Ötöske

Igen, igaz! Örüljetek velünk! Tudom, a bejegyzéscím nem a legszemélyesebb megszólítás, de hát nem vagyok az a típus, hogy mindenféle mézesmázos gügyögéssel illessem ezt az új kis életet.

Szóval, ha a Jóisten is tényleg úgy akarja, néhány hónap múlva változtatunk a blogcímen. Mármint a gyerekek számán. A lényegen nem. Sőt. Igazából csak úgy belátható ez az öt lurkó, ha csak a jelen pillanatra koncentrálok, ha itt és most szeretem őket, épp abban a - nekik mindent jelentő - pillanatban, amikor vágynak a szeretetemre. Hiszem, hogy helyet talál benne majd ez az új kis életke is.

Amúgy meg minden szépen megy a normális kerékvágásban, nem akarom én túldramatizálni ezt a helyzetet. Nem is lenne talán szerencsés, ha a gyerekek annyit éreznének meg belőle, hogy most anya fáradt, meg vigyázni kell rá, meg satöbbi, mert babát vár, és ezért ők most kevesebbet kapnak. Persze legyenek empatikusak, de az se baj, ha szépen észrevétlenül válik természetessé nekik minden. Mondjuk azért megkönnyíti ezt, hogy így a 16. hét végére csak kezd elmúlni ez az állandó émelygés is.

Ankának megy persze legjobban ez az empátiadolog, naponta jó néhányszor odajön, felhúzza a pólómat és nem magyaráz, csak annyit mond, baba, aztán megpuszilja a hasamat, majd gondosan visszatakargatja. Édespofa.

Szóval közeledik az advent, s ez a várakozás most nem csak szimbolikus, hanem nagyon is valóságos, ha szeretjük egymást, élet születhet a földre, nincs más dolgunk, mint igent mondani, s minden nehézségen túl meglátni Őt, aki 2000 éve akkor és ott, s azóta minden pillanatban közénk akar születni. Szép ez és egyszerű. Pláne, amikor már minden gyerek alszik.