Adventi realitás

Nem akartam, mégis így lett. Belezuhantunk az adventbe. Nem mondom, hogy készületlenül, de a ráhangolódás, elcsendesedés nem akar jönni magától. A gyerekek meg néha annyira kiszívják a véremet, hogy tehetetlen bábként sodródom a napokkal. Épphogy elrendezni a minimálist, ennyihez érzek erőt. Pedig semmi extra, éljük a szokásos életünket, de valahogy ők öten nem lelik kedvüket a békességben, annál inkább a feszkóban, egymás szivatásában, piszkálásban, anya idegeinek próbálgatásában.

Egyedül ez a drága Bertuska a közös nevező, őt valahogy mindenki szereti. Ő még nem sért felségterületeket. Boti elrakja neki az iskolában kapott finomságokat, cserébe Berta apának szólítja őt. Anka esténként felkelti, mert "bandázni akarok vele és pöttyös labdákról beszélgetni, mert szeretem őt", s 10-ig hangos kacajok jönnek a lányszobából. Fülöp reggel kiszedi az ágyból, kibontja a hálózsákból és leszállítja nekem. S ő az egyetlen, akit Csabi beenged a szobájába. Békés kis teremtés, ő még csak gyurmát eszik, acetont locsol végig a házon, Wc kagylóban pancsol, asztal tetején trónol s borogatja ki az ott felejtett maradék reggeli kakaókat, kályhában turkál, s egyéb világfelfedező tevékenységeket folytat. Rendet rakni mellette mindenesetre teljesen felesleges.

Szóval advent van. A koszorú körül (amit idén Boti kötött, mert a koszorúkötésen a kicsiket kergettem) azért leülünk minden nap, bár időnként tömegverekedéssé fajul az ima, éneklés, mert nem x gyújtja a gyertyát, nem y választ éneket, z túl hosszút választ... Erős túlzással nevezném csak Jézussal való beszélgetésnek. Ilyeneké lenne az Ő országa?! Hú...
A tavaly gondosan elkészített, megszámozott 24 zokni azért előkerült, 120 apróságot, finomságot dugdostam bele, szépen lóg a fejünk felett, legalább ez figyelmeztessen. Bár tavaly még családi program is került mellé
minden napra, idén már nem futotta lelki erőmből.
Fülöp lelkesedésének köszönhetően midenütt fenyőágak lógnak, (mert hát az oviban is úgy van), s mindenféléket készítettünk, aggattunk rá. Legalább közösen.
Anka noszogatására készítettem játszós betlehemet is, egyszerűen nem fogta fel, hogy a dísznek kitett szalma, kerámia betlehemeinkből miért nem lehet kivenni Máriát, Jézust, Józsefet. Akkor meg mire jó? Érdekes, a fiúknak soha nem jutott eszébe ilyesmi, játszani a betlehemmel. Na gyártottam neki fafigurákból, filcből, s azóta minden nap azzal játszik, dédelgeti a kis vatta-Jézust. Drága lánygyermek!
Az első adag karácsonyi sütemény is elfogyott, 100 miniislert gyártottam az első adventi vasárnapra, három napig tartott, a gondos beosztásnak köszönhetően...

Hát ennyi a háttér, a többi meg belül dől el. Vajon kész vagyok-e elveszíteni az ideális családról, ideális gyerekekről való elképzeléseimet, s így szeressem őket, ahogy vannak? Vajon merek-e kilépni a káoszból, s elcsendesedni, hogy közel engedjem magamhoz az advent igazi lényegét: a végtelen szeretetre való belső vágyakozást, várakozást? Megpróbálom.