Túra...

Ha ősz, akkor kirándulás... Minden mennyiségben, vagyis legalább minden hétvégén. Családilag, közösséggel, hittanosokkal, teljesítménytúrázókkal, Börzsönyben, Pilisben, Gerecsében, mindegy, lényeg, hogy mentünk. Hol lelkesebbek voltak a gyerekek (főleg, ha más gyerekekkel tekereghettek, vagy barlang mélyére mászhattak, vagy almalé várt az ellenőrző ponton), hol kevésbé (hegymenetben, alvásidőben nem nagyon akart mozogni a lábuk...) De az őszi erdő varázsa, a célbaérés öröme, a vonaton  kurjongató gyerekeink lelkesedése, a terülj-terülj asztalkám egy-egy tisztáson, az órákon át tartó beszélgetések, éneklések, viccmesélések, találóskérdések, hóláncozások (Fülöp váltig állítja, hogy az hólánc, és nem szólánc), és Anka fergeteges beköpései, na ezek így együtt felejthetetlenek.

Legutóbb október 23. tiszteletére szervezett emléktúrára mentünk mindannyian, Szomorra. Mert hát az ünnep az ünnep. Volt 10, 23 és 56 km-es táv, szimbolikus módon megjelenítve a forradalmi naptárat. Szerencsére Marci is jött, így a nagyok nekivághattak a 23 km-es távnak, mi a három kicsivel a 10 km-t céloztuk be.

Azt hiszem, mindent elmond a tempónkról, hogy nagyjából egyszerre értünk be  a célba mindannyian. Mert hát azért ne idillizáljuk túl a dolgokat, Anka mégiscsak három éves, a lábai rövidek, a teste nehéz, az akarata még igencsak ingadozó, s őt hót nem érdekli, hogy célba is kéne valamikor érni. Egyet előre, kettőt hátra stílusban kirándul, ami a szülő számára igencsak fárasztó. Mert hát szép dolog az a csiga ott, meg gyűjtsük össze azt a ritkaságszámba menő 10 centis gallyat, de azért haladjunk már. S ha Anka hisztizni kezd 10 méterrel az indulás után (s 9990 méterrel a cél előtt), Fülöp is azonnal együttérez vele... így hát nem volt ritka látvány az úton élettelenül fekvő gyermek, (váltig állította hol egyik, hol másik, hogy ő bizony meghalt), vagy a torkaszakadtából tiltakozó, de menni nem akaró aprónép. Még szerencse, hogy Berta azt hiszi, hogy a kirándulás arra való, hogy kipihenje a hátamon a hétköznapok fáradalmait... Őt ébren az erdő még nem nagyon látta...

Na de a lényeg, hogy így is megtettük  a távot, latba vetve minden pedagógiai érzékünket. Csabi végigmesélte az összes mesehős kalandját, végigemlékeztük velük az elmúlt év minden eseményét és annak minden részletét és elénekeltük, énekeltettük a valaha hallott összes gyerekdalt. S közben éreztük (na jó, nem mindig), hogy ez így van rendjén. Igy lesznek ők is, mi is emberek. A célban aztán boldogan tömték magukba a zsíroskenyereket, s az esti imában lelkesen hálát adtak Jézusnak, hogy jó volt a kirándulás.
Hát jó is az...

Anka művészfotója apáról és Fülöpről, felfelé a hegyre:

A csúcson, alattunk a köd:

Anka próbálja újjáéleszteni Fülöpöt:

Ízek, illatok

Olyan rég írtam, hogy nem is nagyon jönnek a szavak... De minden pillanattal gazdagodunk, s ha nincs megörökítve, nehéz utána mibe kapaszkodni...
Szóval Boti így számolt be a hosszúhétvégéről az iskolában: voltunk focikupán, hajnali úszáson, Balatonon vonattal, 23 km-es túrán és ültettünk málnát. Gyermeki szemmel ennyi a lényeg.
Végülis tényleg sok minden belefért ebbe a négy napba, ami valljuk be, nem rossz találmány. S bár igen erős volt a kísértés, hogy otthon is legyünk, s kicsit rendezzük káoszba hajló környezetünket, de azt másnap úgyis újra kell kezdeni, így inkább a minőségi idős együttléteket választottuk.
Mindennél jobban vágytam most megragadni egy-egy pillanat ízét: Bertával ráérősen szurkolni Botinak a focimeccsein, kiülni kávézni Csabival a még meleg őszi napsütésbe, ültetni, kapálni, rendezgetni a még lüktető növényeket, Fülöppel a kiszáradt Balaton homoksávjain cuppogni, a parton kocogni, leizzadni, sirályokat hallgatni, a kálváriadombon kimászni a tejszerű ködből, s a hegytetőről látni a Napot, gyalogolni sok-sok kilométert, s tanítgatni ezeket a drágákat, hogyan győzzék le magukat, este pedig az ajándékba kapott málnabokrokat ültetni a reflektor fényénél, ez mind megtörtént ezen a hétvégén. A konkrét történések nem is számítanak annyira, csak ez a néhány pillanat, ami lökést ad a hétköznapokhoz.