Pedig régóta vártam nagyon ezt az őszi Mátrát, tavasszal megpályáztuk az Erzsébet-programban, kinéztük, lefoglaltuk, gyerekeket edzettük, gyalogoltattuk, hogy majd itt végre 5 napon keresztül kirándulhassunk, kiélvezve a családi lét küzdelmes örömeit. A gyönyörű őszi idő valahogy nem akart minket kivárni odafent. Szakadó esőben indultunk, s ez a hegyekben csak egyre barátságtalanabb lett. Fülöp aztán első éjszaka rögtön hányással indított, amit csak fokozott a következő nap is zuhogó eső, s a négy fal közé zárt gyerekek őrülete. Majdhogynem feladtam. Azért törjük magunkat, hogy nézzük, ahogy megnyúzzák egymást, és azt hallgassuk, hogy kinek miért pont az a rossz, amit épp csinálunk?
Persze éreztem, hogy lépni kell, szeretni őket, s eljutni valahogy az örömig... Ezen csak kicsit segített, hogy harmadnap már nem az eső, hanem a hó szakadt folyamatosan a nyakunkba. Erről nem volt szó. Még ki is nevettem Csabit, hogy minek teszi be a hóláncot... Neki lett igaza. És arra is rá kellett jönnöm, hogy ez a végtelenül sok ruhadarab logisztikája, ami egy fél órás havas sétához szükséges hetünknek, meghaladja az idegrendszerem ingerküszöbét.
Aztán belül váltottam. Mert tényleg rajtunk múlik, hogy ez a nagycsaládos-kisgyerekes-idegtépő-boldogító állapot ránk borulva megfojt, vagy alánk simulva megtart. És Csabival összekapaszkodva gyűjtögetni kezdtük a hálatelt pillanatokat, mint értékes morzsákat a hó alatt.
Öröm volt, ahogy végül csak kisütött a nap, és szürreális szépségbe vonta a fákat, amelyek még hirtelen zavarukban a leveleiket is elfelejtették lehullatni, s rögtön havat kaptak a nyakukba. S a váratlanul jött télben a hólepelre hullatták a színes forgatagot.
És öröm volt, ahogy gyalogoltak a gyerekek, persze nem mindig önként és dalolva, és csak feljutottunk a saját lábunkon Kékesre, s ráadás ajándék volt, hogy egy baráti családdal találkozva hatalmasat szánkózhattak is a gyerekek.
És öröm volt bejárni a Felső-Mátrát, eldugott falvakat, kilátókat, s szedni a lábunkat, hogy előbb hazaérjünk, mint ahogy a nap lemegy (na nem mindig sikerült)...
És öröm volt, ahogy a nagy hóban egész este áramszünet volt, és gyertyafénynél vacsoráztunk, társasoztunk, s a sötétség uralma alatt kénytelenek voltunk megbékélni egymással, és Csabika egyetlen lámpájánál bújtunk össze mindannyian. És micsoda öröm volt, hogy kényszerűségből este 8-kor már aludni mentünk...
És öröm volt látni a nagy hócsatákat, az önmagukat leküzdő és boldogan célba érő gyerekeinket, s a kabátom alatt szuszogó Bertát. Öröm volt azt is hallgatni, ahogy Anka elszánt Homéroszként adta elő végtelenül hömpölygő történeteit, általa költött dalait nemlétező emberekről, állatokról, megtörtént és meg nem történt eseményekről.
És öröm volt egy-egy gyereket kiragadni a "tömegből", és csak rá figyelni, beszélgetni, társasozni.
És az meg ráadás öröm volt, hogy a hányós vírus csak a hazafelé úton ütötte fel újra a fejét, s a nagyok már csak itthon kerültek sorra...
Szóval szép volt ez, csak el kellett engednem a saját elképzeléseimet. Valahogy még szabadabbnak kell lennem a körülményektől, s csak szeretni és jelen lenni. Van még mit tanulnom. Köszönöm Istenem, hogy tanítasz...
 |
| Októberi hóember |
 |
| Tél vagy ősz? |
 |
| Hátamon a zsákom, zsákomban a ... Berta |
