Vége...

Hát vége lett ennek a nyárnak is. Ezt most úgy írom, mint az egykori gyerek, akinek a szabadságot, a végtelent jelentette ez az évszak. Pedig végső soron a nyár is rengeteg hétköznapból áll, állandó sürgés-forgásból, szolgálatból, reggel 6-tól este 10-ig tartó (és néha éjszakai) műszakból, és a gyerekeket nem igazán érdekli, hogy nyáron pihenni is kéne, ugyanúgy élnek, kelnek korán, várják a csak rájuk szánt figyelmet, törődést, tiszta ruhát, ennivalót (egyre többet), s ráadásul egyszerre mindig mindenki jelen van, ennek minden előnyével és konfliktusával. És ez így jó.

És mégis a nyár valahogy még nálunk más időszámítás. Egy-egy tábor kivételével még mindig egy nagy időtlen szimbiózis a gyerekekkel. S a legnagyobb része ráadásul a Balatonon zajlik. Most is kiszakadtunk a történésekből, számítógépből, hírekből, napi kapcsolatokból, és csak voltunk, egy lelassult, gyerekbarát üzemmódban. Nem mindenben vagyok teljesen Vekerdy rajongó, de kétségtelenül igaza van, hogy a gyerekek túléléséhez szükségük van arra, hogy lelassuljon az életük. És a Balatonra kell menjünk, hogy kilépjünk a zizegő, pörgős életmódunkból. Ott alig ülünk autóba, marad a bicikli, egész nap siklót, békát vadászunk, vizet bambulunk, homokozunk, társasozunk, és csak vagyunk. Érdekes látni a gyerekeket, hogyan váltanak át az unalomból, a mitkezdjekmagammal érzéséből a szemlélődő tevékenységbe (vagy egymás ütlegelésébe...) És bár mindig többen vagyunk, mint évközben, mégis több lehetőség van elszökni egy-egy gyerekkel és csak vele lenni (köszönet mindenkinek, aki ilyenkor vigyáz a többiekre), és kettesben hintázni, fagyizni, könyvtárazni, ásványmúzeumozni, léghokizni, ki mire vágyik. És szüntelen kapcsolatban vannak, velünk, egymással, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel, unokatestvérekkel, és csiszolódnak, szeretnek, konfrontálódnak, vagy csak egymás mellett léteznek.

Közben persze csodás helyeken is jártunk, az északi partot bebarangoltunk, és jó volt, hogy a kő, a hegy, az erdő a legfőbb ingerük. Hogy konkrétabb legyek: izgalmas világ a tihanyi-félsziget, minden, ami a levendulás paprikaárusokon, a hömpölygő-fogyasztó tömegen túl megbújik, rengeteg vulkáni képződmény, buja erdős szakadékos hegyoldal,  barlangok, templomromok, szőlős, csendes lankák, s a gyerekek kúsztak-másztak-gyalogoltak, jó volt. Megmásztuk együtt Csobáncot is, jött mindenki szépen, bár Ankának "megszakadt a bőre", ugyanis nem vett zoknit a cipőbe, de ezt leszámítva feljutottunk, s várárkokon, falakon ugrálva ők is elismerték, hogy megérte felcaplatni. Aztán a szentbékkálai kőtenger jobb mint, akármilyen kalandpark, 3-4 méteres sziklákon másztak, ugráltak, fáról kőhalomra, kőhalomról fára, végtelen mennyiségben, és még sorba se kellett állni. Kell ennél több?


Hála érte...

És vége, elmúlt, az életünkké vált, s most kezdődik a fegyelem, a napirend, az intézmények hatalma, és olyan jó, hogy van miből táplálkozni, és örülni egy új kezdetnek, a másnak, a hétköznapok kihívásának.