Szombaton kirándultunk. Megint. Most épp a közösséggel. Ami egyébként
nagyon fontos tényező, ugyanis sejtettem jó előre, hogy elkél majd a
segítség. És nagyon jó volt a biztos tudat, hogy lesz, aki cipelni a
kirándulásra még nem annyira alkalmas lányzót, és a kirándulásra már
alkalmas, de igencsak próbálkozó 3évest. Mivel apa aznap jött haza
messziországból, így nélküle vágtunk bele, az amúgy nem túl megerőltető
túrába.
Anka igen hamar feladta a kétlábon való erdőjárást, s az indulás után
fél órával már az egyik apuka hátán aludt, aki kedvesen, de
sokatmondóan megjegyezte, hogy a katonaságnál úgysem volt ott, amikor
gyakorolták a menetfelszerelésben való gyaloglást... Hát most kijutott
belőle neki...
Fülöp meg egész Hollywoodot verte, olyan színészi teljesítménnyel
hitette el mindenkivel, hogy neki eltörtek a lábai, odaragadtak az
úthoz, meg amúgy is ő egy szobor, s így mozdulni sem tud, így mindig
félve tekintgettem hátra, nehogy valaki bedőljön neki és a nyakába
vegye. Na nem mindig voltam elég szemfüles...
A nagyokat alig láttam, a lelkes kirándulónk fel-alá rohant, nehogy
túl kevés legyen a táv, a kevésbé lelkes meg csak úgy ment, mert menni
kell. De azért a Zsivány-sziklák, az ezüstdiókeresés, az erdei mise
mind-mind fénnyel töltötték meg a kis szemeiket.
Én meg csak élveztem, hogy ősz van, gyalogolunk, felnőtt emberekkel
beszélgetek, s kerek a világ. Ennél már csak az volt nagyobb ajándék,
hogy tudtuk, otthon már vár minket valaki...
Kövess minket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése