Összetartás az erdőben

Most, hogy Család éve van, igyekszünk keresni a lehetőséget, időt, teret, hogy családilag aktívan együtt legyünk. Innen jött az elhatározás is, hogy havonta egyszer menjünk el kirándulni, mi hatan. Mert persze kirándulunk az ovival, iskolával, templomi közösséggel, de azoknak mindig van egy kapcsolatépítős jellegük. Szóval plusz egy kirándulás havonta. Igy vágtunk neki a januárnak. De március vége lett, mire sikerült az elsőt megvalósítani...
A tegnapi kirándulásunk Fülöp számára az emberréválás kezdetét jelentette, amit nem feltétlenül fogadott mindig kitörő lelkesedéssel. Mert eddig cipelve volt a kicsi teste, s hát valljuk be, ehhez képest, nagy ugrás, hogy gyalogolni kell. Magához képest sokat. Nemcsak a pékig meg vissza. S ő nem egy Boti-típus, aki 3 és fél évesen megmászta velünk a Hargitát, s lényegében egy szava nem volt a 16 km alatt. Igaz Fülöp még csak most lesz három... S tényleg nem a legkönnyebb terepen kezdtük...

Szóval elzarándokoltunk a libegő aljához, és fellelkesítettük őket, hogy libegővel mindenki fel tud menni, na de gyalog, toronyiránt, a sziklákon?! Ahhoz kell ám az erő! Bírták is, jöttek szépen, ment a szólánc, beszélgetés, nagy volt az összetartás. Szimatoltak, nézelődtek, Boti még pumalábnyomot is találni vélt, ugyanis azt ő nagyon kitanulmányozta a túlélő könyvében. Fülöp aztán időnként megjegyezte, hogy nehéz a lába, de hősiesen felküzdötte magát ő is a "hegybe".
Érdekes ez az összetartás-dolog, mert amíg meredek az út, amíg nem vagyunk benne biztosak, merre járunk, addig teljes békében egymást segítik, de amint kiérünk a biztos-sík turistaútra, hirtelen ütik-verik-rúgják egymást...
Ha már összetartás, volt még egy tipikus XXI. századi kaland-menetünk. Csabi a két kicsivel visszabuszozott a városba, én a nagyokkal pedig nekivágtam az erdőnek, tudva, hogy van valahol egy ösvény, amely levezet a városba az erdőn keresztül, s ahonnan elgyalogolhatunk Csabi szüleihez, akik ebédre vártak. De rá kellett jönnöm, hogy azon az ösvényen utoljára 10 éve szánkóztunk Csabival, akkor is sötétben, így viszonylag kevés volt a felismerhető biztos pont. Persze nehéz eltévedni a Budai-hegyekben, de azért az mindent elmond, hogy akit megkérdeztünk, merre vezet a megtalált ösvény, az annyit válaszolt, hogy töltsük le a mobilra a hely térképét. Köszi... Persze még akkor sem vetemedtem volna ilyenre, ha éppen nem két perccel előtte merült volna le a telefonom.
A gyerekeknek magabiztosan elmagyaráztam, hogy minden út a városba vezet, s ne higgyenek a bácsinak, hogy csak du. 3-ra érünk Farkasrétre. Beszélgettünk, mendegéltünk, mindig a nagyobb ösvényt választva, s Csabira gondoltunk, aki ezeket az utakat úgy ismeri, mint a tenyerét. Nem akarom én túldimenzionálni ezt a mobil-kérdést, de azért jó volt ez a bizonytalanság-szabadság érzés.
Aztán előbb-utóbb házakat találtunk, ismerős utakat, s egy jó óra alatt lejutottunk a 8-as buszhoz. Épp tanakodni kezdtünk, hogy várjunk-e buszt, amikor elénk kanyarodott egy autó, s apa integetett ki belőle. Tökéletesen elkerültük volna egymást, ha ő vagy mi egy perccel előbb vagy később érkezünk, vagy éppenséggel más ösvényre térünk az erdőben... De mivel nem a véletlenekben, hanem az Isten szeretetében hiszünk, így meg se lepődtünk, csak hálát adtunk.
Az ebédre meg nagyjából pontosan befutottunk. Hát így kirándulunk mi.