Megkésett összegzés

Igazából nem tudom, min múlik, hogy írok-e vagy sem... Mert millió pillanatot meg lehetne örökíteni, némelyiket okulásul, némelyiket levezetésül, a többit pedig hálaadásul, de mégis valahogy vannak időszakok, amikor csak próbálok felszínen maradni, ha utol nem is tudom érni magamat, de legalább igyekszem, hogy nagyon ne maradjak le...

Eltelt ez az iskolakezdős szeptember is, gondolkodtam sokat a gyermekeimen, osztottam-szoroztam, küzdöttem, elemeztem, s hát két fantasztikusan új megállapításra jutottam. Az egyik, hogy továbbra sem szabad őket egymáshoz hasonlítani, a másik, hogy muszáj több időt tölteniük itthon, mégha  tiltakoznak is ellene, hogy napközi előtt menjek értük. (Ami mondjuk amúgy sem egyszerű az alvó kicsiket ébresztve, öltöztetve, rángatva...) De amúgy tiszta zizik, idegesek, érzékenyek, s hiába volt hűdejó az iskolában, én csak szívok velük, mert a leeresztős fázisban találkozom csak velük. S akkor a kettesben velük töltött időről nem is beszélek...

Persze élelmesnek kell lenni, s próbálok minden adandó pillanatot kihasználni, hogy ugyan éljék már ők is át, hogy itt az anyjuk, aki ráadásul még szereti is őket. Botikánk például rögtön a suli udvarán el is törte a kezét - ezt előadta oviban is, pont ez a csukló,  pont ilyen mászókaleesős történet, sebaj őt már nem kell regisztrálni a Bethesda sebészetén -, s ha akartuk, ha nem kétszer két és fél órát ültünk már ott a kórházban, ami egyrészt módfelett idegesítő, másrészt remek jó alkalom, mert mikor vagyunk mi két és fél órát kettesben?! Aznap nem is volt ideges este...

Amúgy meg veszik az akadályokat, bár Boti nem túl lelkes az írástanulástól, pontosabban fel nem fogja, hogy miért kéne bármit is kiradírozni, amit ő gondosan bevésett a füzetébe, jó az úgy, ahogy van. Kedvenc szlogenje: "kiradírozhatod, de te is fogod beírni..." Ezeket a küzdelmeket megelőzve mostanában inkább benthagyja a kész leckéjét, hogy felül ne bíráljam már, amit a napközis tanítóbácsi már lecsekkolt... Még szerencse, hogy tud olvasni, így abban határozottan sikerélménye van, s 33 pirospontot is összegyűjtött szeptemberben, bár azt titkolja, mire is kapta őket. Az iskolában persze a foci meg a karate a legjobb, de törött kézzel szegénynek csökkentek a kibontakozási lehetőségei... Összeségében lelkesen és lelkiismeretesen veszi az akadályokat.

Csabikánk nekikezdett zenei pályafutásának, szolfézsból olyanok vannak már most a füzetében, ami kábé kínaiul van nekem, s egy hegedűvel is többet tud már kezdeni, mint a tág családban bárki is. Amúgy meg kényszeres könyvfüggőségben szenved, nem bír létezni úgy, hogy nincs könyv a kezében, a 200oldalas gyerekregényeket úgy falja, hogy nem győzünk könyvtárba járni. S már konkrétan ötletem sincs, hogy mit adjak a kezébe, így ha végigolvasta a nyolc könyvét, kezdi elölről. Jó kis pofa.
S mivel telnek az én délelőttjeim? Hát nevelem - vagy legalábbis próbálok erősen úgy csinálni - az utánpótlást, de erről majd egy következő posztban.