Az elmúlt hét nagy részét Rómában töltöttük, köszönhetően családtagjaink sok-sok igenjének, segítségének, szeretetének. Mindenki beleadta a részét, hogy mi elmehessünk megpihenni, lélekben feltöltődni, kalandozni, megújulni.
A díszlet mindig gyönyörű, az olasz kisvárosi utcácskákkal (mert igazából Róma mellett voltunk, Castelgandolfóban), a burjánzó növényzettel és életkedvvel, a múlt sugárzásával, a bohém mediterrán léttel, a szieszta szentségével, az őrült autósokkal, a kemencében sülő friss pizzával, nem, ezekkel nem bírok betelni.
Nem várost nézni mentünk, hanem egy nemzetközi találkozóra, s így nemcsak a díszlet maradt, hanem belül is formálódtunk, épültünk, rengeteg új impulzus, találkozás, hasonló gondolkodású emberekkel a világ minden részéről. Kellett már ez, magamnak belül is, kettőnknek is.
A csúcspont pedig kétségtelenül a vasárnap volt. Elsőre túl nagy kalandnak tűnt, de éreztük, hogy ott kell lennünk, részt kell vennünk a szenttéavatáson. Mert különleges időszakában élünk az egyháznak, sok-sok szenttel körülvéve, és nem győzünk hálát adni, hogy mi már a megújulás korszakába születtünk bele. Utoljára 2000-ben virrasztottunk II. János Pál pápával, akkor kétmillió fiatallal, idősödő, remegő hangja azóta is elkísér: "ne féljetek szentnek lenni". Ő már megtette. Most is a virrasztást választottuk, másképp nem is lett volna esélyünk. Döbbenet volt, hogy éjfélkor telve volt már minden tér és utca Vatikán környékén, mindenki a földön aludt, ült, vagy hajnalig állt, imádkozott, táncolt, énekelt, tolongott, 2 éves kisgyerektől kezdve a 80 éves lengyel apácákig. Mindenki ott akart lenni. Pedig azért kemény volt, kétségtelenül. A tömeg, a mozdulatlanság, az alapvető komfort minden hiánya, de most mi ezt adtuk oda önmagunkból, ez volt a mi kis felajánlásunk. Valahogy nagyon közelnek tűnt a Menny, néztem ezt a két pápát, akik már onnan mosolyognak a mi tülekedésünkön, és csendes derűvel óvnak minket. S hiába mondtak egész éjjelre, s vasárnapra esőt, a vastag felhők csak beburkoltak minket, és nem kaptunk több nehézséget mint, amit elbírunk, egyetlen csepp sem esett... Sőt, ahogy kimondták azt a néhány egyszerű latin szót, ami által pápáink valóban szentté nyilváníttattak, hirtelen meleg lett és néhány pillanatra kisütött a nap. Átsugárzott a derű az égből. Ott voltunk, s bár alig láttunk, nem ettünk, nem ittunk, nem pisiltünk 12 órán át, nem aludtunk, nem is áldoztunk, mert képtelenség volt a tömegben, mégis nem cserélném el az ottlétet semmire, mert belül valami átalakult, megbizonyosodott. És ezt együtt élhettük meg Csabival.
Köszönet mindenkinek, akinek része volt benne!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése