Leszűrve

A jópélda ragadós. Csabi minden gyümölcsöt megeszik ,kivéve, ha az a gyümölcslevesben van. így ő mindig szűrővel kapja.

A minap Fülöp így szól a gulyáslevesnél: "Anya, én leszűrve kérem!"
"?"
"Csabi is úgy szokta kérni a levest"...

Buli van

Sokáig nem szerveztünk zsúrokat. Talán nem éreztem magam elég kreatívnak, ötletesnek, energiadúsnak, vagy csak előre megsejtettem, mi is vár ránk, ha belevágunk?!
Tavaly elkezdtük, így többet nincs megállás. Szép műfaj ez a közösségi szülinapozás, de már értem, miért nem vállalkoztunk erre korábban.

Szóval Csabi már egy hónapja 9 éves, de hát addig nem lehet igazán 9 éves az ember, amíg a saját barátai meg nem ünneplik ezt vele együtt. Mivel a nyár kicsit túlzsúfolódott, megvártuk a zsúrral a nyugalmas, ráérős, kipihent tanévkezdést.. Ha-ha. így ma egy évnyitó óvodás szentmise, majd 100 kilónyi almaszedés után délután vendégül hívtunk 15 osztálytársat. Volt minden, jó kis kerettörténet, játékok, vetélkedők, tánc, s hát igazán ki kellett tennünk magunkért, hogy a fiúkat levarázsoljuk a cseresznyefa tetejéről, s meggyőzzük őket, hogy van élet a trambulinon túl is, s a közösségépítés nem csak a közös bunyóból áll. Azt hiszem, egész jól sikerült. Örültek, lelkesedetk, mondjuk az érthetetlen számomra (pedig edzve vagyok), hogy ezt miért nem lehet néhány decibellel halkabban...(Konkrétan a CD-t nem hallottuk maximális hangerőn...) Az arányok javultak a tavalyihoz képest, mert Csabi idén már hajlott rá, hogy több lányt is meghívjon, így nem tömény vadulás volt a három óra. Drága férjem végtelen türelemmel és határozottsággal levezényelte a kitalált játékokat, és igazán társ volt mindenben.

És kiderült az is, hogy a hot-dog, a palacsintahegyek, és a fagyihalmok mind igazán közösségépítő élmények. Hát Csabikám, Isten éltessen újra, remélem, sikerült örömet szereznünk.

Szép volt, jó volt, de tény, azért annyira nem sajnálom, hogy egyelőre évi két zsúr a penzum.

Isten éltessen, kicsilány...

3 éves lett. A mi első kicsi lányunk. Aki váratlan meglepetésként a Jóisten külön ajándékaként tényleg leányzó lett.  Aki annyi örömet, derűt hozott a szürkének nem mondható életünkbe. Aki megismertetett minket az aggódás, a félelmek, a bizonytalanság ízével, a betegségek keresztjével. Aki gondoskodó, lágy kedvességével elvarázsol egy pillanat alatt. Aki tökös lánykaként, harcias amazonként öt fiút megszégyenít elszántságával, határozott, akaratos érdekérvényesítésével. Aki állandó fecsegésével, összefüggéstelen sztorijaival bármelyikünket megnevettet. Aki velőtrázó visításával a világból ki tud kergetni. Aki végtelenül önálló, határozott, független jellemként mindent megold, elintéz, lerendez. Aki testvérei szimbiózisában érzi magát csak igazán biztonságban. Aki lányos legót akart szülinapjára, meg Koppány-kötelet, amellyel Koppány holttestét fellógatják az István, a királyban.

Megünnepeltük tegnap, sokan voltunk. Kapott meglepetés-tortát (miután egy nap leforgása alatt kért diós, gesztenyés, epres és szőlős tortát, úgy döntöttem inkább, hogy én döntök), mindenhonnan az örökbecsű Hello Kitty tekintett ránk, Koppány-kötél (ez kizárólag az ő szellemi kreációja) helyett kapott ugráló kötelet, örült a rózsaszín legóknak, lányos kabátkáknak, csillogó fülbevalónak. És az ajándékba kapott 3 csomag Pilótakekszből egyet Botinak, egyet Fülöpnek adott.

Zajos-boldog-túlfűtött ünnep volt. Hálát adunk érte a Jóistennek, hogy ilyen ajándékot adott nekünk vele... Már 3 éve...

Futunk a cél felé

Ha most vasárnap este lenne, azt írnám: igen, lefutottuk a távot. Csabi a félmaratont, én meg annak a felét, együtt, párban. Igaz, már most régnek tűnik, de olyan jó, igazi, helyénvaló pillanat volt. Együtt, legyőzve önmagunkat, a meleget, kifutottunk a világból egy kicsit.
Idén nem vállaltam be a 21 km-t, mert hát mégiscsak szoptatás, meg négy hónapja szültem, meg azért az plusz egy óra futás, és plusz egy óra gyerekvigyázókérdés... Kicsit nosztalgiáztam is, hogy a tavalyi félmaratonon még nem is tudtunk Berta jöveteléről, most meg ott hagyhatom 3 órára, és kifuthatom magamat, utolérhetem a gondolataimat, az életemet, a terveimet, s feltöltődve szaladhatok haza a gyerekekhez... És jó együtt futni, igazi párterápia, egymás rezdüléseit érezni, szavak nélkül is, és együtt küzdve célba érni. Hát ilyen volt nekem most a 27. Nike félmaraton.

S ime a tavalyi történet:
"Több szempontból volt különleges az első félmaratonom. Az első, hogy nagyon sokáig elérhetetlennek tűnt a táv. Négy kicsi gyerek mellett idén januárban kezdtem el hetente kétszer futni 4-5 kilométereket, s júniusban voltam először a K&H-n váltóban, de a 7 km tökéletesen elégnek tűnt.
Persze be-bevillant, hogy egyszer majd talán lefuthatnám a félmaratont… Nyáron férjem, aki rendszeresen indul félmaratoni, maratoni távon,  külföldre utazott, én meg gondoltam, a futás is összeköthet minket a távolság ellenére, s elkezdtem komolyabban edzeni, s másfél hónappal a verseny előtt, titokban elhatároztam magamban, hogy meglepetésként neki (s kihívásként magamnak) felkészülök a félmaratonra, mire hazatér.
Sokat segítettek az edzőm, Teveli Petra telefonos biztatásai, s mikor először futottam edzésen a 40 fokos nyárban 15 kilométert, azt éreztem, sikerülhet. Heti háromszor-négyszer tudtam elszökni a kicsi gyerekeim elől, de elegendő lett. Hát, volt is meglepetés, mikor mondtam férjemnek, hogy engem is nevezzen be.
A versenyt élveztem, végig együtt futottunk, s a tervezett 2 órás szintidőt is alig 2 perccel léptük túl, azt meg szépen a melegre fogtuk. Holtpont talán a 20. km környékén volt, már azt hittem vége, s még mindig sehol a cél. Hajrára már nem futotta az erőmből.
Igazi közösségi élmény volt, együtt, egy célért küzdeni, kilépni magunkból – a mai világban nem túl népszerű fogalmak, de nekem erről (is) szólt a verseny. A hab a tortán másnap következett, vettem egy terhességi tesztet valami belső megérzésből, s kiderült, odabent egy öthetes babácska is szurkolt nekem…
Hogyan tovább? Sok minden lesz még a következő őszig, de amint lehet, újrakezdem, s remélem, az első nem az utolsó félmaratonom volt."

Elkezdődött

Túléltük az első hetet. Nem szeretek túlélni, mert hiszem, hogy nem erről szól az élet, szóval megéltük a jelen pillanatokat, annak minden nehézségével, szépségével együtt.

A fiúk (újra) beszoktak az iskolába, még nincsenek különórák, így élvezik a korai hazajövetel, kevés lecke, jóidő, homokozás-rollerezés-egyéb kerti vigasságok önfeledt időszakát.

Fülöp beszokott az oviba, szépen ment, mintha mindig odajárt volna. Megérett rá, önálló, van már egy magabiztos érzelmi tartása, nem sodorják el az érzelmi viharok, mint egy éve. Barátkozik (Boti annó kiscsoportban egy évig válaszolta a standard "kivel játszottál ma?" kérdésemre, hogy "magammal"...) Már én sem sirattam meg, mint egykor rég Csabikát, próbáltam szépen elengedni. Kifli a jele, szép új óvodája van, Boti régi, kedves óvónéneivel, és a két legnagyobb élménye, hogy van az óvodában játék kenyérpirító, és hogy minden nap órákig bambulhatja az udvaron a markolót, lévén, hogy a tereprendezés még folyik. A Miatyánkot meg három nap alatt megtanulta odabent a reggeli imák alatt, pedig két éve hiába próbálkozunk vele itthon...

Anka meg próbálja túlélni, hogy Fülöp oviban van, ő meg kimarad egyelőre ebből a földi paradicsomból... Magyarul minden alkalommal fetrengve ordít, hogy ő is óvodába akar menni... És hát mivel három éves, néha én is elbizonytalanodok, hogy jó döntés volt-e elválasztani őket, s egy évig még itthon tartani. De belül hiszem, hogy igen. S hát akkor, ő sem tehet mást... Majd megszokja, hogy anyával is lehet valamit itthon kezdeni. Fog ő még eleget oviba járni... Majd csak megszereti a békés, lányos, itthoni délelőttöket.

Szóval elkezdődött. S bár tényleg nem volt könnyű itthon értelmesen lefoglalni ötüket, s voltak érzelmi hullámvölgyek, hogy lehet-e egyáltalán ezt jól csinálni, összehangolni mindannyiukat, stb., de azért most mégis furcsa, hogy reggelenként mindenki (na jó, azért maradt még itthon kettő) távozik, éli az életét, jön-megy, s nem vagyunk együtt. S olyan jó, amikor hazatérnek a suliból, körbeülik az étkezőasztalt, leckét írnak, csacsognak, palacsintáznak, vidámkodnak, a kicsiket heccelik, s olyan káoszos béke van.

Let's bridge

Remélem, sokatokhoz eljutott már a Genfest híre, s a csoda, amit a fővárosunkban 12000 fiatal átélt az elmúlt napokban. Nem akarom túlmagyarázni, milyen az, ha a világ minden részéről ideözönlik egy sereg fiatal, és ugyanazt akarja: az Evangéliumon alapuló életet, s az ebből fakadó békét, testvériséget. Idealistának tűnik, de megélni mégsem az. Mert rajtunk múlik, hogy merünk-e nagyokat álmodni, s hinni bennük, vagy maga alá temet minket a nagy Realitás.

A legutóbbi Genfesten, Rómában, még lelkes együttjáróként voltunk ott Csabival, most meg még lelkesebben, egy kicsit megsokasodva...:)) A nyitókoncerten én csápoltam, a többi programon Csabi vett részt segítőként az Arénában, mi pedig itthon az internetről követtük az eseményeket. Nem mintha nem lett volna lehetőség élőben segíteni, de így ötük mellett elég behatároltak az elmeneteli lehetőségek. Igy hát én ezt az itthonlétet ajánlottam oda ezért a találkozóért.

De ma gondoltunk egy nagyot, s kimentünk mindannyian a Bazilika előtti zárómisére. Tartottunk egy kicsit tőle- mert hát kicsinyhitűek vagyunk -, s hát tömeg, meleg, ebédidő, nyűgös gyerekek, még nyűgösebb Anka, stb. De megint megkaptuk a százszorost: a sok zászló, a sok "megbarnult ember" , s a rengeteg rendőr mind lekötötték a figyelmüket, s egy órán keresztül tűző nap, s tömeg ellenére egy helyben követték a Szentmisét. Sőt, Anka még a pápát is látni vélte... S a lényeg, hogy talán a gyerekeink is megtapasztalták (mi meg megerősödtünk benne), hogy az Egyház az élet, és a hit az egyetlen, ami ennyi embert igazán összeköt. Hát akkor let's bridge...