Varázslatos helyre leltünk. Igaz, kellett hozzá az őszies idő, hogy
nekivágjunk és jó, izgalmas, kreatív helyeket keressünk a Balaton körül.
Mert jó, jó, vannak a kalandparkok, de ott közepesenrosszidőben
tömegnyomor van, s csak 130 centi felett vannak igazán jó kalandok, így
aztán Boti iránti szolidaritásból idén ezt eddig hanyagoltuk. Aztán
lehet társasozni, beszélgetni, olvasni - de néhány nap után a jóból is
megárt a sok, kell egy kis kimozdulásérzés. Meg aztán Marcinak
köszönhetően az eső sem vette kedvüket, s 12 km-es szántódi
teljesítménytúrán is voltak a fiúk, s lelkesen, nyakig sarasan,
élményekkel tele ért haza a kirándulóképes korosztály. De a
hétköznapokra is kell valami. Szóval valahogy ilyen megfontolásból
jutottunk el Zamárdiba, egy népi játszóházba.
Igazi kis szigetre leltünk az utcáról szokványosnak tűnő kerítés
mögött. Két évszázados falak, igazi tájház, lakhatóvá varázsolva. A
tornácon nagy faasztalnál nyüzsögtek a gyerekek, a kertben egyszerű,
igazi, kreatív gyerekparadicsom, hintákkal, függőággyal, mászókötéllel,
kismacskákkal. A tornác fedett részén meg vonattal, építőkkel
játszhattak azok, akiknél a kézművesség kimerül a sárdagasztás
fogalmában. Egy szerdai napon voltunk először, gyógynövényt szőttünk,
annyira megtetszett, hogy én is beálltam a gyerekek közé. Kisétáltunk a
határba, vagyis a kert végébe, ami nem is volt olyan közel, együtt
vágtuk a gyógynövényt, hallgattuk, mi mire jó, közben Annuskánk
élelmesen összeszedett néhány félig érett almát, s gondosan befalta
őket, aztán dolgozgattunk, friss gyógynövényből készült teát
iszogattunk, s olyan varázslatfélét éltünk át. A négy gyerek nem
tombolt, nem akart éppen mindig mást csinálni, nem kötekedett a
másikkal, hanem megtalálták önmagukat, a saját örömükre alkottak. Aminek
a sikeréhez nagyban hozzájárult Edit néni, aki végtelen türelemmel
fordult feléjük, segítette őket.
Voltunk aztán még esősebb időben is ott, agyagozni, aztán szép
napsütésben csuhézni, s a nemezelés iránt is igencsak elkezdtek
vonzódni a fiúk.
Hát innen a pesti nyárból olyan idilli békének tűnik az a néhány délelőtt, amit ott töltöttünk, hát köszönjük!
Szóval, ha valaki Zamárdiban jár, a Fő úton (46), a Tájházzal
szemben, délelőttönként cseppenjen bele, és ízlelgesse azt, amit mi már
itt a városban sokan elfelejtettünk...
