Néha tényleg úgy érzem magam, mintha egy menzán, vagy büfében dolgoznék a nap legalább 12 órájában. A minap esti kakaóosztás volt az asztalnál, és a gyerekek nem értették, hogy miért nem bírok EGYSZERRE három kakaót az asztalhoz szállítani, mire Fülöp megszólalt bölcsen, fejcsóválva:
- Anya, belőled nem lenne jó büfés...
2015. március 27., péntek
2015. március 21., szombat
Első maratonom
Az elsőt nem felejti el az ember, az mindig különleges. Tényleg az volt.
Kezdem az elején. Soha nem sportoltam rendszeresen, és inkább fellángoló típus vagyok, mint kitartó, ezért volt nagy kihívás elhatározni valamit és végigvinni: követni majdnem fél évig egy edzéstervet, szigorúan, hóban, esőben, szélben, fáradtan, éhesen, és napsütésben, boldogan, lelkesen is. Megismertem sok szép helyet, tudom már, mi van tőlünk 5-10-20-30 kilométerre futva, nem félek már az időjárástól sem, mert megtapasztaltam, hogy igazából minden agyban dől el. Igen, és megismertem a saját korlátaimat is keményen, és sokat gondolkodtam, és sokat imádkoztam. Szóval kemény, szép hónapok voltak ezek.
És eljött a mai nap. Amihez kellett a tegnapi is, ugyanis Csabival egy hétvégére szöktünk el futkározni. Igen, mi már csak ilyenek vagyunk. Szeretjük az aktív együttléteket. Ő Keszthelyről futott Szigligetre, én meg mellette autóval, meg-megálltam gyönyörködni napfogyatkozásban, tavaszi nádasokban, tanúhegyekben, csendes, élettelen falvakban. Aztán bebarangoltuk Szigligetet is, különleges hangulata van, az ébredező életnek, hogy egyetlen bolt sincs nyitva, a hajók még a parton, emberrel elvétve találkozunk, ahogy a kopár fákon át még mindenhova ellátunk. A hegyoldalban aludtunk, egy varázslatos hangulatú villában, ahol 4 főnek terülj-terülj asztalkámat varázsoltak, ahol örültek nekünk, vendégeknek. És éjszaka majdnem kétszer annyit aludtunk, mint általában...
Aztán ma Maratonfüred. Badacsonyból rajt, boldogan, lelkesen, de figyelve, hogy ne rohanjam el az elejét, mégis jól ment sokáig, élveztem a szellőt, a napsütést, a tájat, a vizet, a kietlen strandokat, az eddig csak térképről ismert falvakat, Csabi támogató jelenlétét az út mentén, a bátorító futókat, a kertjükben dolgozó néniket, a vadkacsákat, a fülembe szóló Rúzsa Magdit, és a repülő kilométereket. 30-ig tényleg repültek, kivéve a lejtőkön felfelé, mert azért dimbes-dombos ez az északi part... Aztán kezdtek lassabban repülni a kilométerek, küzdeni kellett mindegyikért, de a Jóistennek hála, nem fájt semmim sem (pedig szokott), nem jött a maratoni fal sem, és bőven a tervezett időn belül futottam. Aztán Tihanynál már kicsit átkoztam az emelkedőt, és hiába voltak közel Füred szállodái, folyamatosan biztattam magam, hogy ne álljak le sétálni. Sikerült. Aztán Tagore sétány, és a CÉL, igen, megcsináltam. Sokat tettem bele, de sok mindent megkaptam hozzá, a Jóistentől egészséget, lábakat, lehetőséget, családom áldozatát, sokak támogatását, ez így együtt a célba repített. 4:14:48
Köszönet mindenkinek, akinek része volt benne!
Kezdem az elején. Soha nem sportoltam rendszeresen, és inkább fellángoló típus vagyok, mint kitartó, ezért volt nagy kihívás elhatározni valamit és végigvinni: követni majdnem fél évig egy edzéstervet, szigorúan, hóban, esőben, szélben, fáradtan, éhesen, és napsütésben, boldogan, lelkesen is. Megismertem sok szép helyet, tudom már, mi van tőlünk 5-10-20-30 kilométerre futva, nem félek már az időjárástól sem, mert megtapasztaltam, hogy igazából minden agyban dől el. Igen, és megismertem a saját korlátaimat is keményen, és sokat gondolkodtam, és sokat imádkoztam. Szóval kemény, szép hónapok voltak ezek.
És eljött a mai nap. Amihez kellett a tegnapi is, ugyanis Csabival egy hétvégére szöktünk el futkározni. Igen, mi már csak ilyenek vagyunk. Szeretjük az aktív együttléteket. Ő Keszthelyről futott Szigligetre, én meg mellette autóval, meg-megálltam gyönyörködni napfogyatkozásban, tavaszi nádasokban, tanúhegyekben, csendes, élettelen falvakban. Aztán bebarangoltuk Szigligetet is, különleges hangulata van, az ébredező életnek, hogy egyetlen bolt sincs nyitva, a hajók még a parton, emberrel elvétve találkozunk, ahogy a kopár fákon át még mindenhova ellátunk. A hegyoldalban aludtunk, egy varázslatos hangulatú villában, ahol 4 főnek terülj-terülj asztalkámat varázsoltak, ahol örültek nekünk, vendégeknek. És éjszaka majdnem kétszer annyit aludtunk, mint általában...
Aztán ma Maratonfüred. Badacsonyból rajt, boldogan, lelkesen, de figyelve, hogy ne rohanjam el az elejét, mégis jól ment sokáig, élveztem a szellőt, a napsütést, a tájat, a vizet, a kietlen strandokat, az eddig csak térképről ismert falvakat, Csabi támogató jelenlétét az út mentén, a bátorító futókat, a kertjükben dolgozó néniket, a vadkacsákat, a fülembe szóló Rúzsa Magdit, és a repülő kilométereket. 30-ig tényleg repültek, kivéve a lejtőkön felfelé, mert azért dimbes-dombos ez az északi part... Aztán kezdtek lassabban repülni a kilométerek, küzdeni kellett mindegyikért, de a Jóistennek hála, nem fájt semmim sem (pedig szokott), nem jött a maratoni fal sem, és bőven a tervezett időn belül futottam. Aztán Tihanynál már kicsit átkoztam az emelkedőt, és hiába voltak közel Füred szállodái, folyamatosan biztattam magam, hogy ne álljak le sétálni. Sikerült. Aztán Tagore sétány, és a CÉL, igen, megcsináltam. Sokat tettem bele, de sok mindent megkaptam hozzá, a Jóistentől egészséget, lábakat, lehetőséget, családom áldozatát, sokak támogatását, ez így együtt a célba repített. 4:14:48
Köszönet mindenkinek, akinek része volt benne!
2015. március 17., kedd
Nagyböjti ébredés
Olyan jó, hogy ez az elcsendesülős-magunkbanézős szent időszak, amivel húsvétra készülünk, egybeesik a természet éledésével, újjászületésével. Olyan jó látni, ahogy a kopár fákon megjelennek a rügyek, Anka szavaival élve teli van maggal a fa. Olyan jó látni a krókuszt (Berta kezében leszakítva) kibújni a néhol még deres földből. Olyan jó kirándulni a gyerekekkel, és érezni a természetben, hogy valami közeleg. Mint Aslan Narniában...
Sokat vagyunk kint a szabadban, a hétvégéket pedig igyekszünk úgy tervezni, hogy az "együtt a család a természetben" vonal érvényesüljön, a legtöbbek viszonylagos megelégedésére. Így jártuk végig múlt vasárnap az 5 gyerekkel a Kis kőfej teljesítménytúrát a Budai-hegységben. Szép, érdekes útvonal: megpihentünk Makkosmárián, felcaplattunk Normafára, megmásztuk a Tündér-sziklát, és szintidőn belül (bár Boti végig károgott, hogy micsoda egy handicap család vagyunk) teljesítettük a távot. Persze voltak nehezebb pontok, Csabika például eltévedt, mert ő a magányos túrázás híve, Boti véleményét már ecseteltem, Fülöpnek elindult felfelé a láza, Ankának meg az kellett, hogy rongyosra beszéljem a számat és elszórakoztassam mindenféle szójátékkal, Berta meg hiába akart a két lábán kirándulni, akkor tényleg veszélyben lett volna a célbaérés, így ő apa hátát edzette... DE másfél hét távlatából azt mondhatom, hogy igazi, békés tavaszi kimozdulás volt.
Múlt héten pedig anyanapot tartottunk, pontosabban megörülve Fülöp köhögésének, nem mentek az ovisok oviba, hanem autóba pattantunk és meg sem álltunk Vácig. Az ártéri tanösvényt jártam velük végig, s bár még nagyon korai a március, így nem értették, hogy hol vannak azok a hőn áhított békák, aki miatt a hálókat magukkal cipelték. De a táj, a víz, a nádas, és a rengeteg madár kárpótolta őket, és igazán elégedettek voltak a világgal.
Aztán most vasárnap Vácrátóton terepfutó versenyen voltunk (á dehogy, nem a futás határozza meg az életünket...), jót szurkoltunk apának-Botinak, közben Fülöp-Anka-Berta kerek egy órán át vizsgáltak két gilisztát... S ha már ott voltunk, kihasználtuk a szép időt, és az Arborétumot is célba vettük. Varázslatos hangulata volt, még a visító Berta mellett is, a tavak, a sáfrányok, a fahidak, a kis szigetek, felröppenő kacsák és évszázados fák mind az életet harsogták. Az eredményhirdetésre is visszaértünk, és egy aranyéremmel, kellemes fáradtsággal, és a tavasz örömével ebédre haza is értünk...
S belül? Hát minden idilli pillanat mögött ott feszül a kereszt, szüntelenül meg kell halnunk, az akaratunknak, a vágyainknak, hogy éljünk, hogy életet adjunk. Nem megy másképp, nem is akarom, hogy másképp menjen, jó ez így.
Sokat vagyunk kint a szabadban, a hétvégéket pedig igyekszünk úgy tervezni, hogy az "együtt a család a természetben" vonal érvényesüljön, a legtöbbek viszonylagos megelégedésére. Így jártuk végig múlt vasárnap az 5 gyerekkel a Kis kőfej teljesítménytúrát a Budai-hegységben. Szép, érdekes útvonal: megpihentünk Makkosmárián, felcaplattunk Normafára, megmásztuk a Tündér-sziklát, és szintidőn belül (bár Boti végig károgott, hogy micsoda egy handicap család vagyunk) teljesítettük a távot. Persze voltak nehezebb pontok, Csabika például eltévedt, mert ő a magányos túrázás híve, Boti véleményét már ecseteltem, Fülöpnek elindult felfelé a láza, Ankának meg az kellett, hogy rongyosra beszéljem a számat és elszórakoztassam mindenféle szójátékkal, Berta meg hiába akart a két lábán kirándulni, akkor tényleg veszélyben lett volna a célbaérés, így ő apa hátát edzette... DE másfél hét távlatából azt mondhatom, hogy igazi, békés tavaszi kimozdulás volt.
Múlt héten pedig anyanapot tartottunk, pontosabban megörülve Fülöp köhögésének, nem mentek az ovisok oviba, hanem autóba pattantunk és meg sem álltunk Vácig. Az ártéri tanösvényt jártam velük végig, s bár még nagyon korai a március, így nem értették, hogy hol vannak azok a hőn áhított békák, aki miatt a hálókat magukkal cipelték. De a táj, a víz, a nádas, és a rengeteg madár kárpótolta őket, és igazán elégedettek voltak a világgal.
Aztán most vasárnap Vácrátóton terepfutó versenyen voltunk (á dehogy, nem a futás határozza meg az életünket...), jót szurkoltunk apának-Botinak, közben Fülöp-Anka-Berta kerek egy órán át vizsgáltak két gilisztát... S ha már ott voltunk, kihasználtuk a szép időt, és az Arborétumot is célba vettük. Varázslatos hangulata volt, még a visító Berta mellett is, a tavak, a sáfrányok, a fahidak, a kis szigetek, felröppenő kacsák és évszázados fák mind az életet harsogták. Az eredményhirdetésre is visszaértünk, és egy aranyéremmel, kellemes fáradtsággal, és a tavasz örömével ebédre haza is értünk...
S belül? Hát minden idilli pillanat mögött ott feszül a kereszt, szüntelenül meg kell halnunk, az akaratunknak, a vágyainknak, hogy éljünk, hogy életet adjunk. Nem megy másképp, nem is akarom, hogy másképp menjen, jó ez így.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)