Nagyböjti ébredés

Olyan jó, hogy ez az elcsendesülős-magunkbanézős szent időszak, amivel húsvétra készülünk, egybeesik a természet éledésével, újjászületésével. Olyan jó látni, ahogy a kopár fákon megjelennek a rügyek, Anka szavaival élve teli van maggal a fa. Olyan jó látni a krókuszt (Berta kezében leszakítva) kibújni a néhol még deres földből. Olyan jó kirándulni a gyerekekkel, és érezni a természetben, hogy valami közeleg. Mint Aslan Narniában...

Sokat vagyunk kint a szabadban, a hétvégéket pedig igyekszünk úgy tervezni, hogy az "együtt a család a természetben" vonal érvényesüljön, a legtöbbek viszonylagos megelégedésére. Így jártuk végig múlt vasárnap az 5 gyerekkel a Kis kőfej teljesítménytúrát a Budai-hegységben. Szép, érdekes útvonal: megpihentünk Makkosmárián, felcaplattunk Normafára, megmásztuk a Tündér-sziklát, és szintidőn belül (bár Boti végig károgott, hogy micsoda egy handicap család vagyunk) teljesítettük a távot. Persze voltak nehezebb pontok, Csabika például eltévedt, mert ő a magányos túrázás híve, Boti véleményét már ecseteltem, Fülöpnek elindult felfelé a láza, Ankának meg az kellett, hogy rongyosra beszéljem a számat és elszórakoztassam mindenféle szójátékkal, Berta meg hiába akart a két lábán kirándulni, akkor tényleg veszélyben lett volna a célbaérés, így ő apa hátát edzette... DE másfél hét távlatából azt mondhatom, hogy igazi, békés tavaszi kimozdulás volt.

Múlt héten pedig anyanapot tartottunk, pontosabban megörülve Fülöp köhögésének, nem mentek az ovisok oviba, hanem autóba pattantunk és meg sem álltunk Vácig. Az ártéri tanösvényt jártam velük végig, s bár még nagyon korai a március, így nem értették, hogy hol vannak azok a hőn áhított békák, aki miatt a hálókat magukkal cipelték. De a táj, a víz, a nádas, és a rengeteg madár kárpótolta őket, és igazán elégedettek voltak a világgal.

Aztán most vasárnap Vácrátóton terepfutó versenyen voltunk (á dehogy, nem a futás határozza meg az életünket...), jót szurkoltunk apának-Botinak, közben Fülöp-Anka-Berta kerek egy órán át vizsgáltak két gilisztát... S ha már ott voltunk, kihasználtuk a szép időt, és az Arborétumot is célba vettük. Varázslatos hangulata volt, még a visító Berta mellett is, a tavak, a sáfrányok, a fahidak, a kis szigetek, felröppenő kacsák és évszázados fák mind az életet harsogták. Az eredményhirdetésre is visszaértünk, és egy aranyéremmel, kellemes fáradtsággal, és a tavasz örömével ebédre haza is értünk...

S belül? Hát minden idilli pillanat mögött ott feszül a kereszt, szüntelenül meg kell halnunk, az akaratunknak, a vágyainknak, hogy éljünk, hogy életet adjunk. Nem megy másképp, nem is akarom, hogy másképp menjen, jó ez így.