Sajátos műfaj ez a kisgyerekes síelés, értem teljesen azokat, akiknek ez vadidegen, mert tényleg drága, tényleg fárasztó a sokórás utazás, tényleg össze kell pakolni és be kell gyömöszölni a fél lakást a kocsiba a négy nap kedvéért, tényleg munkás küzdeni velük, tényleg nagyon kell koncentrálni, hogy mindenkinek mindene meglegyen, s mindenből kettő, mert hát mi van, ha átázik, mi van esik, mi van, ha tűz a nap, tényleg erősen rájuk kell hatni, hogy nehogy hisztizni merészeljenek, mert azt a rendszer nem bírja el... És ha már a pályán állunk, tényleg minden szülői aggodalmat el kell engedni, és rábízni őket a Jóistenre, hogy ki hol van, hol tud lejönni, eléri-e az utolsó liftet, fel tud-e állni, segít-e neki valaki, ha nem vagyunk mellette.
Szóval extrémsport, minden tekintetben. És legkevésbé a csúszás része.
És mégis újra elindulunk, mert felejthetetlen a készülődő gyerekek szemében csillogó lelkesedés, a száguldás, a "le tudok menni, én irányítom a lécet" érzése, és felejthetetlen a látvány, ahogy legyőzik hamar a kis korlátaikat, és boldogok. És élvezik, hogy válogathatnak, kivel síeljenek azok közül, aki épp nem Bertára vigyáz, és nem is tudják, mekkora kincs, hogy a nagyszüleikkel, nagybátyjukkal, szüleikkel száguldozhatnak a pályán. És élmény látni, ahogy ügyesednek, ahogy Botit, ha akarnám, se érném utol, ahogy megoldja egyedül, ha beszorul a léce a felvonón, ahogy visszagyalogol szó nélkül a szállásra, mert lekéste az utolsó liftet, ahogy Csabika bárhol lejön és átlátja a pályarendszert, megtervezi az útvonalat, bátorítja a kisebbeket, ahogy Fülöp egyedül felvonózik, s magabiztosan száguld, s elszáll minden félénksége, izgágasága, ha léc van a lábán, ahogy Anka test- és lelkialkatát meghazudtolóan leküzdi magát A piros pályán is, ha muszáj. És öröm volt nézni őket, ahogy pályazárás után túrják az olvadó havat, gátat építenek a patakban, jeget törnek, erdőbe mászkálnak a 15 fok ellenére is térdig érő hóban, és csúszkálnak popsisível a ratrakolt pályán, és csuromvizesen, de boldogan esnek be a szállásra. És az már csak külön ajándék, hogy Csabival kettesben is síelhettünk, s végre egymáshoz is szólhattunk, úgy, hogy nem szólnak hárman a szavunkba.
És ami tényleg a legfontosabb, hogy együtt voltunk, esténként jókat játszottunk, kártyáztunk, dixiteztünk, és ha akartuk, ha nem "el kellett viselnünk egymást szeretetben". Igen, mert olyan konfliktusok, küzdelmek jönnek ilyenkor ki, amik nem jönnének, ha nem lennénk ott, de talán pont ezért kell ott lenni, és mindent át- és megélni, nem feladni, és megbirkózni a saját különbözőségeinkkel, a gyerekeink nyűgjeivel, ami néha nehezebbnek tűnik, mint a legmeredekebb fekete pálya...
Köszönet Maminak-Papinak-Marcinak, hogy együtt lehettünk, bírták türelemmel és minden mással azt, amilyenek vagyunk, köszönet Ágónak-Bocy néninek, hogy jelenlétükkel motiválták Ankát, aki a legtöbb motiválásra szorult, köszönet drága férjemnek, hogy elfogad úgy, ahogy vagyok, és leginkább köszönet a Jóistennek, hogy megadta ezt a nem mindennapi lehetőséget, hogy mindezt megélhessük, magasságot és mélységet együtt.
A pálya legkisebb ördöge:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése