Lakberendezők

Komolyan mondom, lakberendező lesz a fiam... Nem tudom, hogy ez a túlzott kreativitás jele, vagy életkori sajátosság (bár régóta tart már), vagy pszichológiai jelenség, de állandóan rendezkedik, tologat, polcot, szekrényt fabrikál, költözködik, s mindent újra kezd két nap múlva.
Erősen gyanakszom már, mikor kéri a kalapácsot és a szögeket, vagy túl régóta elmélyültködnek a szobájukban. Nem akarom én megnyirbálni a kis szárnyait, hát biztos keresi a kibontakozását, de néha már az én idegeim is igencsak veszélybe kerülnek. Pláne ha este 8-kor akar új polcot, vagy az épp rendbetett szobát forgatják fel fenekestül. És persze rajtam keresik az áldozatul esett furulyakottát, lakatkulcsot és a fehér zoknikat.
Persze kiskorában is rendezkedett, az ágyát telepakolta mindenféle dobozzal, amelyek az íróasztalt, dolgozó sarkot voltak hivatottak képviselni, aztán, ahogy ügyesedett, kartonból csinált (csináltatott velem) éjjeli szekrényt, s most, hogy egyre több a tancucca, könyve, polcrendszereket, irattartókat kreál szüntelenül. Kisdobozba mindent, azt a nagydobozba, azzal a könyveket alátámasztva, kicsit kidíszítve a tőlem elcsent ikeás virágaimmal és társai.
Aztán ha nagy a szerelem az öccsével, értsd fél óráig teljes egyetértésben vannak, akkor következnek az ágyak, összetolják (kár, hogy 1 méter a szintkülönbség), közös birodalmat alakítanak ki, én meg alig bírom megközelíteni őket, mikor este mesélni akarok. Ha összevesznek, akkor a drága függönyrendszert gyárt, összes csipeszemet (ha nem vettem az elmőlt évben kb. 100-at, egyet se, mégsincs egy darab se) lenyúlva pokrócokat aggat kötelekre, ezzel választva le a saját sarkát.
Na nem ragozom, de a türelmem nem mindig végtelen. Szombaton megint nagyot rendezkedtek a nagyok (megint jött az egyetértős korszak), de gyanús volt, hogy a kicsik is csendben vannak. Fülöp jön le fél óra múlva az ismerős mondattal: "Anya, nézd milyen lett a szobánk..." Meghűlt bennem minden, ezek is kezdik... Felmegyek, erre látom, hogy a kis három és fél éves minden erejével és elszántságával Anka ágyát behúzta a szoba közepére, helyette asztalt, székeket tolt oda, a játékos szekrényt kipakolta, s a szoba másik sarkába helyezte, s Ankával büszkén mutatták a művüket, aki rettentő édes volt, ugyanis az ágyak közé beszorulva mozdulni sem tudott.
Hát így állunk. Lehet, hogy ez normális jelenség, csak én nem emlékszem, hogy valaha naponta átrendeztem volna a szobámat... Szóval valahol az önállóság-kreativitás és a határok-racionalitás határmezsgyéjén egyensúlyozunk, hol több, hol kevesebb humorral...

Arról akartam írni...

Nem akarok havi összefoglalókat tartani, de valahogy ez a január is elment. Akartam írni például síelésről, ami olyan régnek tűnik már, mintha nem is idén lett volna. Sok szép közös pillanat volt a nagy családdal, havas táj, amit itthon idén nélkülöztünk (reméljük, csak ma estig), közös felvonózások, hóviharban is lelkes gyerekek, kiegyensúlyozott kicsik, akik élvezték, hogy csak úgy együtt vagyunk, és még megannyi ajándék...
Aztán akartam írni a félévről, mert hát ugye vége lett, s ügyesen teljesítettek a fiúk, szépen számolnak, olvasnak, írnak, teszik a dolgukat. Csabika első hegedűvizsgája is garantált élmény volt (különös tekintettel arra, hogy felhívták a figyelmünket, hogy évekbe is eltelhet, mire tisztán szólal meg az a hangszer...). Botikánk pedig lelkiismeretesen teljesíti az első osztályosok kötelességét, minden délutánt mást sportra megy, állandóan fociskártyákkal csencsel, szóval beélte a kis világát.
Aztán akartam írni Boti szülinapjáról, mert többnapos ünnepségsorozat keretében 7 éves lett ez az elszánt, csupa akaratból és csupa makacsságból összegyúrt kisfiunk. Volt nagy családi ünneplés a vágyott ajándékokkal, s az örömmel, hogy mindenkinek ő a fontos. Persze ezt az örömet azért halványan elrejtette az ő kis szokásos flegma "és akkor mi van?" stílusa mögé, de azért legbelül feltöltődött a kis lelke, hogy ő volt végre tényleg a középpont. Aztán fiúzsúr is volt, meghívta az összes fiú osztálytársát, s hát - ha nem családi házban lankánk- valószínű feljelentettek volna minket azon az estén csendháborításért, de így belefért. Lelkesek voltak, szerveztünk nekik bőven programot, hogy a fölös energiáikat ne a közös rombolásban vezessék le, s azt hiszem - bár este nem kellett ringatni egyikünket sem - jól sikerült a "buli".
Aztán akartam írni, hogy a Jóisten humorában egy kis önfegyelmet akar nekem tanítani (jó bevallom, rámfér), s kiderült, hogy így az ötödik gyereknél csak utolért  a terhességi cukorbetegség. Persze benne volt a pakliban, mindig is gyanús volt, hogy egyre nagyobbak a gyerekeink, s Anka 4600 grammját már nem kéne felülmúlni. Szóval kaptam jó kemény diétát, napi hatszori szigorú étkezést, s hát baromi nehéz úgy sütni a süteményeket, mindenféléket a gyerekeknek, hogy meg sem kóstolhatom. Meg hiányzik a reggeli tejes kávé, meg a fehér kenyerek, meg az akkor eszek gyümölcsöt, amikor akarok érzése, de hát ezt kell most szeretni. Ezt tudom én most felajánlani ezért a kis Berta babáért. És hát igen, egy kicsit megdöbbentő, hogy az elfogyasztott táplálékaink nagy része szénhidrát és szénhidrát... Szóval most egy kicsit elbizonytalanodtam a konyhaművészetemet illetően... Na de végülis, az senkinek nem árt, ha egy kicsit átgondoljuk ezt az egészséges étkezés dolgot. Nekem muszáj, nekik ajánlott. Meg hát kéthetente kontroll, vérvétel, terhelés, szervezés...
Szóval azért is nem írtam eddig, mert túl gyakran ütközöm a korlátaimba, a fizikai határaimba, s furcsa érzés, hogy az eddigi gyerekvárások alatt ezerrel pörögtem a negyvenedik hétig, most meg muszáj lassítani... Át kellett küzdenem ezeket a pillanatokat, szeretni azokat a helyzeteket is, amikor nincs erőm, s mindenki tőlem várna mindent. Hát ebben vagyunk most, mi. S várjuk a nagy hóesést.