Hisztiveszély!

Figyelem! Ha valaki a közelben a vonat-, vagy villamossínen, esetleg az út közepén fetrengő, vagy anyja által vonszolt fiúcskát lát délelőttönként, az ne hívja a gyerekvédelmiseket, vagy egyebeket, semmi gond, csak Fülöppel sétálunk.
Kívülről nézve elég szánalmasnak tűnhetünk, ugyanis mindig megállnak mellettünk nénik, bácsik és mindenfélével próbálják a haza irányába csalogatni a gyermeket, de ő nem dől be olyanoknak, hogy "majd visz a néni", "veszek neked csokit kisfiam, csak ne sírjál", ismétlem, mindezt vadidegenek. Ő csak fekszik élettelenül, vagy ordít torkaszakadtából, miközben hazafelé rángatom.
Mert hát a következetességre törekvő anya ragaszkodik a szavához, és nem veszi fel azt, aki már 4-4 km-t legyalogolt az elmúlt két hétvégén, és nemcsak azért, mert nehéz egy háromévest, egy motort, és két szatyrot cipelni, babakocsit tolva, mindezt a vonatsíneken. Én elhiszem, hogy nehéz az élet odalentről, és fránya egy dolog, hogy nem lehet az, amit mi akarunk - de ha megmondtam, hát megmondtam, tőlem aztán lehet hisztizni. Nem tudom, a nagyok is hasonlóan küzdöttek-e a határaikkal ilyen időtájt, lehet, hogy szelektív a memóriám, de ilyet még szerintem, egyik se. És minden nap, ugyanaz a forgatókönyv, és hozzá a járókelők megvető pillantása. Hát sebaj, ettől fejlődünk mindketten.
És ne felejtsük, a kis korkülönbség nagy ajándéka, hogy nem lesz időm elfelejteni mindezt, hisz következő delikvensünk is be-belépni látszik a dackorszakba. Jól tanul a lánygyermek is: eldobni magam, úgy, hogy direkt nagyot koppanjon a fejem a betonon, hátha anya beveszi és elérzékenyül... És utána nőies, velőtrázó ordításba kezdeni, mintha minimum a csúszda tetejéről esett volna le, na ez már Ankának is remekül megy... Bár ő még pontosan nem tudja, mit is akar, de azt nagyon...
Én meg igyekszem mindeközben türelmes, halk (Ha-ha...), határozott maradni, hogy a határ is meg a szeretet is megmaradjon... Hát nem mindig könnyű...