Kezdődött a szombat délelőttel, egy nagy családi sportnappal, ahol a futóegyesületünk is szervezett versenyeket. Csabi ugyan dolgozott, de mi útra keltünk a gyerekekkel, ha már ilyen szép idő volt, és a gyerekeket mozgásra lehet motiválni. Mind a hatan neveztünk, Berta igazán vidáman festett a kis rajtszámával, Anka, Fülöp lelkesen melegített, Boti csúcsot dönteni készült 1500-on, Csabika meg teljesen önkéntesen beállt a nevezők közé, hogy legyőzze magát és a távot, én meg reménykedtem, hogy ha nekiindulok a felnőtt távnak, az 5 gyerek majd vigyáz magára, és nem lódulnak utánam. Azt hiszem, igazán békés és eredményes volt mindegyik futam, leszámítva, hogy Anka elstartolt a kisebbik korosztállyal, s hiába ért be boldogan elsőként, kiderült, hogy ő már nem 4éves... Sebaj, a szervezőknek hála, kapott vigaszérmet. Boti tényleg durvát futott-győzött, Csabikánk tényleg legyőzte magát (és még a dobogóra is felállhatott), és én is megkaptam a legfényesebb érmet, amit Bertuska rögtön le is nyúlt... A sportdélelőtt nehezebbik fele inkább ezután jött, egybetartani, megtalálni a remek programok sokaságában a 6 gyereket (még egy kisfiú volt velünk), egyidőben néptáncolni, kézműveskedni, a nagyobbaknak inspiráló programot keresni, aztán mindenkit begyűjteni... A bográcsos ebédet már nem mertem bevállalni. Éljen az itthoni biztonság. Itt legalább, átlátom, ki hol van.
Délután Mamiék jóvoltából Csabival elszökhettünk 12. házassági évfordulót ünnepelni, régi álmom szerint a Fellinibe tekertünk a Rómaira, üldögéltünk a parton a csíkos nyugágyakban, mellettünk paradicsom-mozarella-ciabatta kötelezően, és bambultuk a vizet, a hajókat, az evezősöket, a hangulatokat, és egy kis időre élveztük, hogy ketten nem ötfelé rohanunk, csak kicsit befelé figyelünk, emlékezünk.
Hazabringáztunk, aztán Csabikával irány az éjszaka, pontosabban a Színházak éjszakája. Régóta tervezgettük, nézegettük a programot, meg hát neki nagyon kell a kettesben program. (Nekem is...) A Bábszínházban elcsíptünk egy nagyon izgalmas körtúrát, csomó kulissza, előadásrészlet, izgalmas színek, hangulatok, profi szervezéssel. Nagyon-nagyon jó volt. Aztán átnyargaltunk, földalattiztunk a Kolibribe, ott megnéztünk egy darabot, kamaszokról, lázadásról, devianciákról, igazán jó előadásban, de úgy elfáradtunk, hogy nem bandukoltunk tovább az éjszakába, leültünk az Andrássy út közepére, a műfűbe, az út közepére (köszönhetően a Mobilitási hétnek) és egy gyros mellett néztük az éjszakát, a hömpölygő tömeget és végre békében beszélgettünk...
Vasárnap Botika Aquatlon versenyre ment apával, mi meg lélekben itthonról szurkoltunk. Úszott, futott, nyert, aranyat, tapasztalatot, örömet, és rengeteg könyvet. Boldogan, fáradtan ájult az ebédlőasztalhoz, ahol végre újra együtt volt mindenki.
Délután tűzoltóünnepre mentünk, amit itt a helybeli családok szerveztek egy közeli játszótéren. Hát ez Fülöppel (de a többiekkel is) maga volt a kánaán, tűzoltóautók, rendőautó, mindent ki lehetett próbálni, beülni, megbilincselni, eloltani, kérdezni és rácsodálkozni a világra. Pónik, lovaskocsi, zsíroskenyér, és minden ingyen, gyerekmennyország. Nekünk felnőtteknek meg találkozási lehetőség.
Este meg mindannyian elbicikliztünk misére és egy közös hálaadással lezártuk ezt a gazdag hétvégét és az elmúlt 12 évet.
És mindezen túl? Voltak pillanatok, amikor sikerült megállni: Fülöppel együtt főztük a nokedlit, ő szűrte mindig a kész tésztát, keverte, őrizte, Bertával málnát ültettünk, ásott velem, öntözte a kész töveket, Csabikát tanítgattam rizst főzni, panírozni, vagy csak egyszerűen leültünk egy pillanatra a meleg nyári őszbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése