Zsonglőrködés

"A szülő bravúrartistának érzi magát: a gyerekekkel úgy zsonglőrködik, hogy egyszerre tartja levegőben mindegyiket. Egyszerre figyel mindegyikre, egyszerre öleli meg mindegyiket, egyszerre válaszol mindegyiknek, egyszerre ad gyógyító puszit mindegyiknek, egyszerre öltözteti mindegyiket... mert ha bármelyik leesne, borulna az egész produkció.
Minden nagycsalád: zsonglőrmutatvány. A művész csak hajigálja a levegőbe a karikákat, elkapja őket, megint feldobja... és közben azért élvezi is a repülés boldogságát, ezt a szemet gyönyörködtető játékot." (Süveges Gergő)

Teljesen így érzem magam, legalább más megfogalmazta helyettem...
Egyik pillanatban mintha minden labdát elkapnék, kezemben tartom a dolgokat, minden a helyén, békében, idill, másikban pillanatban dől a rendszer, kiesnek a kezemből a labdák, buzogányok, vagy mik, káosz, elégedetlenség, rendőrösdi a gyermekeim felett. De lehet, hogy ez a normális? Pedig az idegeim vágynának valami nyugalmi állapotra, hogy ne ilyen nagy amplitúdóval hullámozzon a lelki világunk, különösen a gyermekeinké.

Pedig tényleg olyan idilli ez a jelenpillanat, ez az újszülöttkor, ami tudom, tényleg csak néhány pillanat, ez a törékeny kis élet, aki alkalmazkodik, beáll a rendbe, s köztünk érzi magát. Alszik, eszik, s álmában biztos emészti, mi is történt vele. Végtelenül nyugodt baba - a többiek is így kezdték::))-, napközben nem is nagyon látjuk ébren, este velünk van a vetítés-ima-mese állandó szent liturgiájában, aztán megy a többiekkel  szépen aludni, s csak már világosban nyöszörög halkan, hogy éhes vagyok... Szegény, lehet, hogy bent megsejtette, hogy mire számíthat?! Tudom, lesz, ez még másképp, de most, itt, hála Neki!

A többiek is örülnek, szokják a helyzetet, nagyok babusgatják, beszélgetnek vele, igyekszenek nem rátapasztani a hasmenős vírust, ami miatt napok óta szinte teljes a létszám itthon, szegény Boti húzza csak az igát, az iskolában. Mindenki élvezi apa jelenlétét (meg persze minél többet foglalkozunk velük, annál több kéne...), aki biciklizni viszi őket egyesével, mindenkire hagy kis saját időt, én is el-elmegyek velük sétálni, aki épp a leglabilisabb. Általában Anka a leggyengébb láncszem. Nem feltűnően féltékeny, annál már nagyobb, inteligensebb, inkább úgy állandóan hisztizik, mindenen és mindenért. Ha kimegyünk azért, ha bejövünk azért, ha bugyit kap, azért, ha pelenkát, azért, ha levest kap, a második kell, ha második fogást, levest kér, persze ez az ő életállapota most, de nem könnyű megélni, hogy vele foglalkozunk a legtöbbet, s mégis mindig csak sipítozik. Vagy csak kilyukadt a szeretettankja...

A többi meg szép lassan kialakul, az eggyel több éhes száj, a növekvő feladatok, a rend, a házimunka, a kert, s valamiféle harmónia - kihívás mind, de előbb-utóbb csak beáll.
Szóval mindenkinek mindene lenni, néha kicsit idegörlő és reménytelen vállalkozásnak tűnik, de egy kis csend, és rájövök újra és újra, hogy csak ennek van értelme...