Élmény kontra jelenlét, vagy?

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mennyi konkrét élményre van szükségük a gyerekeknek, hogy boldogan, kiegyensúlyozottan, ingergazdagon fejlődjenek, de véletlenül se essünk abba a csapdába, hogy mint egy hajcsár végighajszoljuk őket - a gazdag programok nevében -  a gyerekkorukon.
Mert mindkettőnek megvan a veszélye, esélye. S vékony a határmezsgye, meg persze különbözőek az igények. Ilyen közös élményforrásaink egyike mindenképpen a kirándulás, a csendes ingeráradat, az önmagam leküzdése, a kapcsolatban levés öröme. Mostanában két bökkenő van ezzel, Anka kikerült a hátihordozóból, én meg - a rohamosan növekvő édes teherrel - visszaestem az ő szintjére, tempójára. Fülöp a középfutamot tartja, Csabi, meg Boti utolérhetetlen. Szóval nehéz az egyensúly. Legutóbb Ipolytarnócon kirándultunk, ami inkább kulturális-geológiai séta volt, mint kirándulás, de a tanösvényig tartó 1 km-t, a tanösvényt, meg a visszautat közel fél órás szintidőeltolódással teljesítettük. S közben csak reménykedtem, hogy a nagyok nem indultak el unalmukban már stoppal hazafelé. De egyébként érdekes volt, bár erős fantázia kellett belelátni a kövekbe a millió évekkel ezelőtti állapotot, s a megmaradt őskövületek, fák, lábnyomok inkább a nagyokat bűvölték el, a kicsiknek bőven elég volt a néhány műanyag miocén ősállat, amire felülhettek.
A fenti állapotot erősen javítja, hogy Marcinak köszönhetően a fiúk - Boti rendszeresen, Csabi fellángolásszerűen - teljesítménytúrázni járnak mostanában. Azt hiszem, igazi élmény és jelenlét ezek a 20 vagy több kilométeres távok, s Boti már egészen biztosan jobban ismeri a Budai-hegységet, mint én... Mennek, keresik a pontokat, örülnek a csokinak, oklevélnek, kitűzőnek, s látják, hogy az a normális, ha legyőzik a távolságot és önmagukat. Köszi, Marci!!
Aztán vannak a közös síelések, amiből - csupán a kicsikre való tekintettel - most már kivontam magam, s egy nap Donovaly tényleg lefáraszt-feltölt-s maradandó egészséges élményt ad.
Persze ha azt írom, hogy a fenti három program egymás utáni napokon volt a múlt hétvégén, kicsit nekem is sűrűnek tűnik, de aztán olyan békében kaparásztak vasárnap a kertben, homokoztak mind a négyen, ültetgették a borsót, hagymát, vágták a fát, hogy azt éreztem, jó lehet így gyereknek lenni. S igazából tényleg nem kell nekik sok, de az viszont nagyon. Jelenlenni egymás számára, s hagyni időt, nyugalmat, hogy utolérjék magukat legbelül.