Mi minden fér bele egy hétvégébe?

Isten bizony, nem szeretem, ha túlzsúfoltak a napjaink. Meg a hétvégénk. De valahogy a sok gyerek, a sok közösség, ahova ilyen-olyan módon kapcsolódunk kitölti a pillanatokat programmal. Nem marad más hátra, mint hogy jól megéljük őket, együtt, mindenféle felállásban.

Kezdődött a szombat délelőttel, egy nagy családi sportnappal, ahol a futóegyesületünk is szervezett versenyeket. Csabi ugyan dolgozott, de mi útra keltünk a gyerekekkel, ha már ilyen szép idő volt, és a gyerekeket mozgásra lehet motiválni. Mind a hatan neveztünk, Berta igazán vidáman festett a kis rajtszámával, Anka, Fülöp lelkesen melegített, Boti csúcsot dönteni készült 1500-on, Csabika meg teljesen önkéntesen beállt a nevezők közé, hogy legyőzze magát és a távot, én meg reménykedtem, hogy ha nekiindulok a felnőtt távnak, az 5 gyerek majd vigyáz magára, és nem lódulnak utánam. Azt hiszem, igazán békés és eredményes volt mindegyik futam, leszámítva, hogy Anka elstartolt a kisebbik korosztállyal, s hiába ért be boldogan elsőként, kiderült, hogy ő már nem 4éves... Sebaj, a szervezőknek hála, kapott vigaszérmet. Boti tényleg durvát futott-győzött, Csabikánk tényleg legyőzte magát (és még a dobogóra is felállhatott), és én is megkaptam a legfényesebb érmet, amit Bertuska rögtön le is nyúlt... A sportdélelőtt nehezebbik fele inkább ezután jött, egybetartani, megtalálni a remek programok sokaságában a 6 gyereket (még egy kisfiú volt velünk), egyidőben néptáncolni, kézműveskedni, a nagyobbaknak inspiráló programot keresni, aztán mindenkit begyűjteni... A bográcsos ebédet már nem mertem bevállalni. Éljen az itthoni biztonság. Itt legalább, átlátom, ki hol van.

Délután Mamiék jóvoltából Csabival elszökhettünk 12. házassági évfordulót ünnepelni, régi álmom szerint a Fellinibe tekertünk a Rómaira, üldögéltünk a parton a csíkos nyugágyakban, mellettünk paradicsom-mozarella-ciabatta kötelezően, és bambultuk a vizet, a hajókat, az evezősöket, a hangulatokat, és egy kis időre élveztük, hogy ketten nem ötfelé rohanunk, csak kicsit befelé figyelünk, emlékezünk.

Hazabringáztunk, aztán Csabikával irány az éjszaka, pontosabban a Színházak éjszakája. Régóta tervezgettük, nézegettük a programot, meg hát neki nagyon kell a kettesben program. (Nekem is...) A Bábszínházban elcsíptünk egy nagyon izgalmas körtúrát, csomó kulissza, előadásrészlet, izgalmas színek, hangulatok, profi szervezéssel. Nagyon-nagyon jó volt. Aztán átnyargaltunk, földalattiztunk a Kolibribe, ott megnéztünk egy darabot, kamaszokról, lázadásról, devianciákról, igazán jó előadásban, de úgy elfáradtunk, hogy nem bandukoltunk tovább az éjszakába, leültünk az Andrássy út közepére, a műfűbe, az út közepére (köszönhetően a Mobilitási hétnek) és egy gyros mellett néztük az éjszakát, a hömpölygő tömeget és végre békében beszélgettünk...

Vasárnap Botika Aquatlon versenyre ment apával, mi meg lélekben itthonról szurkoltunk. Úszott, futott, nyert, aranyat, tapasztalatot, örömet, és rengeteg könyvet. Boldogan, fáradtan ájult az ebédlőasztalhoz, ahol végre újra együtt volt mindenki.

Délután tűzoltóünnepre mentünk, amit itt a helybeli családok szerveztek egy közeli játszótéren. Hát ez Fülöppel (de a többiekkel is) maga volt a kánaán, tűzoltóautók, rendőautó, mindent ki lehetett próbálni, beülni, megbilincselni, eloltani, kérdezni és rácsodálkozni a világra. Pónik, lovaskocsi, zsíroskenyér, és minden ingyen, gyerekmennyország. Nekünk felnőtteknek meg találkozási lehetőség.

Este meg mindannyian elbicikliztünk misére és egy közös hálaadással lezártuk ezt a gazdag hétvégét és az elmúlt 12 évet.

És mindezen túl? Voltak pillanatok, amikor sikerült megállni: Fülöppel együtt főztük a nokedlit, ő szűrte mindig a kész tésztát, keverte, őrizte, Bertával málnát ültettünk, ásott velem, öntözte a kész töveket, Csabikát tanítgattam rizst főzni, panírozni, vagy csak egyszerűen leültünk egy pillanatra a meleg nyári őszbe.

5 évesnek lenni jó

És hát tegnap nemcsak futottunk, hanem volt ennél egy még nagyobb esemény: a mi drága tündérlánykánk, kisbabánk, óvónénink, Ankuskánk 5 éves lett!!

És boldog volt, hogy felvehette a balettruháját, hogy fogadhatta a vendégeket, hogy teletömhette magát pufival az ünnepi vacsora előtt, hogy mindenki körülötte forgott, és egy pillanatra megállt neki az idő. Mert az igazi varázslat, amikor mindenki azon töri magát, hogy téged szeressen.
A tortát, amit a félmaraton előtt hajnalban sütöttem, és ő kérte, ugyan meg sem kóstolta, de hát a gyönyörű ruhák, cipők, kacagó póni, lakatos emlékkönyv, 100 darabos kirakó, Playmobil babaház özönével a torta nem tud versenyre kelni. Sebaj, elfogyott így is gond nélkül.

Én meg egy kicsit megálltam, és hálát adtam, hogy ajándékba kaptuk őt, hogy formálhatjuk, alakíthatjuk, s ezáltal ő formál, alakít minket...

52 km 2 órán belül

Mi már csak ilyenek vagyunk. Szeretünk futni. És ha már együtt csináljuk, akkor meg már messze többről van szó, mint önző, mazoista küzdelemről az idővel, elemekkel, önmagunkkal.

Ma épp félmaraton volt. Apa Botival párban is lefutotta, így jött ki az 52 km hármunknak. Apa gyorsan fut, Boti a maga közel 10 kilométerét durván végignyomta, én pedig szépen felvettem a kellemesen gyors tempómat, nem veszélyeztettem a korábbi csúcsomat, igazi örömfutás volt. Volt közben idő gondolkodni, zenét hallgatni, imádkozni, szurkolókra mosolyogni, gyerekeknek pacsit adni, Dunát szemlélni, és hálát adni, hogy hiába oly feketék a felhők, a Jóisten megkímélt az esőtől, mert bár esőben futni vagány dolog, és egész ősszel ezt tesszük, de most nem hiányzott. Ha már minden futóverseny egy kicsit ünnep is, ünnep, hogy kilépünk otthonról (mi esetünkben már ez is kihívás), a hétköznapokból, önmagunkból. Mindig megcsodálom azt a sok embert, hogy de jó, hogy nem otthon ülnek a gép előtt, hanem eljönnek és legyőzik magukat...

De a nap legszebb és legtalálóbb megnyilvánulása mégis Bertáé volt. Amikor begördültünk a kertbe, odaszaladt a kocsihoz:
-Vótál futni?
- Igen, futottam.
Elgondolkozik, és a 2 évesek gyönyörű iróniájával ennyit kérdez:
- Kocsival?

Amúgy pedig 1:52:38 lett.

Nyár 4 és fél évesen

Igen, most nem a jelenpillanatot élem, elfelejtkezem oviról, iskoláról, különórákról, ovikezdő nátháról, lázról, bekötnivalóról, tornacuccról és még egy kicsit, legalább néhány bejegyzés erejéig a nyárban élek. Ha már akkor nem voltam gépközelben, akkor most jól bepótolhatom, a nyálkás, szürke Budapesten, így éjféltájban...

Szóval Anka szemével a világ? Igazából nem tudom, mit is él meg belül, mert egyfelől borzasztó nagylány lett, igazi óvónéni, terelgeti a kicsiket, Bertát, unokatesókat, játékot talál ki nekik, mesél, rajzolni, biciklizni tanít és olyan végtelen türelemmel és empátiával teszi, hogy megnyugszom, ha már nekem nem megy, legalább majd ő kipótolja a hiányosságaimat. Bertát ő viszi pisilni, dicséri, ha beletalál a wc-be, bátorítja, elintéz mindent. S közben meg újra kisbaba akar lenni állandóan, nyávog, hisztizik, affektál, gügyög-gagyog, babanyelven beszél, s ez valami elképesztően idegesítő. Szóval talányos, ő is keresi a helyét a forgatagban, s ebben nem mindig tudok neki segíteni.

Közben meg a helyén van, elbabrál akármivel órákon át, boldogan gyöngyözik, rajzol, fest, mint ahogy az 5 éves kislányok, és mint, amire mindig is vágytam... Egész nyáron pedig a patakban, nádasban szemlélődött és vadászott, és tanította a 10 éveseket siklót fogni, a vízben úgy lubickolt, mint a béka, és igazán hatékonyan és ügyesen megtanult haladni két keréken. Múlt héten a 15 km-es Római-part túránkat is abszolválta, és nem hagyta, hogy a fiúk becsmérlő megjegyzései ("de lassú vagy, soha nem érünk oda..." és társai) elvegyék a kedvét. Persze minden belső elhatározás és motiváció kérdése. Mert tud ám ő úgy üvölteni egy-egy túra alatt, hogy azt hittem, legurítom a sajkodi öbölbe, s közben tud olyan fegyelmezetten menni, ahogy a Csobáncot egy zokszó nélkül megmászta és végig azt mondogatta, hogy ő most elhatározta, hogy egy hang hiszti nélkül felmegy a hegyre. És egy hang hiszti nélkül felment a hegyre.

De kétségtelen, hogy a legboldogabb akkor volt nyáron, amikor hittanosokkal együtt táboroztunk és 3 másik hasonlókorú kislánnyal  szent szimbiózisban egész nap együtt lóghatott, babázhatott, rajzolhatott és élhette a tündérkés-habos-virágszedős kislányvilágot. Azt hiszem, ez mindent elmond...

Nyár 2 évesen

Még egy kis nyáridéző. 5 felvonásban. 5 saját kis világ szemüvegén át.

Szóval itt ez a mi legkisebbünk, aki olyan égedelem volt nyár elején, hogy félni kezdtem, nem tesz-e komolyan kárt magában. Szedtem le emeleti ablakból, ahol a szúnyoghálót kalapálta rendes nagy kalapáccsal esti takarodó után, szedtem ki a kezéből ablaktörlőlapátot, amit egy nőies mozdulattal lereccsentett, szedtem le fa tetejéről, aludni persze nem akart, se este, se délután, enni csak kakaót vagy "szöpit" akart, viszont cserébe bárhol egy perc alatt pucérra vetkőzött, amit néha egy gumicszimával megtoldott a 40 fokban. Karakán egy leányzó. Vagy csak szimplán 2 éves.

De a nyáron helyre rázódott, kialakult Balatonon a kis napi ritmusa, elkezdett egyre jobban beszélni, megvolt a szabadsága, állandóan levegőn, vízben volt, és eltekintve a szokásos kisgyerekes konfliktusoktól ki voltam vele békülve. Persze ha valaki nemet mond, vagy kicsit megregulázza, mint a fúria felfújja magát, és a kis selyp hangján belekiabálja  a világba: "menj innen, hülye vagy, buszi vagy!" (Nem felejtem közben, amikor  Boti 2 évesen beszólt a kerületi főépítésznek, "benyomom a bácsi pofáját...", mégis remek kis fickó lett belőle.) Szóval Berta is tanulékony gyerek.

Bírom a kis önállóságát is, felül a wc-re, épphogy bele nem esik, de ő egyedül... Törli, lehúzza, ahogy kell. Amikor akarja. Ha nem akarja, akkor meg úgysem csinálja.
És végre egész nap volt társasága, ő a "Cuki", mármint a tesók között, ők dédelgetik, terelgetik, tanítják. Amúgy meg kitartó kis lányka, futóbiciklivel kilométereket megtettünk, túrán is gyalogolt rendesen, és ellenkezett, amikor be akartuk tenni a hátihordozóba...

Ez mind ő, a legkisebb ajándékunk, aki sokszor elvisz minket a végső határainkig, így aztán alaposan alázatra is nevel...