És tényleg jó volt. Hogy mi is? A muszáj. Hogy muszáj menni, csinálni, ott lenni a jelenben, szeretni a pillanatot, mert egyébként szétesünk, és csak előre lehet menni, mert ha leállunk, ránk esteledik az erdőben. Ez még Mr Hollywoodot is erősen megmotiválta, aki nem mellékesen igazi sportteljesítményt nyomott le. Bár tegyük hozzá, nem volt más választása. Szóval ez a muszáj tartást, elszántságot és örömet ad, és növeli az összetartást. És ez jó.
A hétvége csúcsaként Csóványost másztunk, ami Királyrétről egy 20 km-es körtúra, 940m-re fel, s le, szóval erősen kétséges volt a teljesíthetősége, még akkor is, ha az utolsó 7 km-re ott volt a buszos vészforgatókönyv. Én már nem cipelek (aki eddig még nem sejtette, hamarosan majd kitalálja, miért...), Csabi háta foglalt, s Fülöp 300 méterrel az indulás után kifejtette, hogy "zsibbad a lába", 10 méterenként pedig szomjhalált akart halni. Csabikánk is felfigyelt arra, hogy a Fülöp-féle figyelemfelkeltés mennyire hatásos, csak ő rafináltabban nyomta, Boti pedig egyszerűen azt kifogásolta, hogy micsoda bébis ez a túra, s mi az, hogy nem 40 kilométert gyaloglunk...
Na de hát mindig vannak azok a pillanatok, amiért újra és újra nekivágunk. Amikor az őszi erdőt betöltve hangosan énekelünk, amikor hózáporszerűen hullanak ránk a levelek a langyos-őszi napsütésben, amikor két óra is eltelik, mire emberrel találkozunk, amikor megérkezünk a csúcsra, s mindenkit eltölt az "igen, megcsináltuk, együtt" érzése, amikor Botika is boldog, mert ő végül tényleg legyalogolhatta apával a plusz 7 kilométert is, s a várakozásoknak megfelelően valóban rájuk esteledett az erdőben. S hát rókával, meg szalamandrával sem mindennap találkozik a pesti gyerek, csak úgy, a szabadban.
S eláruljam, mit élveztek a leginkább a gyerekek? A harmadik nap délutánján, 10 perccel a kitűzött indulás után felszaladtak az avarral teli domboldalra, s fák és kövek között hemperegtek, másztak-csúsztak, vakondként merültek bele a lezúduló kupacokba, bunkert ástak, fára másztak, s a teljes egyetértés ritka extázisában fennhangon kiabálták : "Ne menjünk haza!!!!"
Hálát adunk a teremtett világért, az összes szépségéért, a lábainkért, amelyekkel bejárhatjuk, s a szívünkért, amivel közben még szerethetjük is egymást! Hála Neked, Istenünk! És hát minden mi él, csak Téged hirdet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése