2015. július 2., csütörtök

Nyaralós számvetés

Minden évben nekiindulunk, kempingbe, szép helyekre, sok élmény ígéretében és minden évben eljön a pont, amikor megkérdezzük magunktól: kell-e ez nekünk...
Ha a nyaralás azt jelenti, hogy jól  érezzük magunkat, nagyjából békében, kikapcsolódunk, pihenünk, akkor kár elmenni, mert idilli, vágyott képet kergetve biztosan csalódunk.
De ha a nyaralás azt jelenti, hogy együtt vagyunk, akár tetszik, akár nem, részt kell benne venni, le kell mondani magunkról, és el kell tűrni, hogy gyermekeink még csak gyerekcipőben járnak a közösség létben, és meg kell szenvednünk minden pillanatért, akkor meg menni kell és csinálni, együtt. Szóval egyfajta kiképző tábor, amely azért tartogat olyan jelen pillanatokat is, amikor az élet úgy szép, ahogy van. Ezeket meg mélyen megőrizzük.

Amúgy gyönyörű helyen jártunk a Garda-tónál. Hegyoldalba épült kemping, saját parttal, kristálytiszta vízzel, háttérben kétezres hegyekkel, a sátrunk mellett két nagy vizicsúszdával, töménytelen mennyiségű leanderrel, pálmával, és egy hét gyönyörű idővel. A Jóistentől mindent megkaptunk... Engem személy szerint lenyűgöztek az olasz kisvárosok kikötős-középkori-szűk utcácskái, a megmászott sziklák varázsa, az édesvízi tengerhangulat, a szörfösök, a siklóernyősök szabadsága, a Dolomitok szépsége. De megértem a gyerekeket is, akik még másképp értelmezik a szépséget, és nyűgnek érzik, ha menni kell, ha sorba kell állni, ha várost kell nézni, és mindezt egymáson vezetik le. Elfogadom, bár nehéz megélni. Ők élvezték viszont a fürdőzést, csúszdázást, búvárkodást, az állandó evést (én meg persze az állandó főzést:), a rajzolást, a társasozást. A kicsik még önfeledten elmerültek a mesevilágukba, (Berta egy hét után is megkérdezi, hogy ugye ma a sátorba megyünk haza...), a nagyok meg csak azért sem elégedettek semmivel... Sebaj, keresgéltük a közös hangot. Néha sikerült is megtalálni.

És jöjjön néhány maradandó pillanat.
Egyik éjszaka vihar volt, villámlott, mennydörgött, megyek át a kicsik hálófülkéjébe, Bertát sehol sem találom. Felkapcsoltam a lámpám, erre látom, hogy Ankára ráborulva két kézzel szorítja őt, és édesdeden alszik a legnagyobb ítéletidőben.

Fülöp két napig lázas volt, így inkább különváltunk, én a két naggyal elmentem sziklát mászni. Az alpesi kirándulóutakhoz képest, itt nem bővelkedtek a jelzések, kisebbfajta katarzis volt, amikor a túra kiindulási pontját megtaláltuk, és egy órán át mászva, alattunk terült el a tó. A két lázadozó kis-nagyfiam odaült velem a csúcsra, a kereszt alá, és néhány szelfi után jót beszélgettünk egy doboz Pilóta mellett...

A medence mellett még leülni is volt lehetőségem, és jó volt nézni, ahogy mind az öten egyetértésben rohannak fel-alá a csúszdákhoz.

Egyik nap (és még három másik nap is...) milánóit főztem, ott sorakoztak utána a paradicsomos-zsíros tányérok, Fülöp magától ajánlkozott, hogy elmegy egyedül mosogatni. A vizesblokknál meglestem, ahogy pakolja, mossa, törölgeti az edényeket. Megható volt.

Bementünk első este Saló kis városába sétálni, már le is mondtam a miséről, amikor előbukkant a kikötő mellett egy Bazilika nagyságú középkorú templom. Épp az evangéliumot olvasták: "ne félj, csak higgy", az egyik kedvenc részem... S bár nem vállaltuk be ilyen felállásban a teljes misét, mégis hatalmas megerősítés volt.

Feljutottunk felvonóval a Monte Baldo tetejére, ahol a lenti kánikulával ellentétben 9 fok volt. Fáradtak, türelmetlenek voltak a gyerekek a sorbanállás miatt, de ahogy felértünk, mindenki átlényegült... Berta a bárányokat kergette boldogan, Anka virágot szedve dalolászott, Boti-Fülöp a percenként induló siklóernyősökbe feledkeztek bele, Csabikánk meg egy forró csoki mellett beburkolózva egy takaróba békésen szemlélte a hegyi világot.

Utolsó este, amikor elaludtak a gyerekek, kiballagtunk a néhány méterre lévő kis padocskához, ahonnan látni lehetett a tavat. Amikor leültünk, a túloldalon mindent betöltő tüzijáték kezdődött. Fényes lett az éjszaka. Jelnek vettük.

Szóval menni kell, mert ez az életünk, ezek vagyunk mi, és ha nem építjük a mi kis közös létünket, az önzés, az énközpontúság mindent lerombol. La vita é bella!

1 megjegyzés:

  1. Kedves NORACSKA!
    Jó lenne veled felvenni a kapcsolatot, gyakorlati tanácsokra, és tapasztalatokra lenne szükségem a szemesi Hattyú kempinggel kapcsolatban! Előre is köszönöm, Manka.

    VálaszTörlés