáson. Mert különleges időszakában élünk az egyháznak, sok-sok szenttel körülvéve, és nem győzünk hálát adni, hogy mi már a megújulás korszakába születtünk bele. Utoljára 2000-ben virrasztottunk II. János Pál pápával, akkor kétmillió fiatallal, idősödő, remegő hangja azóta is elkísér: "ne féljetek szentnek lenni". Ő már megtette. Most is a virrasztást választottuk, másképp nem is lett volna esélyünk. Döbbenet volt, hogy éjfélkor telve volt már minden tér és utca Vatikán környékén, mindenki a földön aludt, ült, vagy hajnalig állt, imádkozott, táncolt, énekelt, tolongott, 2 éves kisgyerektől kezdve a 80 éves lengyel apácákig. Mindenki ott akart lenni. Pedig azért kemény volt, kétségtelenül. A tömeg, a mozdulatlanság, az alapvető komfort minden hiánya, de most mi ezt adtuk oda önmagunkból, ez volt a mi kis felajánlásunk. Valahogy nagyon közelnek tűnt a Menny, néztem ezt a két pápát, akik már onnan mosolyognak a mi tülekedésünkön, és csendes derűvel óvnak minket. S hiába mondtak egész éjjelre, s vasárnapra esőt, a vastag felhők csak beburkoltak minket, és nem kaptunk több nehézséget mint, amit elbírunk, egyetlen csepp sem esett... Sőt, ahogy kimondták azt a néhány egyszerű latin szót, ami által pápáink valóban szentté nyilváníttattak, hirtelen meleg lett és néhány pillanatra kisütött a nap. Átsugárzott a derű az égből. Ott voltunk, s bár alig láttunk, nem ettünk, nem ittunk, nem pisiltünk 12 órán át, nem aludtunk, nem is áldoztunk, mert képtelenség volt a tömegben, mégis nem cserélném el az ottlétet semmire, mert belül valami átalakult, megbizonyosodott. És ezt együtt élhettük meg Csabival.
Köszönet mindenkinek, akinek része volt benne!
A díszlet mindig gyönyörű, az olasz kisvárosi utcácskákkal (mert igazából Róma mellett voltunk, Castelgandolfóban), a burjánzó növényzettel és életkedvvel, a múlt sugárzásával, a bohém mediterrán léttel, a szieszta szentségével, az őrült autósokkal, a kemencében sülő friss pizzával, nem, ezekkel nem bírok betelni.
Nem várost nézni mentünk, hanem egy nemzetközi találkozóra, s így nemcsak a díszlet maradt, hanem belül is formálódtunk, épültünk, rengeteg új impulzus, találkozás, hasonló gondolkodású emberekkel a világ minden részéről. Kellett már ez, magamnak belül is, kettőnknek is.
A csúcspont pedig kétségtelenül a vasárnap volt. Elsőre túl nagy kalandnak tűnt, de éreztük, hogy ott kell lennünk, részt kell vennünk a szenttéavatáson. Mert különleges időszakában élünk az egyháznak, sok-sok szenttel körülvéve, és nem győzünk hálát adni, hogy mi már a megújulás korszakába születtünk bele. Utoljára 2000-ben virrasztottunk II. János Pál pápával, akkor kétmillió fiatallal, idősödő, remegő hangja azóta is elkísér: "ne féljetek szentnek lenni". Ő már megtette. Most is a virrasztást választottuk, másképp nem is lett volna esélyünk. Döbbenet volt, hogy éjfélkor telve volt már minden tér és utca Vatikán környékén, mindenki a földön aludt, ült, vagy hajnalig állt, imádkozott, táncolt, énekelt, tolongott, 2 éves kisgyerektől kezdve a 80 éves lengyel apácákig. Mindenki ott akart lenni. Pedig azért kemény volt, kétségtelenül. A tömeg, a mozdulatlanság, az alapvető komfort minden hiánya, de most mi ezt adtuk oda önmagunkból, ez volt a mi kis felajánlásunk. Valahogy nagyon közelnek tűnt a Menny, néztem ezt a két pápát, akik már onnan mosolyognak a mi tülekedésünkön, és csendes derűvel óvnak minket. S hiába mondtak egész éjjelre, s vasárnapra esőt, a vastag felhők csak beburkoltak minket, és nem kaptunk több nehézséget mint, amit elbírunk, egyetlen csepp sem esett... Sőt, ahogy kimondták azt a néhány egyszerű latin szót, ami által pápáink valóban szentté nyilváníttattak, hirtelen meleg lett és néhány pillanatra kisütött a nap. Átsugárzott a derű az égből. Ott voltunk, s bár alig láttunk, nem ettünk, nem ittunk, nem pisiltünk 12 órán át, nem aludtunk, nem is áldoztunk, mert képtelenség volt a tömegben, mégis nem cserélném el az ottlétet semmire, mert belül valami átalakult, megbizonyosodott. És ezt együtt élhettük meg Csabival.
Köszönet mindenkinek, akinek része volt benne!
2014. április 21., hétfő
et resurrexit tertia die...
Boldog nyulat... Na ez a jókívánság volt az, ami nálam kiütötte a biztosítékot, és ide ültetett a gép elé húsvét hétfőjén, hogy írjak. Mert írni kell. Mert milyen világ az, ahol az emberek egymásnak "boldog nyulat" kívánnak? Hogy is lehet élni a feltámadás hite, öröme nélkül? Hogy is lehet felfogni a szenvedés értelmét, ha a húsvétról a boldog nyúl az egyetlen asszociációnk? Hogy is nem tudjuk mi, keresztények átadni a világnak azt a reményt, ami mindennek értelmet ad?
Hát akkor legalább mi maradjunk meg, a gyerekeink sejtsék meg, hogy az ünnep az mindig valami mély igazságra figyelmeztet, mindig tanít minket, akárhány évesek vagyunk, a hagyományok, a gyökereink meg élni segítenek, és megtartanak, ha erősen fújna ez a minket körülvevő nihil szele... Igen, azt hiszem sikerült ezt átadni nekik, készültek a nagyböjtben, töviskoszorú mellé ültünk esténként és legalább naponta egyszer megpróbáltunk megbékélni egymással. Aztán jöttek a Szent napok, a nagyok maguk határozták el, hogy reggel-este kenyeren-vízen böjtölnek, és kemények, kitartóak, boldogok voltak az elhatározásukban. Anka bölcsen magyarázta Fülöpnek nagypénteken (islersütés közben), hogy "ma azért nem eszünk süteményt, Fülöp, mert ma a szomorúság napja van". És hitte, érezte is. Jutott idő a liturgiákra, elcsendesedésre, temetőlátogatásra, kicsit megállt az idő a nagy várakozásban. És ők is elhitték, hogy nem azt az idétlen nyulat várják, hanem azt a titkot, amit nehezen értünk, de sejtünk: Krisztus fel fog támadni!
A készülődés most nagyon családiasra sikerült, magamban végre le tudtam tenni az "én tudom, hogy kell csinálni" érzését, és bátran bevontam mindenkit takarításba, főzésbe, sütésbe, dekorálásba. Szinte semmit sem én csináltam. Csabika sütötte a süteményeket, Bertával dagasztottuk a kalácsot, Anka díszítette fel a tojásfát, pingálta a hímes tojásokat, sőt még a idénre tervezett húsvéti decoupage terítőnk elkészítését is rájuk mertem bízni (ez nem volt könnyű, de maguktól jelentkeztek), és Fülöp boldogan ragasztózta, lakkozta a szalvéta-barkaágakat a vászonra, és a szemében csillogó öröm sokkal szebbé tette ezt a terítőt, mintha én valami tökéleteset gyártottam volna.
Így jött el az ünnep, s nem is szállt tova, mert a szívünkben is történt megmozdult az Élet... S bár egymásnak mantraszerűen mondogatták a bölcsességet, hogy "nem az ajándékot kell várni, hanem Jézus feltámadását", azért boldogan rohantak ki hajnali 6-kor a kertbe, és lelték meg a kisebb-nagyobb meglepetéseket. Szokásosan csokit reggeliztek islerrel, azt leöblítették kakóval, de hát az ünnep az ünnep. Aztán jöttünk-mentünk, családi ebéd, találkozások, a jelenlét pillanatai, este meg hatalmas csúszdázás a Mamiéktól kapott óriáscsúszdán, őrült Angry Birds csata a Pankáéktól kapott madarakkal, családi memory-parti és fáradt ágybazuhanás...
És most nyugalom, mert a meglocsoltak délutánit alszanak, a locsolók még küldetésüket teljesítik, én meg egyedül, csendben, hálában.
Mert Krisztus feltámadt!
Hát akkor legalább mi maradjunk meg, a gyerekeink sejtsék meg, hogy az ünnep az mindig valami mély igazságra figyelmeztet, mindig tanít minket, akárhány évesek vagyunk, a hagyományok, a gyökereink meg élni segítenek, és megtartanak, ha erősen fújna ez a minket körülvevő nihil szele... Igen, azt hiszem sikerült ezt átadni nekik, készültek a nagyböjtben, töviskoszorú mellé ültünk esténként és legalább naponta egyszer megpróbáltunk megbékélni egymással. Aztán jöttek a Szent napok, a nagyok maguk határozták el, hogy reggel-este kenyeren-vízen böjtölnek, és kemények, kitartóak, boldogok voltak az elhatározásukban. Anka bölcsen magyarázta Fülöpnek nagypénteken (islersütés közben), hogy "ma azért nem eszünk süteményt, Fülöp, mert ma a szomorúság napja van". És hitte, érezte is. Jutott idő a liturgiákra, elcsendesedésre, temetőlátogatásra, kicsit megállt az idő a nagy várakozásban. És ők is elhitték, hogy nem azt az idétlen nyulat várják, hanem azt a titkot, amit nehezen értünk, de sejtünk: Krisztus fel fog támadni!
A készülődés most nagyon családiasra sikerült, magamban végre le tudtam tenni az "én tudom, hogy kell csinálni" érzését, és bátran bevontam mindenkit takarításba, főzésbe, sütésbe, dekorálásba. Szinte semmit sem én csináltam. Csabika sütötte a süteményeket, Bertával dagasztottuk a kalácsot, Anka díszítette fel a tojásfát, pingálta a hímes tojásokat, sőt még a idénre tervezett húsvéti decoupage terítőnk elkészítését is rájuk mertem bízni (ez nem volt könnyű, de maguktól jelentkeztek), és Fülöp boldogan ragasztózta, lakkozta a szalvéta-barkaágakat a vászonra, és a szemében csillogó öröm sokkal szebbé tette ezt a terítőt, mintha én valami tökéleteset gyártottam volna.
Így jött el az ünnep, s nem is szállt tova, mert a szívünkben is történt megmozdult az Élet... S bár egymásnak mantraszerűen mondogatták a bölcsességet, hogy "nem az ajándékot kell várni, hanem Jézus feltámadását", azért boldogan rohantak ki hajnali 6-kor a kertbe, és lelték meg a kisebb-nagyobb meglepetéseket. Szokásosan csokit reggeliztek islerrel, azt leöblítették kakóval, de hát az ünnep az ünnep. Aztán jöttünk-mentünk, családi ebéd, találkozások, a jelenlét pillanatai, este meg hatalmas csúszdázás a Mamiéktól kapott óriáscsúszdán, őrült Angry Birds csata a Pankáéktól kapott madarakkal, családi memory-parti és fáradt ágybazuhanás...
És most nyugalom, mert a meglocsoltak délutánit alszanak, a locsolók még küldetésüket teljesítik, én meg egyedül, csendben, hálában.
Mert Krisztus feltámadt!
2014. április 15., kedd
Az élet 7 gyerekkel
Kipróbáltuk, igaz, csak 6 napra. Élmény volt, remélem, a két vendég erdélyi kisfiúnak is, akit befogadtunk és nem érezték azt, amit nemrég egy kedves jóbarátunk mondott rólunk, miszerint olyanok vagyunk, mint az albán menekültek...
Dani és Dávid Gyergyóból jöttek csereutazásra, náluk voltak tavaly elszállásolva a mieink is, szóval a kapcsolat már megvolt. Élmény volt velük lenni és élmény volt megélni azt is, milyen 9-en lenni.
Igaz, kicsit szűkös volt a 7 személyes kocsink mindannyiunknak, igaz, hogy a reggeliző asztalnál olyan érzésünk volt Csabival, mint egy hivatásos büfésnek, és igaz, hogy este még a két fürdőszobában is turnusokra kellett osztani a gyerekeket, de cserébe kaptunk igazi pillanatokat, együttlétet, tanulhattunk empátiát, egymás elfogadását. Unatkozni meg biztosan nem unatkoztunk, a gyerekek sem. Mert hiába XXI. századiak mindannyian, hiába lételemük az internet (nekik is, egy kis 500 fős erdélyi falucskában is), mégis gyerekek, és a legnagyobb közös élmény minden ellenére a játék, a kertben futkározás, fáramászás, bújócskázás. Ezt olyannyira jó volt látni, hogy egyik este fél 9-ig hagytuk, hogy a sötétben rohangásszanak, mert nem volt szívünk elrontani az örömüket.
Csabikánk ment velük mindenhova, Aquaworldbe, sárkányhajózni, operába, repülőtérre, volt családi zarándoklat a városon át, Mátyás-templomban közös mise és sok-sok sport, foci, miegymás.
A vasárnapi közös programot kicsit komplikálta, hogy mi Csabival félmaratont futottunk, de így is belefért a családi együttlét, Mamiéknál vasárnapi ebéd, délután bejártuk még a Gellért-hegy magasságait és mélységeit, s olyan helyekre jutottunk el, ahol a mieinkkel sem jártunk korábban.
Jók ezek a lehetőségek, mert lépni kell, kifelé magunkból, nem zárulhatunk be a "szűk" családunkba, át kell élnünk, hogy szeretnénk másoknak örömet szerezni, s igazi hála volt bennem látva gyerekeink segítőkészségét, együttműködését, ahogy őszinte érdeklődéssel egy ismeretlen gyerek felé fordulnak...
Dani és Dávid Gyergyóból jöttek csereutazásra, náluk voltak tavaly elszállásolva a mieink is, szóval a kapcsolat már megvolt. Élmény volt velük lenni és élmény volt megélni azt is, milyen 9-en lenni.
Igaz, kicsit szűkös volt a 7 személyes kocsink mindannyiunknak, igaz, hogy a reggeliző asztalnál olyan érzésünk volt Csabival, mint egy hivatásos büfésnek, és igaz, hogy este még a két fürdőszobában is turnusokra kellett osztani a gyerekeket, de cserébe kaptunk igazi pillanatokat, együttlétet, tanulhattunk empátiát, egymás elfogadását. Unatkozni meg biztosan nem unatkoztunk, a gyerekek sem. Mert hiába XXI. századiak mindannyian, hiába lételemük az internet (nekik is, egy kis 500 fős erdélyi falucskában is), mégis gyerekek, és a legnagyobb közös élmény minden ellenére a játék, a kertben futkározás, fáramászás, bújócskázás. Ezt olyannyira jó volt látni, hogy egyik este fél 9-ig hagytuk, hogy a sötétben rohangásszanak, mert nem volt szívünk elrontani az örömüket.
Csabikánk ment velük mindenhova, Aquaworldbe, sárkányhajózni, operába, repülőtérre, volt családi zarándoklat a városon át, Mátyás-templomban közös mise és sok-sok sport, foci, miegymás.
A vasárnapi közös programot kicsit komplikálta, hogy mi Csabival félmaratont futottunk, de így is belefért a családi együttlét, Mamiéknál vasárnapi ebéd, délután bejártuk még a Gellért-hegy magasságait és mélységeit, s olyan helyekre jutottunk el, ahol a mieinkkel sem jártunk korábban.
Jók ezek a lehetőségek, mert lépni kell, kifelé magunkból, nem zárulhatunk be a "szűk" családunkba, át kell élnünk, hogy szeretnénk másoknak örömet szerezni, s igazi hála volt bennem látva gyerekeink segítőkészségét, együttműködését, ahogy őszinte érdeklődéssel egy ismeretlen gyerek felé fordulnak...
2014. április 6., vasárnap
Az Igazi választása
Zajlik a választás. De az igazi választás belül dől el. Hogy tudjuk-e választani napról napra a jót, a konkrét szeretet lépéseit, ötletesen, kreatívan, mások felé fordulva.
Csabikánk elsőáldozásra készül, a hittanon elhatározták, hogy sütnek sütit, azt mise után árusítják, és a befolyt összeget elviszik személyesen egy valóban arra rászoruló családnak. Öröm volt látni, ahogy gyúrta a tésztát, formázta a süteményeket, tolta be a tepsiket, töltötte az islereket, mártogatta őket a csokiba, díszítette, és boldogan csomagolta el a remekműveit, s tényleg ő csinálta. Másokért. És öröm volt látni, ahogy árusít mise után, bár nem volt kedve, számolgatja a többiekkel a nem kevés adományt, és érzi, hogy ezzel valóban valakinek segíteni fognak.
Igen, a Jó választása az igazi választás. Mennyi rengeteg lehetőségünk van...
Csabikánk elsőáldozásra készül, a hittanon elhatározták, hogy sütnek sütit, azt mise után árusítják, és a befolyt összeget elviszik személyesen egy valóban arra rászoruló családnak. Öröm volt látni, ahogy gyúrta a tésztát, formázta a süteményeket, tolta be a tepsiket, töltötte az islereket, mártogatta őket a csokiba, díszítette, és boldogan csomagolta el a remekműveit, s tényleg ő csinálta. Másokért. És öröm volt látni, ahogy árusít mise után, bár nem volt kedve, számolgatja a többiekkel a nem kevés adományt, és érzi, hogy ezzel valóban valakinek segíteni fognak.
Igen, a Jó választása az igazi választás. Mennyi rengeteg lehetőségünk van...
2014. március 21., péntek
Magasság és mélység
Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez örökbölcsesség alapján utánaeredtünk a télnek, ha ő nem volt hajlandó megtisztelni minket idén. Most, hogy végre itt a tavasz, visszavágtáztunk a télbe, síelni, havat látni, szánkózni, és leginkább együtt lenni.
Sajátos műfaj ez a kisgyerekes síelés, értem teljesen azokat, akiknek ez vadidegen, mert tényleg drága, tényleg fárasztó a sokórás utazás, tényleg össze kell pakolni és be kell gyömöszölni a fél lakást a kocsiba a négy nap kedvéért, tényleg munkás küzdeni velük, tényleg nagyon kell koncentrálni, hogy mindenkinek mindene meglegyen, s mindenből kettő, mert hát mi van, ha átázik, mi van esik, mi van, ha tűz a nap, tényleg erősen rájuk kell hatni, hogy nehogy hisztizni merészeljenek, mert azt a rendszer nem bírja el... És ha már a pályán állunk, tényleg minden szülői aggodalmat el kell engedni, és rábízni őket a Jóistenre, hogy ki hol van, hol tud lejönni, eléri-e az utolsó liftet, fel tud-e állni, segít-e neki valaki, ha nem vagyunk mellette.
Szóval extrémsport, minden tekintetben. És legkevésbé a csúszás része.
És mégis újra elindulunk, mert felejthetetlen a készülődő gyerekek szemében csillogó lelkesedés, a száguldás, a "le tudok menni, én irányítom a lécet" érzése, és felejthetetlen a látvány, ahogy legyőzik hamar a kis korlátaikat, és boldogok. És élvezik, hogy válogathatnak, kivel síeljenek azok közül, aki épp nem Bertára vigyáz, és nem is tudják, mekkora kincs, hogy a nagyszüleikkel, nagybátyjukkal, szüleikkel száguldozhatnak a pályán. És élmény látni, ahogy ügyesednek, ahogy Botit, ha akarnám, se érném utol, ahogy megoldja egyedül, ha beszorul a léce a felvonón, ahogy visszagyalogol szó nélkül a szállásra, mert lekéste az utolsó liftet, ahogy Csabika bárhol lejön és átlátja a pályarendszert, megtervezi az útvonalat, bátorítja a kisebbeket, ahogy Fülöp egyedül felvonózik, s magabiztosan száguld, s elszáll minden félénksége, izgágasága, ha léc van a lábán, ahogy Anka test- és lelkialkatát meghazudtolóan leküzdi magát A piros pályán is, ha muszáj. És öröm volt nézni őket, ahogy pályazárás után túrják az olvadó havat, gátat építenek a patakban, jeget törnek, erdőbe mászkálnak a 15 fok ellenére is térdig érő hóban, és csúszkálnak popsisível a ratrakolt pályán, és csuromvizesen, de boldogan esnek be a szállásra. És az már csak külön ajándék, hogy Csabival kettesben is síelhettünk, s végre egymáshoz is szólhattunk, úgy, hogy nem szólnak hárman a szavunkba.
És ami tényleg a legfontosabb, hogy együtt voltunk, esténként jókat játszottunk, kártyáztunk, dixiteztünk, és ha akartuk, ha nem "el kellett viselnünk egymást szeretetben". Igen, mert olyan konfliktusok, küzdelmek jönnek ilyenkor ki, amik nem jönnének, ha nem lennénk ott, de talán pont ezért kell ott lenni, és mindent át- és megélni, nem feladni, és megbirkózni a saját különbözőségeinkkel, a gyerekeink nyűgjeivel, ami néha nehezebbnek tűnik, mint a legmeredekebb fekete pálya...
Köszönet Maminak-Papinak-Marcinak, hogy együtt lehettünk, bírták türelemmel és minden mással azt, amilyenek vagyunk, köszönet Ágónak-Bocy néninek, hogy jelenlétükkel motiválták Ankát, aki a legtöbb motiválásra szorult, köszönet drága férjemnek, hogy elfogad úgy, ahogy vagyok, és leginkább köszönet a Jóistennek, hogy megadta ezt a nem mindennapi lehetőséget, hogy mindezt megélhessük, magasságot és mélységet együtt.
A pálya legkisebb ördöge:
Sajátos műfaj ez a kisgyerekes síelés, értem teljesen azokat, akiknek ez vadidegen, mert tényleg drága, tényleg fárasztó a sokórás utazás, tényleg össze kell pakolni és be kell gyömöszölni a fél lakást a kocsiba a négy nap kedvéért, tényleg munkás küzdeni velük, tényleg nagyon kell koncentrálni, hogy mindenkinek mindene meglegyen, s mindenből kettő, mert hát mi van, ha átázik, mi van esik, mi van, ha tűz a nap, tényleg erősen rájuk kell hatni, hogy nehogy hisztizni merészeljenek, mert azt a rendszer nem bírja el... És ha már a pályán állunk, tényleg minden szülői aggodalmat el kell engedni, és rábízni őket a Jóistenre, hogy ki hol van, hol tud lejönni, eléri-e az utolsó liftet, fel tud-e állni, segít-e neki valaki, ha nem vagyunk mellette.
Szóval extrémsport, minden tekintetben. És legkevésbé a csúszás része.
És mégis újra elindulunk, mert felejthetetlen a készülődő gyerekek szemében csillogó lelkesedés, a száguldás, a "le tudok menni, én irányítom a lécet" érzése, és felejthetetlen a látvány, ahogy legyőzik hamar a kis korlátaikat, és boldogok. És élvezik, hogy válogathatnak, kivel síeljenek azok közül, aki épp nem Bertára vigyáz, és nem is tudják, mekkora kincs, hogy a nagyszüleikkel, nagybátyjukkal, szüleikkel száguldozhatnak a pályán. És élmény látni, ahogy ügyesednek, ahogy Botit, ha akarnám, se érném utol, ahogy megoldja egyedül, ha beszorul a léce a felvonón, ahogy visszagyalogol szó nélkül a szállásra, mert lekéste az utolsó liftet, ahogy Csabika bárhol lejön és átlátja a pályarendszert, megtervezi az útvonalat, bátorítja a kisebbeket, ahogy Fülöp egyedül felvonózik, s magabiztosan száguld, s elszáll minden félénksége, izgágasága, ha léc van a lábán, ahogy Anka test- és lelkialkatát meghazudtolóan leküzdi magát A piros pályán is, ha muszáj. És öröm volt nézni őket, ahogy pályazárás után túrják az olvadó havat, gátat építenek a patakban, jeget törnek, erdőbe mászkálnak a 15 fok ellenére is térdig érő hóban, és csúszkálnak popsisível a ratrakolt pályán, és csuromvizesen, de boldogan esnek be a szállásra. És az már csak külön ajándék, hogy Csabival kettesben is síelhettünk, s végre egymáshoz is szólhattunk, úgy, hogy nem szólnak hárman a szavunkba.
És ami tényleg a legfontosabb, hogy együtt voltunk, esténként jókat játszottunk, kártyáztunk, dixiteztünk, és ha akartuk, ha nem "el kellett viselnünk egymást szeretetben". Igen, mert olyan konfliktusok, küzdelmek jönnek ilyenkor ki, amik nem jönnének, ha nem lennénk ott, de talán pont ezért kell ott lenni, és mindent át- és megélni, nem feladni, és megbirkózni a saját különbözőségeinkkel, a gyerekeink nyűgjeivel, ami néha nehezebbnek tűnik, mint a legmeredekebb fekete pálya...
Köszönet Maminak-Papinak-Marcinak, hogy együtt lehettünk, bírták türelemmel és minden mással azt, amilyenek vagyunk, köszönet Ágónak-Bocy néninek, hogy jelenlétükkel motiválták Ankát, aki a legtöbb motiválásra szorult, köszönet drága férjemnek, hogy elfogad úgy, ahogy vagyok, és leginkább köszönet a Jóistennek, hogy megadta ezt a nem mindennapi lehetőséget, hogy mindezt megélhessük, magasságot és mélységet együtt.
A pálya legkisebb ördöge:
2014. február 8., szombat
Berta főz
Tanítanak ezek a gyerekek alaposan. Legutóbb arra, hogy semmihez se ragaszkodjak, mert minden csak egy pillanat. Épp két hányás között vergődtünk a múlt héten, amikor is látjuk, hogy Bertuska széken ágaskodva kapcsolgatja a mikrót. Nagy szikra, aztán egy kis bűz, és csend. Kinyitottuk a mikrót, a telefonom feküdt bent, kiégve...
Lélegzetvétel, bölcs felülről látás, miszerint ez van, aztán a felismerés, hogy a simkártya is kiégett, az elmúlt 10 évben összehalászott telefonszámokkal, jó sok fényképpel, kisebb-nagyobb dolgaimmal, adatokkal.
Annyira mérges voltam rá, magamra, a helyzetre, hogy már csak nevetni tudtam. Napokig persze megszűntem létezni az éterben, de azt hiszem, az sem ártott. Végülis tényleg azért vannak ők, hogy megtanítsanak, semmi sem fontos, minden elmúlik. De itt és most szerethetek.
Lélegzetvétel, bölcs felülről látás, miszerint ez van, aztán a felismerés, hogy a simkártya is kiégett, az elmúlt 10 évben összehalászott telefonszámokkal, jó sok fényképpel, kisebb-nagyobb dolgaimmal, adatokkal.
Annyira mérges voltam rá, magamra, a helyzetre, hogy már csak nevetni tudtam. Napokig persze megszűntem létezni az éterben, de azt hiszem, az sem ártott. Végülis tényleg azért vannak ők, hogy megtanítsanak, semmi sem fontos, minden elmúlik. De itt és most szerethetek.
2014. február 6., csütörtök
A szabad játék titka
Egy dolgot nem értek... de nagyon nem. Miért van az, hogy a gyerekek csak akkor képesek békében, kreatívan, örömmel együtt játszani, amikor aludni kéne menni du., vagy közeledik este a fürdés idő? Mint valami szellem, belengi őket a közeledő vég, s hirtelen megjön az ötlet, elcsitulnak a harcok, boldogan építenek, szerepjátékoznak, s hirtelen szeretni kezdik az életet... Ezt hivatalos játékidőben, vagyis a nap nagy részében képtelen vagyok náluk elérni...
2014. február 3., hétfő
Az új családtag
Igen, 8-an lettünk... Nem, nem úgy. Boti nagy örömére, régóta tartó vágyódása beteljesült. 9. szülinapjára családunkba költözött egy hüllő... Először kígyót akart, de arról sikeresen lebeszéltük (nemhiába az örök siklóvadász...), így hát maradt a nem túl nagy gondot jelentő leopárdgekkó, amivel kb. semmit nem kell csinálni, szimplán boldogít minket. Pontosabban Botikát, aki lelkesen simogatja, kézbe veszi, tesók is megsimogathatják, és drukkol neki, hogy sikeresen levadássza a beadagolt tücsköket. Igen, mert csak élő állatot eszik, a lelkem. Sebaj kiművelődtem már én is rendesen a tücsöktárolás fortélyairól, hibernálásáról, (hogy ne szökjenek, s éjszaka ne kelljen romantikus tücsökciripelést hallgatnunk), a különböző lárvák tápanyagtartalmáról, és a sivatagi fény különböző spektrumairól... Szép dolog a biológia.
Az állat hivatalos neve: Philippe Lahm, (sokáig úgy tűnt, Berta lesz a neve, de ez okozott volna némi kavart), beceneve Filkó, Berta szerint gáj-gáj.
A legújabb nézetem, hogy támogatok minden hobbit, kedvtelést, érdeklődést, ami némi valóságélményt nyújt a gyerekeknek, s nem ehhez az online-nyomkodós-képernyőbambuló-vibráló fura világhoz láncolja őket. S inkább veszünk neki gekkót, mint okostelefont, ami az ő korukban már szinte természetes az iskolában.
Hát, Isten éltessen Botika, légy boldog gekkótulajdonos!
4 éves gyíkvadász:
És Filkó:
Az állat hivatalos neve: Philippe Lahm, (sokáig úgy tűnt, Berta lesz a neve, de ez okozott volna némi kavart), beceneve Filkó, Berta szerint gáj-gáj.
A legújabb nézetem, hogy támogatok minden hobbit, kedvtelést, érdeklődést, ami némi valóságélményt nyújt a gyerekeknek, s nem ehhez az online-nyomkodós-képernyőbambuló-vibráló fura világhoz láncolja őket. S inkább veszünk neki gekkót, mint okostelefont, ami az ő korukban már szinte természetes az iskolában.
Hát, Isten éltessen Botika, légy boldog gekkótulajdonos!
4 éves gyíkvadász:
És Filkó:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)