Elkezdődött...

a suli, ovi, és minden intézményesült kötelesség. Jó volt a nyár, hogy hosszú hetekre nem tűnt rutinnak a rutin, feltöltődtünk, lelassultunk, s ha tetszik, ha nem, együtt kellett lennünk. Jól sikerült a nyárbúcsúztató Mátra-járásunk is, túrákkal, szedrezéssel, csörgedező patakvölgyekkel, teljes ellátással, szobába belógó évszázados fákkal, szokásos Kékes-látogatással, bobozással, s viszonylag nyugodtabb együttléttel. Nekem nehéz is volt visszalépni a szabadság nem épp pihentető, de lélekemelő és közösségteremtő életérzéséből.

Mert persze nyugisabb így, hogy 5-ből 4 nincs itthon, hogy mindenki teljesíti a teljesítenivalót ott, ahol épp kell, de mégis más így. Bertáról nem is beszélve, nem érti egyszerűen a csendet, hogy hiába kiabál az emeletről "iattok!" (értsd: sziasztok), senki nem válaszol...
A fiúk suliban, lelkesen pattannak ki az ágyból 6-kor, Csabika maga gyártja a szendvicseit, készíti a többieknek a reggelit, jó hangulatban távoznak, s egyelőre - különóra hiányában - még korán is érkeznek. Szépen mindenki megebédel még egyszer, és békésen írogatják a leckéjüket. Tudom, az első hét varázsa ez  a ráérősség, jövő héttől indulnak a plusz programok, Botinak marad a futás, karate, foci, úszás, kerámia, hittan, Csabinak hegedű, zongora, szolfézs, hittan, karate, úszás... hú, kicsit soknak is tűnik... S persze ez mind logisztika, leterheltség, de azért sava-borsa is a hétköznapoknak.

Anka- Fülöp oviban, a beszoktatás nem okozott nagyobb nehézséget, mivel Anka is Fülöp csoportjába ment, s hát ő olyan lány, aki alapvetően igennel voksol az élet dolgaira. Ők is kezdik a héten az úszást, ma volt az első ovis hittan. Szóval a keretek megvannak.

A nagyobb kihívás mindig az, hogy a megmaradó közös időt valóban töltsük, ne csak múljon. Az örök dilemma persze mindig az, hogy mennyit kell ahhoz a háztartásban dolgoznom, hogy ne omoljon ránk (értsd legyen tiszta ruha, főtt kaja, élhető rend), s közben a lényegre, amiért itthon vagyok, maradjon idő. Merjek leülni velük a homokozóba, tudjak elhajítani mindent, hogy motorversenyt szervezzünk a ház körül, bemásszak velük az ugrálóba, s megadjuk a módját a közös étkezéseknek, amíg még lehet, hangulatosan, kint a teraszon. S hát a kötetlen, építő jellegű játszásra is sokszor nehezebb őket motiválni, mint leültetni őket valami mese elé. De olyan öröm, amikor látom, hogy sikerült, tartalmasan vannak, együtt vannak, kitalálnak, lelkesednek, s nem csak bambulnak a gép előtt valami bugyutaságot.

S jó ez így, a fokozatos átmenet, a napsütéses őszi napok engednek búcsúzkodni, hogy jobban meg tudjam (majd) élni a új időszakot, a következő jelenpillanatokat...