Szóval van az anyák napja, de így több gyerekkel ez egész hétnyi
ünnepléssé fokozódik, pedig még csak kettő köszönt intézményi keretek
között. A vasárnapi köszöntést nem vitték túlzásba, apa mindent
bevetett, de valahogy nem rántotta magukkal őket az ünnep hangulata, így
aztán magamnak vágtam az orgonát a kertben. Nehéz is ez, mert persze
legyenek hálásak, minimális köszönet meg ilyesmi, de közben meg nem ők
akartak megszületni, mi akartuk őket, sőt anyaként én vállaltam, hogy
időmet, energiámat, létemet adom értük, s ha hálásak lesznek érte, az
már csak ajándék.
Mert hát a leghálásabb-legháládatlanabb hivatás ez az anyaság, mert
mindent szeretetünket odaadjuk, s nem mi fogjuk visszakapni, hanem ők
adják egyszer tovább másnak (remélhetőleg)... Szóval látszólag semmi
eredmény, amit azért valljunk be, nem mindig szeretünk. De tévedés is
lenne tőlük várni, hogy feltöltsenek szeretettel, lelkiekkel.
Szerencsére ahhoz ott az igazi Forrás, az Isten, aki maga a Szeretet, és
hát az ő ajándékaként ott a társunk, s ez a szeretetközösség áradhat ki
a gyerekeinkre... S amit tőlük kapunk végül, az a jelen pillanat öröme,
csodája...
Na hát, ilyen gondolatok járkáltak a fejemben, ahogy rohantam ma meg
tegnap az anyáknapi megemlékezésekre. S az a bizsergető érzés, ahogy a
színpadon szavalnak, énekelnek, vallomást tesznek, az tényleg ajándék
volt. Készültek, gyakoroltak, egy halom ajándékot kézműveskedtek össsze,
s még Csabika is örömmel cserélte le imádott tréningjét az ünneplő
nadrágra...
Fénykép nincs, mert ezt úgysem lehet megörökíteni. Megpróbáltam, de tényleg nem lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése