2015. június 18., csütörtök

Nyárelejei mindenféle

Hivatalosan is elkezdődik a nyár, bár már loptunk néhány balatoni napot, de a bizonyítványok, évzárók most engednek csak szabadulni. Az ovisok is húzzák még az igát, ugyan a megnyújtott kánikulai hétvégének köszönhetően már csokibarnán.

Megint lezárul egy időszak, a hajtás, a megfelelés, a napi pörgés időszaka. A hajnali kelésé, a korai fekvésé, a szüntelen megfelelésé. Szépek ezek a búcsúzós időszakok, a fiúk nagyon szépen teljesítettek, egy jeles gimnáziumi, egy kitűnő negyedikes bizonyítvány, - számít is, meg nem is, persze nem ettől függ a boldogság, de mégis a földgolyó ezen részén ennyit mérnek a személyiségből. Mindenesetre büszke vagyok rájuk. Megható volt az is, ahogy Fülöp ovis ballagásán Anka búcsúztatta a bátyját, ahogy (még) boldogan, önfeledten játszott, táncolt, örült és ahogy meg akarta enni a kis pogácsáját... És ahogy iskolaéretten, önállóan, talpraesetten (de azért persze egy kicsit bizonytalanul) várja az iskola kihívásait.

Igen, nálunk a nyár még más időszámítás,  másfajta rutin, másfajta kihívás. Mert persze az is akad bőven: szabadon hagyni őket és motiválni közben az értelmes időtöltésre, mert a kütyük, a számítógép varázsával és beszippantó valóságával nehéz napról napra szembeszállni, és ezen még az sem segít, hogy tudom, minden szülő ezzel küzd (vagy már nem is küzd.) És hát nőnek és egyre kevésbé kiváncsiak a direkt útmutatásokra. Ebből a távlatból nézve mégis akadnak jó kis pillanatok is, amikor anyaként örül a szívem. Például, amikor a majdnem 12 éves teljesen egyedül kétfogásos ebédet főzött magának és az öccsének. Vagy amikor együtt elbicikliztek a közösségi kertbe dolgozni, önként és dalolva, és megdolgoztak keményen a zsebpénzkiegészítésükért. Vagy amikor apával bevállalják a hajnali 6 órás úszóedzést.
Az ovisok persze még külön világ, lelkesek, örülnek, ha velük vagyok, játszanak, rajzolnak szüntelen. Berta kétkerekűzik már, fára mászik 3 méter magasra, meg babázik, kirakózik folyamatosan. Anka megállás nélkül rajzol, és közben számtalanszor sírva fakad, mert pl. "túl szomorú lett a nézése a hercegnőnek". Fülöp meg egyre jobban olvas, érdekli minden, állandóan kérdez. Esténként meg teljes izgalomban várják, hogy összebújjunk és Ruminit meséljünk. Jó velük.

Hát vágjunk bele!

2015. június 1., hétfő

Mi az igazság?

Írhatnám azt, hogy elegem van (nem, nem a gyerekeimből), hanem abból, hogy mennyire nem bírnak együtt működni velünk, hogy nem bírják megtanulni, hogy maguk után el kell pakolni, játékot, kaját, tányért, hogy nem képesek felfogni, hogy nem mászunk fel a sufni tetejére zöldcseresznyét enni és nem árasszuk el sárral a frissen telepített füvet, hogy nem eszünk a számítógépnél, hogy előbb tanulunk, utána gépezünk, hogy nem faljuk fel a kamrában guberált csokoládékat, különösen, ha anyáé, és a rend, a mérték teljesen ismeretlen fogalmak számukra.

De inkább leírom, hogy mennyire borzasztó büszke vagyok rájuk. Mindegyikre külön-külön. Pl. csak önmagában a tegnapi napért. Mert ügyesek, önállóak, kitartóak, lelkesek. Legnagyobb gyermekünkre, hogy a templomi szentháromságnapi hangversenyen gyönyörűen zongorázott négykezest drága tanárnőjével, pedig az ő korában már nem evidens, hogy kiállok, és előadok, mert ciki, mert minek, mert hagyjatok már békén! De megtette, örült, és büszke voltam rá. Aztán nagyon büszke voltam a mi kis futópalántánkra, aki apával korareggel elindult, hogy hegyifutóversenyre menjenek vidékre, le is nyomta becsülettel, tempósan a 12 km-t (apa meg a dupláját), hegyen-völgyön, meg is nyerte a korosztályát, aztán stoppoltak, buszoztak és késődélután fáradtan hazaestek. Büszke vagyok az elhatározásukra, teljesítményükre és külön köszönet, hogy itthon hagyták nekem a kocsit...
Aztán nagyon büszke vagyok drága középső gyermekünkre, aki miután két órára a templomban hagytam egyedül (persze ismerős szülők óvó tekintetére bízva) a búcsún, csodálatosan helytállt, feltalálta magát, beállt a nagyok akadályversenyébe, barátokat verbuvált, szutykosra játszotta magát, bográcsból beebédelt, és örömmel várt, mire visszaértünk... Balerina lánykánkkal, akivel elszöktünk mise után az évvégi balettelőadására, ahol gyönyörűen, felszabadultan táncolt, koncentrált, előadott. Jelen volt teljes kis személyével. Öröm volt nézni. És nagyon büszke vagyok legkisebbünkre, hogy ebben a programkavalkádban (és még a tűzoltónapról nem is írtam, nehogy követhetetlenné váljon kissé kusza életünk), nem veszett el, nem különösebben hisztizett, bírta a strapát alvás nélkül, jött velem, tapsolt, örült, szurkolt, és boldog volt, hogy ő is büszke lehet a nagyobb testvéreire.