et resurrexit tertia die...

Boldog nyulat... Na ez a jókívánság volt az, ami nálam kiütötte a biztosítékot, és ide ültetett a gép elé húsvét hétfőjén, hogy írjak. Mert írni kell. Mert milyen világ az, ahol az emberek egymásnak "boldog nyulat" kívánnak? Hogy is lehet élni a feltámadás hite, öröme nélkül? Hogy is lehet felfogni a szenvedés értelmét, ha a húsvétról a boldog nyúl az egyetlen asszociációnk? Hogy is nem tudjuk mi, keresztények átadni a világnak azt a reményt, ami mindennek értelmet ad?

Hát akkor legalább mi maradjunk meg, a gyerekeink sejtsék meg, hogy az ünnep az mindig valami mély igazságra figyelmeztet, mindig tanít minket, akárhány évesek vagyunk, a hagyományok, a gyökereink meg élni segítenek, és megtartanak, ha erősen fújna ez a minket körülvevő nihil szele... Igen, azt hiszem sikerült ezt átadni nekik, készültek a nagyböjtben, töviskoszorú mellé ültünk esténként és legalább naponta egyszer megpróbáltunk megbékélni egymással. Aztán jöttek a Szent napok, a nagyok maguk határozták el, hogy reggel-este kenyeren-vízen böjtölnek, és kemények, kitartóak, boldogok voltak az elhatározásukban. Anka bölcsen magyarázta Fülöpnek nagypénteken (islersütés közben), hogy "ma azért nem eszünk süteményt, Fülöp, mert ma a szomorúság napja van". És hitte, érezte is. Jutott idő a liturgiákra, elcsendesedésre, temetőlátogatásra, kicsit megállt az idő a nagy várakozásban. És ők is elhitték, hogy nem azt az idétlen nyulat várják, hanem azt a titkot, amit nehezen értünk, de sejtünk: Krisztus fel fog támadni!

A készülődés most nagyon családiasra sikerült, magamban végre le tudtam tenni az "én tudom, hogy kell csinálni" érzését, és bátran bevontam mindenkit takarításba, főzésbe, sütésbe, dekorálásba. Szinte semmit sem én csináltam. Csabika sütötte a süteményeket, Bertával dagasztottuk a kalácsot, Anka díszítette fel a tojásfát, pingálta a hímes tojásokat, sőt még a idénre tervezett húsvéti decoupage terítőnk elkészítését is rájuk mertem bízni (ez nem volt könnyű, de maguktól jelentkeztek), és Fülöp boldogan ragasztózta, lakkozta a szalvéta-barkaágakat a vászonra, és a szemében csillogó öröm sokkal szebbé tette ezt a terítőt, mintha én valami tökéleteset gyártottam volna.

Így jött el az ünnep, s nem is szállt tova, mert a szívünkben is történt megmozdult az Élet... S bár egymásnak mantraszerűen mondogatták a bölcsességet, hogy "nem az ajándékot kell várni, hanem Jézus feltámadását", azért boldogan rohantak ki hajnali 6-kor a kertbe, és lelték meg a kisebb-nagyobb meglepetéseket. Szokásosan csokit reggeliztek islerrel, azt leöblítették kakóval, de hát az ünnep az ünnep. Aztán jöttünk-mentünk, családi ebéd, találkozások, a jelenlét pillanatai, este meg hatalmas csúszdázás a Mamiéktól kapott óriáscsúszdán, őrült Angry Birds csata a Pankáéktól kapott madarakkal, családi memory-parti és fáradt ágybazuhanás...

És most nyugalom, mert a meglocsoltak délutánit alszanak, a locsolók még küldetésüket teljesítik, én meg egyedül, csendben, hálában.
Mert Krisztus feltámadt!