Megérkeztünk

Véget ért a nyár. Vagyis az aktív, elmenős, kikapcsolódós (a pihenős jelzőt szándékosan nem írom) része. Bejártunk sok szép helyet, tavat, hegyet, pusztát, nyaralót, kempinget, és ami a lényeg, sokat voltunk együtt. Ennek minden küzdelmével, katarzisával együtt.

Kezdem inkább a végén. Ausztriában voltunk múlt héten, valami időn túli, mesebeli-valóságos világban. Régóta vonzott már az a tisztes-dolgos rend, harmónia, ami a hegyekből, a takaros, muskátlitól roskadozó falusi házakból, a kis hegyi patakokból, a tehenek bambuló tekintetéből árad. Voltam már sokat arrafelé, de ez most valami más volt. A gyerekekkel felfedezni újra valamit - mindig élmény.
Kempingezős-túrázós együttlétre készültünk, de igazából volt bennem egy kis félsz. Mert túl sokfélék vagyunk mi heten, különböző igényekkel, mindenki máshogy képzeli a nyaralást, s hát az életkorból adódóan nem mindenkitől várhatunk ugyanolyan lelkesedést minden program iránt. Igy igazából nem készültem semmire, csak annyit tudtam, menni muszáj, mert ezek öten szétszedik a kempinget, egymást, a körülöttünk lévők idegeit.

A terep adott volt, hegyek mindenfelé, Csabival valami szép, mély egyetértés-kereséssel beirányoztuk a reális célpontokat, és nekiindultunk. Bertával a legegyszerűbb a helyzet, ő kendőben végigaludta az összes hegymenetet, a csúcson még szopizni is kapott, így az ő békéje biztosítva volt. Az csak néha futott át a fejemen, hogy mit is keres egy három hónapos gyerek a sziklaszirtek tetején, szakadékok felett, de ő ezt tette hozzá a családi egységhez. Anka már bonyolultabb eset volt, amúgy sem az az elszánt- kirándulós alkat, s még 3 éves sincsen, nem beszélve arról, hogy a cipőjének első nap levált a talpa, és ha valami nem tetszik neki, a teheneket is kikergeti a világból az üvöltésével. De hát... Első túránkon kereken öt métert tettünk meg a hüttétől (s egy 2500 méteres csúcsot terveztünk meghódítani), amikor is kijelentette, hogy ő elfáradt és fáj a lába... Nem vagyunk az a feladós fajták, s nincs más út, mint előre menekülni, így aztán rongyosra énekeltem a számat, s énekeltettem őt is, hogy még véletlenül se gondolkodjon rajta el, hogy ő fáradt-e vagy sem. Egész sokáig feljutott a saját lábán, s amíg nem éreztük tényleg lehetetlennek, együtt mentünk. Az utolsó csúcsot ugyan csak a nagyok hódították meg, de azt hiszem, így is maradandó élmény volt mindenkinek, rólunk nem is beszélve. Extrém sport, extra felár nélkül.

Minden nap mentünk, hol nagyobbat, hol kisebbet, de mindig csodákra leltünk, emberekkel csak elvétve találkoztunk, tehénnel annál inkább. S bár ott és akkor csatakosra izzadtunk a fizikai és a lelki küzdelmektől, már most olyan felszabadító visszagondolni az alpesi legelőkre, a meghódítandó tengerszemre, a 15 fokos vízre, a lejtőkre-emelkedőkre, a milliószor elénekelt gyerekdallamokra, s az érzésre, hogy mindenki leküzdötte önmagát és egy kicsit emberebb lett. S mindezt együtt éltük át, ha akartuk, ha nem. Nincs más út. Még ha ugyanolyan hullámvölgyeket, csúcsokat éltünk át legbelül, mint amilyen maga a táj volt. Néha egészen reménytelennek és őrültnek tűntek a gyerekeink, s az állandó csatározásaikba majd széthasadtunk, máskor meg végtelenül büszkék voltunk rájuk, hogy igen, együtt, egymást segítve célba érnek. Na jó, ez utóbbi volt azért a ritkább...

És volt rengeteg vidám percünk is, köszönhetően Anka nyelvi leleményeinek, aki folyamatosan ontja magából az értelmetlen-szellemes megjegyzéseit, sztorijait, s a legfeszültebb pillanatokban is kitör belőlünk a röhögés. (Például szent meggyőződése, hogy Jézus a hároméveseket, mint Anka, gyorsabban szereti, a négyéveseket, mint Fülöp, lassabban...) Az utolsó napon bemerészkedtünk a helybeli misére is, ahol Anka megint kitett magáért. Kivittem pisilni, s mivel ő igazából fiú akar lenni, nem volt hajlandó leguggolni, csakis állva akart pisilni. Berta rámkötve, közben ott bohóckodom a küzdő háromévessel, erre ő mindent, engem is lecsurgatott. Na jól van, nem ijedek én meg egy átázott lánykától, levettem a nadrágját, s a lelkére kötöttem, hogy maradjon ott, míg a kocsiból hozok neki valami ruhát. Mire visszaértem, apja hozta ki a templomból, mert ő pucéran besétált a főoltár felé az átváltoztatás közepén... Szegény papbácsi jó, hogy nem ejtette el az ostyát... Hát lehet mást csinálni, mint nevetni?!
A kempinget meg baromira élvezték, a túrázások után megérdemelten vetették bele magukat a fejes, szaltó és egyéb ugrásfajták gyakorlásába- a körülöttünk lévők nagy örömére. S hát mivel mi akkor is hangosak vagyunk, amikor mindenki csendben van, minden szomszédnak biztosítva volt az ingyencirkusz. Csak hogy tudják, milyen az a magyar virtus...

Nincs konklúzió, kellett az együttlét, a küzdelem, a feltámadás. S köszönjük, Istenünk, hogy vigyáztál ránk, esőt csak éjszakánként küldtél, s leginkább azt köszönjük, hogy acélidegeket és szerető szívet adtál, amikor kellett, hogy elirányítgassuk azt a szent káoszt, amit néha ez a nagycsaládos lét jelent.

 

Akadály az úton... Merre tovább?

Fürdés 2000m-en, Berta véletlenül ébren

Hideg is volt...

Meleg is volt...