Nem akarok havi összefoglalókat tartani, de valahogy ez a január is
elment. Akartam írni például síelésről, ami olyan régnek tűnik már,
mintha nem is idén lett volna. Sok szép közös pillanat volt a nagy
családdal, havas táj, amit itthon idén nélkülöztünk (reméljük, csak ma
estig), közös felvonózások, hóviharban is lelkes gyerekek,
kiegyensúlyozott kicsik, akik élvezték, hogy csak úgy együtt vagyunk, és
még megannyi ajándék...
Aztán akartam írni a félévről, mert hát ugye vége lett, s ügyesen
teljesítettek a fiúk, szépen számolnak, olvasnak, írnak, teszik a
dolgukat. Csabika első hegedűvizsgája is garantált élmény volt (különös
tekintettel arra, hogy felhívták a figyelmünket, hogy évekbe is
eltelhet, mire tisztán szólal meg az a hangszer...). Botikánk pedig
lelkiismeretesen teljesíti az első osztályosok kötelességét, minden
délutánt mást sportra megy, állandóan fociskártyákkal csencsel, szóval
beélte a kis világát.
Aztán akartam írni Boti szülinapjáról, mert többnapos ünnepségsorozat
keretében 7 éves lett ez az elszánt, csupa akaratból és csupa
makacsságból összegyúrt kisfiunk. Volt nagy családi ünneplés a vágyott
ajándékokkal, s az örömmel, hogy mindenkinek ő a fontos. Persze ezt az
örömet azért halványan elrejtette az ő kis szokásos flegma "és akkor mi
van?" stílusa mögé, de azért legbelül feltöltődött a kis lelke, hogy ő
volt végre tényleg a középpont. Aztán fiúzsúr is volt, meghívta az
összes fiú osztálytársát, s hát - ha nem családi házban lankánk-
valószínű feljelentettek volna minket azon az estén csendháborításért,
de így belefért. Lelkesek voltak, szerveztünk nekik bőven programot,
hogy a fölös energiáikat ne a közös rombolásban vezessék le, s azt
hiszem - bár este nem kellett ringatni egyikünket sem - jól sikerült a
"buli".
Aztán akartam írni, hogy a Jóisten humorában egy kis önfegyelmet akar
nekem tanítani (jó bevallom, rámfér), s kiderült, hogy így az ötödik
gyereknél csak utolért a terhességi cukorbetegség. Persze benne volt a
pakliban, mindig is gyanús volt, hogy egyre nagyobbak a gyerekeink, s
Anka 4600 grammját már nem kéne felülmúlni. Szóval kaptam jó kemény
diétát, napi hatszori szigorú étkezést, s hát baromi nehéz úgy sütni a
süteményeket, mindenféléket a gyerekeknek, hogy meg sem kóstolhatom. Meg
hiányzik a reggeli tejes kávé, meg a fehér kenyerek, meg az akkor eszek
gyümölcsöt, amikor akarok érzése, de hát ezt kell most szeretni. Ezt
tudom én most felajánlani ezért a kis Berta babáért. És hát igen, egy
kicsit megdöbbentő, hogy az elfogyasztott táplálékaink nagy része
szénhidrát és szénhidrát... Szóval most egy kicsit elbizonytalanodtam a
konyhaművészetemet illetően... Na de végülis, az senkinek nem árt, ha
egy kicsit átgondoljuk ezt az egészséges étkezés dolgot. Nekem muszáj,
nekik ajánlott. Meg hát kéthetente kontroll, vérvétel, terhelés,
szervezés...
Szóval azért is nem írtam eddig, mert túl gyakran ütközöm a
korlátaimba, a fizikai határaimba, s furcsa érzés, hogy az eddigi
gyerekvárások alatt ezerrel pörögtem a negyvenedik hétig, most meg
muszáj lassítani... Át kellett küzdenem ezeket a pillanatokat, szeretni
azokat a helyzeteket is, amikor nincs erőm, s mindenki tőlem várna
mindent. Hát ebben vagyunk most, mi. S várjuk a nagy hóesést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése