Világgá mentem és visszajöttem

Nagy ajándék volt ez elmúlt négy nap: világgá mentem és Hollandiáig meg sem álltam, ahol Sári barátnőmék vártak és fogadtak be nagy-nagy szeretettel. Ajándék volt a Jóistentől, akitől életem minden eseményét ajándékul kapom és élem meg. Ajándék volt Sáriéktól, akik kitárták hágai otthonukat és leginkább a szívüket, és mindenféle földi jóval, kulturális, családi és gasztro élményekkel láttak el. És ajándék a családtól, férjemtől, gyerekektől, nagyszülőktől, hogy elengedtek, tartották a frontot, intéztek mindent, vigyáztak a gyerekekre, és minden és mindenki a helyén volt.

És az ajándéknak örülünk. Én is azt tettem. Felhőtlenül, lelkifurdalás nélkül, mert kaptam. És innentől következzék az élménybeszámoló, a hágai színek, ahogy én láttam.

Tenger. Sáriék 3 percre laknak a tengertől, ami a végtelenségével úgy vonzza a lelket, testet, hogy nehéz ellenállni, és nem nehéz megsejteni az igazi Végtelent mögötte. Szóval homokoztunk, trambulinoztunk, futottunk, skót marhákkal fotózkodtunk, mezítlábas, lengeöltözetű holland gyerekeken ámultunk, naplementét néztünk, forrócsokiztunk, s egyik délután még a 10 fokos tengerbe is bedugtam a lábam. Igazi boldogság.

Farm. Jó kis találmány ez a városi farm, minden városrészben kötelezően felállítják, a gyerekek és a felnőttek nagy örömére és okulására. így aztán a magas házak között megbújva kecskét fejtünk, najó, inkább néztük, bárányt, kecskét simogattunk, nyulat etettünk és ott ez a természetes. Az élet gazdagsága.

Piac. Tényleg igaz a mondás, hogy ha egy várost meg akarsz ismerni, menj ki a piacára... Mi megtettük. Én csak lestem, és próbáltam beazonosítani azt a rengeteg gyümölcsöt, zöldséget, a sajtosnéni hagyta, hogy végigkóstoljuk a teljes kínálatot (na az volt ám a gasztroélmény), a halas meg csak nevetett, hogy fotózkodunk a tengeri herkentyűkínálat mellett. Harsány, élettel teli délelőtt volt.

Madurodam. Szerencsére nem kellett Hangát és Marcit győzködni, hogy velem is eljöjjenek ebbe a minihollandiamakettparkba. Mert olyan profin ki van találva, hogy a felnőtt ámul-bámul, a gyerek meg tevékenykedik, mert bőven van mit. Ők égő hajót oltottak, zsilipet kezeltek, hajót rakodtak, csokigyárból csokit hozattak miniteherautón, én közben megismertem Hollandia minden nevezetes épületét, embernagyságban... A rengeteg részlet, kidolgozott jelenet igazi varázslat volt.

Keukenhof. Azt az illatáradatot, és virágtengert, amit a tulipánudvar nevezetű (neve alapján keveset eláruló) csodakert adott, azt nem adja vissza egyetlen fotó sem, hiába próbálkoztunk. Évente két hónapig van nyitva, a maradék tíz hónapban pedig készülnek, hogy ebben a két hónapban a tavasz teljes káprázatában ragyogjon. Majd belebódultunk. Ennyi színű jácint, tulipán, nárcisz csak a Jóisten képzeletében van. Ámultunk-bámultunk, szaglásztunk és nem esett nehezünkre megérteni, miért is írja a Biblia: "Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak; mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül."

és persze nem hagytuk ki a belváros nevezetességeit sem, shoppingoltunk, fagyiztunk, vidámkodtunk és rengeteget beszélgettünk. Sári gyerekeinek külön köszönet, hogy végtelenül türelmesek voltak, és alkalmazkodtak mindenhez:) És hála Marcinak, Sári férjének, hogy éjszakába nyúlóan folytathattuk a beszélgetéseket, amit napközben az élményáradat és a gyerekzsivaj meg-megszakított...

És most itt az idő visszatérni a hétköznapok ajándékaihoz...

Hétvégi forgatag egy 7éves nagyfiúval

A hétvége mérlege: egy hétéves szülinapos, egy családi ünneplés, egy tengerimalac, egy baráti-családos kirándulás, egy Sillye Jenő koncert, egy színjátszófesztivál, egy szülinapi zsúr és három torta... Nem kevés munka, súrlódások, és végtelen hála, hogy élünk, mozgunk és vagyunk. Ennyien, tökéletlenül, de együtt.

és kicsit részletesebben...

A FÜLÖP

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor hét éve egy koratavaszi hajnalon elindult a világba egy kislegény, a Harmadik gyerekünk. Szépen, burokban, lágyan érkezett, nőtt-növekedett, s előbb-utóbb középső legényke lett, megtanulta a öccsök és bátyók nehéz, ellentmondásos szerepét, a se nem kicsi, se nem nagy állandó feszülését. De azt hiszem, hogy bár az önbizalma sok csorbát szenvedett az itthoni hatalmi viszonyokban, azért harmonikus, boldog nagyóvodás lett a mi Fülöpünk. Aki hisz a csodákban, a mesékben, akinek még nagyon ártatlan a kis lelke, és az érzelmi intelligenciája nem szokványos. És ehhez igazi mackóalkat, elemi erővel és végtelen kedvességgel.

A ZSOMBOR

És ez a mi kisfiunk úgy vágyott egy kis társra, akit gondozhat, akit simogathat, akinek adhat, hogy új szőrös kis barátot kapott végül a szülinapjára. A becsületes neve Zsombor, a fajtája pedig abesszin tengerimalac. Hát így bővült családunk 9 tagúra (mert hát Boti gekkójáról meg ne feledkezzünk)... Szóval nagy most az öröm!

A TORTA

Hiába sok a feladat, néha túlvállalom magam, vannak dolgok, amiket nem tudnék elengedni, amit fontosnak tartok, hogy én csináljam: ilyen a tortasütés az ünnepeltnek. De az oviba egy, itthonra egy, a zsúrra egy, az akárhogy is számolom, sok. És persze megvoltak az elképzelések, az oviba Angry Birds-ös (na ezzel egy kicsit küzdöttem), itthonra a szokásos sünis torta rolettivel, a legós zsúrra meg mi más, mint egy legófej torta lett az ajándék. Amit persze legtöbbször meg sem kóstolnak, de örülni nagyon tudnak neki. Hát azért maradni nem maradt belőle...

A CSALÁDI ÜNNEPLÉS

Mindig nagy dolog, ha összejön a család, és szülinapok adják ehhez a lehetőséget. Még akkor is, ha a gyerekeink eleresztik ilyenkor magukat, és néha elviselhetetlenek a nagy küzdelemben, hogy valahogy csak rájuk figyeljen mindenki. Ez most nem volt másképp, sírás, ajtócsapkodás, lelki terror nélkül nem ünnep az ünnep:) De aztán lenyugodtak a kedélyek, mindenki örült nagyjából mindenkinek, de leginkább Fülöpnek, aki odavolt az ajándékaitól, görkori, úszószemüveg, playmobil tűzoltó, mindent ki kellett próbálni, és este 10-kor alig lehetett ágyba küldeni...

A KIRÁNDULÁS

Mindeközben tombol a tavasz, amit nem lehet a négy fal között tölteni, ki is menekültünk egy kicsit, és egy régi egyetemi-baráti társasággal bababarát túra keretében meghódítottuk Gercse kicsiny templomát. A kinek hosszabb, kinek rövidebbnek számító séta után (mondanom sem kell, Boti külön túrát szervezett magának, és Marcival 25 km-t gyalogoltak aznap), hevertünk a középkori rom mellett és örültünk egymásnak, a kapcsolatoknak, találkozásnak. Kell ennél több?

A SZÍNJÁTSZÓ FESZTIVÁL

Nagyfiunk gimnáziumi elfoglaltságainak egyik fénypontja a színjátszó szakkör. Ezt eddig is sejtettem, tudtam, de ma, amikor előadták az idén betanult darabot, mégis megdöbbentem. Az összhangon, a katarzison, a profizmuson, a gyerekek tehetségén, Csabi fantasztikus előadásán, bátorságán és azon az odaadottságon, ahogy a Tanárnő mindezt életre hívta a gyerekekből. Amit nekünk itthon nem sikerül. És utána kettesben voltunk (mert nem akarta, hogy az öccsei, húgai megnézzék), és most jó volt ez így.

A ZSÚR

Mindig várakozással-aggódással tekintek a gyerekek szülinapi bulijaira, amiket mindig itthon tartunk. Persze kérdés, hogy kell-e ez is, a zsúfolt gyereksereg, a sajátjaink őrülete, mert érzik, hogy nem rájuk figyelünk,
a remélt, de nem elvárható hálaérzés az ünnepelt részéről, és persze a sütés-főzés-dekoráció-játékok-háttértörténet kitalálása... És mindig rájövünk, hogy persze strapás, de olyan jó látni, hogy a gyerekek mennyire önfeledten, boldogan tudnak együtt játszani, akárhány évesek, és a számítógép, mese, egyebek helyett együtt vannak, és együtt ünnepelnek. Ma legós bulit szerveztünk Fülöpnek, legókincskereséssel, legóépítő versennyel, legómemorival, legópoharakkal és legótortával. Élvezték, és maradt idő a kötetlen együttlétre is. A mieinkkel 13-an voltak, ennek megfelelő hangerővel, szegény szomszédok...

Szóval szokásosan zsúfolt hétvége volt, amiben megvan a veszély, hogy elszaladunk a feladatokban egymás mellett, de mégis inkább a hála van bennem, hogy Csabival közösen, egyetértésben teszünk-veszünk, hogy van kit és kivel ünnepelnünk, hogy adhatunk és kaphatunk, hogy mindig van, akinek örömet szerezhetünk, és hogy végre itt a tavasz!!

Húsvéti megújulás

Különleges húsvét volt. Csendes ráhangolódással, három számítógépmentes nappal, lelki-fizikai nagytakarítással készültünk. Megsütöttük együtt a süteményeket, mindenki kibírta (azért nem volt egyértelmű), hogy a feltámadási miséig nem esznek bele az ünnepi ételekbe, sütikbe, és vártak, várakoztak. Nagypénteken Fülöp életében először eljöhetett az erdei, éjszakai keresztútra, és a maga módján végigelmélkedte a 2000 évvel ezelőtti eseményeket, amik egyszerre itt és most (is) zajlanak. Aztán Nagyszombaton bevállaltuk az 5 gyerekkel az éjszakai háromórás liturgiát, s bár nem értették miért nincs tánc a végén (ha már ünnep), a templomkertben fellobbanó tűz, a keresztelés, a hosszú olvasmányok és a végén a megérdemelt közös húsvéti agapé meg-megérintették a lelküket. Jó volt együtt lenni, s mindenkinek a maga módján megélni a legmélyebb titkokat. Igen, megint végigéltük a legnagyobb szeretet, az árulás, a szenvedés, a reménytelen (nekünk már reményteli) várakozás és a legnagyobb bizonyosság, a feltámadás lépcsőit. Együtt. Esendően, ahogy vagyunk.

És mindeközben sokat játszottunk, bicikliztünk, sakkoztunk, tojáskeresőztünk a kertben, vérre menő dartsmeccseket vívtunk és találkoztunk, együtt voltunk a nagycsaláddal kicsit ráérősebben, ünnepibb lélekkel, mint máskor. A profán és a szent különös kavargása, de ott és akkor minden a helyén volt.

Csúcspontként, Húsvétvasárnap pedig eljutottunk az Urániába, és Csabival kettesben megnéztük a Mária földjén című különleges, felkavaró, mély reményt fakasztó filmet. Igen, mert hiába tudjuk, hiába hisszük, hiába tapasztaljuk, hogy működik, amit az Isten mond, kell a felrázás, a tanúságtétel, a megújulás. Mi most Szeretetből ezt kaptuk.

Nagycsütörtök

Elkezdődött a Szent Három Nap, hitünk legnagyobb titkának ünnepe... Érdekes az a Nagycsütörtök, mert a forma még döcög, nekünk kell belelépnünk az ünnepbe, nem adódik semmi magától. Minden megy a szokásos kerékvágásban, mindenki dolgozik még, csak a gyerekeknek van szünet, meg nekem (aki amúgy is mindig szabadságon van, vagyis soha:)) És mégis. Az ünnep betölt minden pillanatot, helységet, várakozást, nyüzsgő itthoni káoszt.

Reggel sajnos (szerencsére) elszállt a számítógépünk, így aztán nem kellett rendőrösdit játszanom, hogy igen te fél órát nézhetsz, te akkor nyomkodhatod, ha kiporszívóztál, igen, még két mese, nem nincs több Minecraft, és amúgy kapcsoljátok már ki az egészet... A szokásos küzdelmek helyett végre sakkoztak egy csomót, mindenféle felállásban, volt közös családi Cacassone, segítettek takarítani, kiszíneztünk több tucat szinezőt, öntöttünk tojásgyertyákat, lerajzoltuk az utolsó vacsora eseményeit, és délelőtt 10 órára már olyan fáradt voltam, mint amennyire most este kéne lennem:)

Na de, kell a  friss levegő is, fogtuk azt a (fránya) okostelefont, és elmentünk biciklivel geoládákat keresni a közeli kiserdőbe. Ez végre alapvetően mindenkinek tetszett, ami nálunk nagy szó, mert borzasztó nehéz közös (mindenkinek érdekes) programot találni és levezényelni egyedül nekik. Tényleg jó volt: új zugokat találni ott, ahol minden héten járunk, a szeles-napos-télies április természetet csodálni, örülni minden megtalált ládának és elrejtett kincsnek, egyszerűen együtt lenni és fáradtan hazaesni a meleg ebédhez...
Este pedig mindannyian eljutottunk a templomba, a kicsik ámuldozva lesték a szertartás új elemeit, a lábmosást, oltárfosztást, és magukhoz képest egész szépen figyelgettek a késői órán. Én meg hálát adtam, hogy ennyire szeret az Isten, hogy testét, vérét adja táplálékul nekünk... Micsoda erőforrás...

Összességében talán semmi extra nem történt ma, de ahogy Béla atya mondta este: minden nap új, minden ünnep új, az Isten szüntelenül meglep minket a szeretetével. És ma talán sikerült, ami sokszor nem: nem azt láttam, ami mindig ugyanaz, a szüntelenül újratermelődő szennyes- mosatlan edényhalmaz-menetrendszerű veszekedések egyvelegét, hanem talán megéltük azt, ami minden napban új, a közös együttlét varázsát.