2011. október 31., hétfő

Pilisi varázslat

Szombaton kirándultunk. Megint. Most épp a közösséggel. Ami egyébként nagyon fontos tényező, ugyanis sejtettem jó előre, hogy elkél majd a segítség. És nagyon jó volt a biztos tudat, hogy lesz, aki cipelni a kirándulásra még nem annyira alkalmas lányzót, és a kirándulásra már alkalmas, de igencsak próbálkozó 3évest. Mivel apa aznap jött haza messziországból, így nélküle vágtunk bele, az amúgy nem túl megerőltető túrába.

Anka igen hamar feladta a kétlábon való erdőjárást, s az indulás után fél órával már az egyik apuka hátán aludt, aki kedvesen, de sokatmondóan megjegyezte, hogy a katonaságnál úgysem volt ott, amikor gyakorolták a menetfelszerelésben való gyaloglást... Hát most kijutott belőle neki...

Fülöp meg egész Hollywoodot verte, olyan színészi teljesítménnyel hitette el mindenkivel, hogy neki eltörtek a lábai, odaragadtak az úthoz, meg amúgy is ő egy szobor, s  így mozdulni sem tud, így mindig félve tekintgettem hátra, nehogy valaki bedőljön neki és a nyakába vegye. Na nem mindig voltam elég szemfüles...

A nagyokat alig láttam, a lelkes kirándulónk fel-alá rohant, nehogy túl kevés legyen a táv, a kevésbé lelkes meg csak úgy ment, mert menni kell. De azért a Zsivány-sziklák, az ezüstdiókeresés, az erdei mise mind-mind fénnyel töltötték meg a kis szemeiket.

Én meg csak élveztem, hogy ősz van, gyalogolunk, felnőtt emberekkel beszélgetek, s kerek a világ. Ennél már csak az volt nagyobb ajándék, hogy tudtuk, otthon már vár minket valaki...
Kövess minket!

2011. október 22., szombat

Játék az élet

Valamelyik nap nagy őszi-kerti munkálatokba fogtunk a fiúkkal. Ez apa irányítása alatt szokott zajlani, de mivel most két hétig külföldön van, én vettem kezembe az ásót.

Fülöp egy darabig nézett, ahogy ásom a konyhakertet, s ilyet szól:
"Ilyet apa szokott csinálni, te is tudsz?"
A komposztterítéshez kölcsönkértem Fülöp remek jó kis homokozóslapátját. Épp hajolgatok, küzdök az érett földdel, mire Fülöp ilyet szól:
"Nekem az a lapát kell, amivel anya játszik..."

2011. október 20., csütörtök

Múmiák

A múltkori Közlekedési Múzeumot nehezen emésztették meg a nagyok... hogy szó szerint idézzem: "te csak a kicsikkel foglalkozol, őket szereted, őket viszed mindenhova, míg mi a rohadt iskolában vagyunk, csak őket kényezteted..." Hát azért próbáltam higgadtan a tudtukra hozni, hogy ugyanezt csináltam velük is, amíg itthon voltak, s tény, az iskola mellett nem lehet egész nap gyereknapozni, s bár keményen törekszem, hogy minél többször elhozzam őket napközi előtt, azért a fél 5-től fél 7-ig tartó aktív időszak tényleg nem ad teret a határtalan közös világfelfedezésnek.

Persze, tudom, arra vágynak, hogy csak ő kettőjükkel (sőt egyedül egyikükkel...) csináljunk valami izgalmasat, de ez igen erős logisztikát igényel. Ma megpróbáltam. Kicsik barátnőkkel délutáni pihiztek, én meg ellógtam velük a Múmiák közelről kiállításra. Mivel valami mély vonzódást táplálnak az ókori Egyiptom iránt, s a skarabeusz, a szarkofág és Tutanhamon náluk alapfogalmak, így nem jött rosszul a Szépművészeti Múzeum kezdeményezése. S hát túl az együttlét örömén tényleg baromi érdekesek voltak a kibontott múmiák, több ezer év ott egy emberben. Néztünk hozzá 3D-s filmet, választottak Tutanhamon-tollat, s láthatóan örültek a világnak. Aztán a Hősök terén turistásat játszottunk, végigolvastuk a királyok neveit, s úgy nézelődtünk-bóklásztunk, mintha a világon semmi más dolgunk nem lenne. Egy pillanatra furcsa volt, hogy senki nem akart az autók alá szaladni, s nem kellett minden idegszálammal koncentrálni, hogy megvan-e mindenki, de egy délutánra meg tudtam szokni ezt az érzést is.

Szóval a kicsik...

Mostanában felfedeztem magamnak a régi jó mondást, miszerint egy újszülöttnek minden vicc új.  Vagyis rá kellett döbbennem, hogy sok olyan helye, programja, gyerekbarát különítménye van ennek a városnak, amit én már végigjártam. Igen, csak nem ezzel a két kicsivel. Hiába vannak túl már alaposan az újszülött koron, egy csomó - általam, s a nagyok által felfedezett hely - nekik teljeséggel ismeretlen.

így hát gondoltam, hetente egy-egy délelőtt kimozdulunk, s elmegyünk valami igazán érdekes helyre, ennek örülnek ők is, nekem is jót tesz, látni őket, ahogy még olyan kis lelkesek, és nem dedósoznak le mindent. Egyik októberi délelőtt elmentünk a Vasúttörténeti parkba, - de hisz oda gyakran járunk, gondoltam, ja, hogy Fülöp születése óta nem voltunk?! - megfontolással. Felültünk a kis kerti vasútra, ami Ankára olyan nagy hatással volt, hogy egy hétig, mint a beakadt lemez, azt hajtogatta: "kisvonat jó vót..." Aztán valami féláras kuponnal elmentünk az Állatkerti játszóházba, s leszámítva azt, hogy Anka a nagy horgászásban tetőtől talpig eláztatta magát, igen lelkesen rohangáltak fel-alá. S ugyan azóta minden reggel azt ismétlik, "menjünk játszóázba...", végülis egyszer megérte elmenni. A héten meg felfedeztük a Közlekedési múzeumot, terepasztalostul, mozdonyostul, mindenestül, s bár nekem erős sportteljesítményt kellett produkálnom, hogy a két gyerek múzeum-komform maradjon, vagyis ne másszanak fel mindenre, amire nem szabad (Anka simán átkúszott a 10 cm-es résen, s a vasrács alatt, mint a sikló, bejutott  a századeleji villamosba...), azért jó kis pofák voltak, ahogy rácsodálkoztak a világra.

Szeretem ezeket a nyugodt délelőttöket (különösen a jelen pillanat távlatából, amikor már mind alszanak), ahogy önfeledten játszanak, szervezkednek, beszélgetnek, egyszerűen élvezik, hogy összenőttek. Baklövés lett volna pont most szétválasztani őket az óvodábamenéssel, talán ezek a pillanatok soha nem térnek vissza a kis életükbe.

2011. október 5., szerda

Megkésett összegzés

Igazából nem tudom, min múlik, hogy írok-e vagy sem... Mert millió pillanatot meg lehetne örökíteni, némelyiket okulásul, némelyiket levezetésül, a többit pedig hálaadásul, de mégis valahogy vannak időszakok, amikor csak próbálok felszínen maradni, ha utol nem is tudom érni magamat, de legalább igyekszem, hogy nagyon ne maradjak le...

Eltelt ez az iskolakezdős szeptember is, gondolkodtam sokat a gyermekeimen, osztottam-szoroztam, küzdöttem, elemeztem, s hát két fantasztikusan új megállapításra jutottam. Az egyik, hogy továbbra sem szabad őket egymáshoz hasonlítani, a másik, hogy muszáj több időt tölteniük itthon, mégha  tiltakoznak is ellene, hogy napközi előtt menjek értük. (Ami mondjuk amúgy sem egyszerű az alvó kicsiket ébresztve, öltöztetve, rángatva...) De amúgy tiszta zizik, idegesek, érzékenyek, s hiába volt hűdejó az iskolában, én csak szívok velük, mert a leeresztős fázisban találkozom csak velük. S akkor a kettesben velük töltött időről nem is beszélek...

Persze élelmesnek kell lenni, s próbálok minden adandó pillanatot kihasználni, hogy ugyan éljék már ők is át, hogy itt az anyjuk, aki ráadásul még szereti is őket. Botikánk például rögtön a suli udvarán el is törte a kezét - ezt előadta oviban is, pont ez a csukló,  pont ilyen mászókaleesős történet, sebaj őt már nem kell regisztrálni a Bethesda sebészetén -, s ha akartuk, ha nem kétszer két és fél órát ültünk már ott a kórházban, ami egyrészt módfelett idegesítő, másrészt remek jó alkalom, mert mikor vagyunk mi két és fél órát kettesben?! Aznap nem is volt ideges este...

Amúgy meg veszik az akadályokat, bár Boti nem túl lelkes az írástanulástól, pontosabban fel nem fogja, hogy miért kéne bármit is kiradírozni, amit ő gondosan bevésett a füzetébe, jó az úgy, ahogy van. Kedvenc szlogenje: "kiradírozhatod, de te is fogod beírni..." Ezeket a küzdelmeket megelőzve mostanában inkább benthagyja a kész leckéjét, hogy felül ne bíráljam már, amit a napközis tanítóbácsi már lecsekkolt... Még szerencse, hogy tud olvasni, így abban határozottan sikerélménye van, s 33 pirospontot is összegyűjtött szeptemberben, bár azt titkolja, mire is kapta őket. Az iskolában persze a foci meg a karate a legjobb, de törött kézzel szegénynek csökkentek a kibontakozási lehetőségei... Összeségében lelkesen és lelkiismeretesen veszi az akadályokat.

Csabikánk nekikezdett zenei pályafutásának, szolfézsból olyanok vannak már most a füzetében, ami kábé kínaiul van nekem, s egy hegedűvel is többet tud már kezdeni, mint a tág családban bárki is. Amúgy meg kényszeres könyvfüggőségben szenved, nem bír létezni úgy, hogy nincs könyv a kezében, a 200oldalas gyerekregényeket úgy falja, hogy nem győzünk könyvtárba járni. S már konkrétan ötletem sincs, hogy mit adjak a kezébe, így ha végigolvasta a nyolc könyvét, kezdi elölről. Jó kis pofa.
S mivel telnek az én délelőttjeim? Hát nevelem - vagy legalábbis próbálok erősen úgy csinálni - az utánpótlást, de erről majd egy következő posztban.