Tűzoltó leszek, vagy katona

Hát nem egyszerű olyan programot találni, ami 2-től 8 évig mindenkit borzasztó nagy lelkesedéssel tölt el. (Pedig Isten bizony igyekeztünk, hogy ne legyenek egymástól túl messze korban a gyerekek.)

Na tegnap is megpróbáltuk a lehetetlent: egy nyugodt, tartalmas, közös, kimozdulós délelőttöt. Az elején még a két nagy szabotőrködött, hogy ők nem jönnek Tűzoltó múzeumba, mert az dedós (ugyan nem tudom, mitől lenne dedós, mikor engem is baromira érdekel), s hoztak magukkal társast, ha unatkoznának. Fülöp maga volt a megtestesült lelkesedés, mert neki minden, ami tűzoltó, az szent és sérthetetlen. Ankának még nincs választási joga.

Hát elmentünk. És nem került elő a társas. Mert tényleg baromi érdekes volt. Különösen, hogy az egyik tűzoltó srác bevitt minket az állomásra, s miután megígértük, hogy mindnyájan egy helyben maradunk (ha-ha), s ha riasztás van, szélre állunk, megmutatott mindent. Fülöp kinyittatott vele minden tűzoltó autót, beült mindenhova, megnéztük, hogy a tűzoltóbácsi hogyan csúszik le a tűzoltólétrán az első emeletről, szóval volt élmény bőven. S mi meg csak tisztelettel bámultuk egymást a tűzoltófiúval, én azért, hogy mindezt a felelősséget hogyan lehet ép ésszel viselni, minimális fizetésért állandó készenlétben, ő meg azért, hogy hogy mertem eljönni négy gyerekkel egyedül. Hát köszönjük, hogy beleshettünk a kulisszák mögé...

Aztán, ha már X. kerület, irány az IKEA... Ami szintén jó mulatság, pláne ha ketté osztódunk: Boti Fülöpöt terelgette a játszóházban, Csabi nekem segített Ankát jobb belátásra téríteni, hogy ne pakoljon be mindent a bevásárlókocsiba. Ugyan némi kis izgalom mindig van a négygyerekes ikeázásban (pláne, hogy egy labirintus ehhez képest egyenes pálya...), Fülöp keze alaposan beszorult például a liftbe, meg a nagyokat is keresgéltem egy darabig, de a logisztikai érzékük biztosan fejlődött, mire megtalálták a kijáratot. És én is megvettem, amiket kellett. S hát a 10 ócsó hot-dog végül csak megnyugtatta a kedélyeket, így aztán hullafáradtan, de örömmel tértünk haza. Ilyen is kell néha.

Magyarázom a bizonyítványomat...

Megvolt az első bizonyítványosztás is...  Hát ezt is el kellett kezdeni. És persze nagy a büszkeség, öröm, de sok a kérdés is - belül. Mert tudom, nem a jegy a fontos, nem a teljesítmény, hanem... Mi is? Az emberré formálódás, a lelki fejlődés, a kötelességtudat, a dönteni tudás, a felelősség, a kreativitás, meg effélék. És érdeklődjön, lelkesedjen a tudásért, tudjon problémát megoldani, lássa egybe a dolgokat, gondolkozzon, és hát leginkább találja meg a helyét a világban - ezek az iskolai álmai egy szülőnek.

De hát, ha kitűnő lett a gyermek, akkor már hadd örüljünk kicsit. Szegénynek amúgy sincs könnyű dolga, hisz a szülei is mindig nyomultak, tepertek, s hát kitűnőnek kellett lenni, kész. Még ha nem is ez a fontos. És nem tudom jó-e, ha ezt örökli. De azért mégis jó, hisz sikerélménye van, kihívja az igazgató, kap oklevelet, könyvet, dícsérik, s hát jó neki. És hát úgy szeretjük, ahogy van, és ő - itt és most - ilyen. Bár ha csak a fele jóságot, feladattudatot hazahozná, amit a tanítónénik meséltek róla, én már bőven kiegyeznék vele.

Na tudom, nem ilyen bonyolult ez, de hát mégiscsak ez volt az első bizonyítvány...

Szentek játéka

Ha ti azt tudnátok, hogy  hány meg hány szent járt előttünk, itt, ahol élünk, ebben a mi fővárosunkban... Mi is csak onnan tudjuk (na jó, azért sokat eddig is sejtettünk), mert szombaton remek jó kis akadályversenyen vettünk részt, amelyet közösségünk sok lelkes és kreatív tagja szervezett a sok, lelkes, elszánt résztvevőnek. Hát néhány családdal összeállva mi is nekiindultunk a megpróbáltatásoknak.

Gyermekeink átlagéletkorából adódóan volt is belőlük bőven. Legutóbb 10 éve vettem részt hasonló közösségi akadályversenyen, de akkor - gyerekek nélkül - nem tűnt ilyen messzinek gyalogosan a Margitszigettől a Sziklakápolna... Az útvonal adott volt, Szent Margit kolostorromjai, a Prímási Palota, Boldog XI. Ince pápa szobra, Kapisztrán tér, Dominikánus udvar, Szent Gellért, Szent István szobra, Boldog Özséb Sziklakápolnája - olyan helyszínek, ahol tényleg megelevenedtek egykori és nemrég elhunyt szentek hite, hősiessége, Istennek adott élete. S mi itt a XXI. században, melegfelvonulások meg miegymások között, gyerekekkel a nyakunkban, hónunk alatt keresgéljük a helyszíneket, egykori szentek lábnyomait, a titkukat, hogy hogyan lehet ebben, vagy abban a régmúlt világban, Istennel élő, radikális embernek maradni.

A gyerekeink pedig lelkesedtek, válaszolgattak a kérdésekre, rózsát hajtogattak a járókelőknek, Szent Kinga gyűrűit keresgélték a romos falakon, szigorúan Szent Lászlóra gondolva íjaztak, indiai házaspárnak népdalt énekeltek - szeretetből... Mi meg igyekeztünk fenntartani a lelkesedésüket, ami különösen a 3 év alatti korosztálynál alvásidő tájban megcsappanni látszott...

Aztán a sziklakápolnás közös mise után még megrohamoztuk a nagy csúszdákat a Gellért-hegy oldalában, aminek következtében izzadtságtól, portól, s minden mástól úszó gyermekeink olyan tarka képet festettek hazafelé a metrón, hogy a kulturemberek (ez nem irónia, néhány gyerekkel korábban még én is annak éreztem magam) inkább átültek a távolabbi ülőhelyekre...

Na hát így jártunk mi, 2011-ben, 4 gyerekkel, a szentek nyomában...
Még frissen és fitten Margit egykori kápolnájában:

Hogy ne csak múljék...

hanem teljék is az idő - na ez az igazi kihívás. Pláne minél többen vannak itthon.
Holnaptól teljes a létszám! A suliban ma felbiggyesztik a V-t az AKÁCIÓ elé... Aminek örülök persze, mert jó itthon tudni valamennyit, azt főzni, amit szeretnének, kitalálni dolgokat, együttlenni, kipróbálni a nyuszihozta társast és a többi...

Csak egy a nehéz, hogy a foglalkoztatásra vágyók száma hiába növekszik meg, a kötelező feladatok, házi, kerti és egyéb munkák száma nem csökken, sőt... Szóval a kihívás adott. Sokszorozódni... Mert persze könnyű lenni beültetni őket valami dvdféle elé, amiből persze akár okulhatnak is, és 24 órába ez is beleférhet, de sokkal nagyobb kihívás - és persze öröm, ha sikerül - motiválni őket valami hasznos, kreatív, (közös) tevékenységre. Persze fő az egyszerűség, és a kertben is rengeteg a felfedeznivaló, de azért néha menni is kéne többet, keresni olyan helyeket, ami leköti mind a négyet, közel van, nem kerül sokba, vagyis semmibe, és közben ez idő alatt az ebéd is megfő... És ha ez sikerül, akkor a gyerekszemekben csillogó öröm mindent megér...

Ilyen volt a ma délelőtt is, 8-ra kész az ebéd, mosás megy, káosz kábé felszámolva, indulás az eperföldre. Ami kifejezetten hasznos tevékenység, mert a gyerekek megtanulják, hogy a gyümölcsért, ételért, mindenért keményen meg kell dolgozni, tehát a pedagógiai cél kipipálva. Hasznos azért is, mert -  főleg Botinak köszönhetően - együtt  gyorsabban haladunk, s a lekvárra valót is megszedjük (azóta gyorsan be is főztem egy részét, nehogy megegyék, mire észbe kapok). Aztán tízórai is adott, szép színünk is lesz, és hát na, jó őket látni, ahogy bogarásznak a bokrokban.

Ezt megtoldottuk hazafelé egy kis állatsimogatóval, játszóval, s ebéd után boldogan mentek aludni déli 11-kor. Hát ilyen délelőttökre vágyom, kár, hogy olyan nehéz néha neki indulni...

Ime a lelkes eperszedők:

30 éves lettem én...

hát igen, hála mindenkinek, aki szeret és körbevesz, majd egy hétig ünnepeltük, hogy beléptem a harmadik X-be. Most nem fogok arról hosszan értekezni, hogy egészen nemrégig azt gondoltam, hogy az öregség 30-on túl kezdődik, meg nem fogok sem lelkizni, milyen érzés, meg stb. Inkább egy nagy köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki készült és örömet szerzett, így vagy úgy. Szóval íme a köszönömök időrendi sorrendben.

Először is köszönöm a kedd estét. Amit azért nem szeretnék kisajátítani, ugyanis drága férjem épp két nappal előttem lett két évvel idősebb nálam. Nagyon finom vacsorát, tortát, ünneplést kaptunk anyósoméknál... és 4 bűnrossz gyereket. Olyannyira megtisztelték az ünnepet, hogy nem csodálom, ha ezt látva az - akinek még nem volt benne része - azt gondolja, hogy a gyerekvállalás az valami fatális tévedés. Szóval üvöltöttek, veszekedtek, legyilkolászták egymást, és teljesen őrült dolgokat mondtak. Hát köszönöm! (De azért Mami azt is elmesélte, hogy az egész napot náluk töltő Fülöp és Boti milyen lelkesen magozták a meggyet, hordták a hozzávalókat a pincéből, és amúgy is milyen aranyosan voltak, kár, hogy mi már ezt nem érhettük meg....)

Aztán köszönöm a szerda estét, amikor Csabival ketten megszöktünk, és csendben(!!), békében egymáshoz is szólhattunk, és igazán nagyon meghatódtam a rengeteg szépségen, amit kaptam. 30 év... 30 óra, 30 km a Bakonyban kettesben- jól megszervezte nekem, s jól meg is szöktünk a hétvégére. Hát köszönöm!
Aztán köszönöm a csütörtök estét, amikor is - édesanyám jóvoltából - a Trófea étteremben ünnepeltünk együtt. Ugyan volt egy halvány hasgörcsöm, hogy nem annyira éri meg nekünk ez az all you can eat, mert a gyerekeink fél óra múlva már az utcán fognak rohangászni, de mégsem így lett, ami nem rajtunk múlott. Anka 3 órán keresztül az etetőszékben evett és olvasgatott felváltva (még leírva is hihetetlenül hangzik), Fülöpöt lekötötte, hogy fél óránként újabb adag krumplipürét hozott magának, és anyukámmal bújócskázott a vécén, a nagyok meg intelligensek és szófogadóak voltak... Hát ilyen is van. És hát a számtalan meglepetés, óriás luficsoda, mindenféle hasznos és fontos meglepetések és hát - drága húgom által készített - életem története fotókönyv alakban. Igen, most már a gyerekek is elhiszik, hogy anya is volt egyszer gyerek, vagy ha nem hiszik, hát megnézhetik... Igazán nagyon gyönyörű képeskönyv lett. Este pedig Csabika készült kincskereső térképpel, feladványokkal és este 10-kor a kertben kutattuk az általa eldugott megfejtendő cetliket, melyek elvezettek végül az Ajándékhoz, (Panka által gondosan előkészített) képhez, gyermekeink arany, bronzszínű kéz- és láblenyomataival.

Aztán köszönöm a 30 órát a Bakonyban, és a túlteljesített 30 km-t is... A rohanó, vágtázó életünk alaptempója után hosszú órákon át csak gyalogoltunk Csabival, s különleges világra leltünk. A belső felfedezés ilyenkor mindig az, hogy de jó, hogy nincs más dolgunk, csak beszélgetni... Mindezt olyan tájakon, ahol turistával csak elvétve találkoztunk, vaddisznó, róka viszont ugrott ki mellőlünk a bokorból, s hozzá még évszázados bükkösök, letűnt várromok, kelta sírhalmok, a bakonybéli monostor szerzeteseinek élete, a falusiak dolgos életritmusa, ahogy gyűjtik, hasogatják télire a fát... Szóval mindebben volt valami örök, amire vágyunk, ami felemeli a tekintetünket és nem engedi feledtetni, hogy honnan hová tartunk...
Hát nem megéri 30 évesnek lenni?!

Azért a víz az úr?!

Komolyan mondom, az elmúlt egy héten annyi esőt kaptam a nyakamba, hogy lassan fedezi a havi vízfogyasztásunkat. Szerdán kezdődött, amikor is a két nagyobbal az erdőbe mentünk a szokásos futóedzésre. Gyanús volt, hogy kicsit szürke az ég, de hát  fák alatt nem érezni annyira- gondoltuk többen is naivan. Hát nem így lett. A három kilométeres kör alatt, folyóvá változtak az ösvények. A gyerekek csak pislogtak félmeztelenül, hogy mi ez. Aztán megpróbáltunk valahogy hazatekerni, olyan balatoni vizibiciklizős hangulatban, és életre szóló élményeket gyűjtöttünk egy félórácska alatt. Máskor viszek úszószemüveget is... Szóval komolyan, triatlonos edzésünk volt.

A futócipőm három napig száradt (miután kiöntöttem belőle egy deci vizet), s örültem, hogy vasárnapra napsütésben, megszáradtan indultam neki a margitszigeti női futógála hosszabbik távjának. A 30 fok meg a tűző nap ugyan kicsit visszavette a tempón, de hát  a Jóisten csak segítségünkre sietett (ugyan a mennyiséget kicsit túlméretezte), és a szerdaihoz hasonló felhőszakadást kaptunk a nyakunkba a negyedik kilométer környékén. Ezt máshol pénzért árulják, élményfürdőkben trópusi zuhany, meg társai néven... Komolyan jól esett, s csüggedésemben arra gondoltam, hogy mennyivel jobb zivatarban futni, mint állni és szurkolni. Ugyan látni nem láttam, mert csak csukott szemmel tudtam teljesíteni a távot, mert hát az úszószemüveges ötletemet megint nem valósítottam meg.

Na, de Vercsi barátnőmmel csak beértünk a célba, s kiizzadva, lezuhanyozva, 2in1, testben-lélekben felfrissülve hazatértünk a napsütéses otthonunkba.

(Egyébként bűnrossz kép, de az az eső hibája...)
És hozzá kell tennem, hogy most már Boti sem találja annyira égőnek az édesanyját, hogy neki még érme sincs (hát, igen, ezt meg kellett gyónnom neki, hogy az elmúlt közel 30 év alatt, egyet sem sikerült szereznem), mert igen, megkaptam, és büszkén mutogattam a 6 éves fiamnak. Hát így jártam.

A hét fotója

Most csak szavak nélkül, a kedvencem a hétről:

Isten veletek cimborák!

Valamikor 36 órával ezelőtt történt (mintha legalább két hete lett volna...), hogy Botikánk véndiák módjára elballagott. Saját szavaival élve már utálta az óvodát, már csakis az iskolát tekinti otthonának. Vagy legalábbis nincs kiegyezve az élethelyzettel, hogy ő mindig a kisebbik, (az hogy a két kicsit mégiscsak sikerült megelőznie korban, bölcsességben és hát minden másban, az már smafu...), nehéz is az élet 6 évesen.

Reggel majdnem úgy járt, mint szerencsétlen Szögi Lajos annó, úgy felhergelődtek Csabival, és úgy helyben hagyta a báty, hogy én már oda sem néztem inkább, reménykedve, hogy csak nem verik már szét egymást. Hiába nekem csak lánytestvérem volt. Szóval a kaotikus indulásunk után teljes katarzis volt Botikánkban gyönyörködni ministránsruhájában az oltár mellett a hálaadó misén, majd néptáncot ropva, verset szavalva, batyut hordozva. Ugyan a 30 fokos hőség, a 2 és fél órás szabadtéri program, és a két szökdöső kelekótyánk szinte egymást kizáró tényezők, mégis sikerült ünnepélyesen elbúcsúznunk ettől a gondtalan, békés ovis léttől. Köszönhetően annak is, hogy már a műsor alatt szabadon dézsmálhatták a gyerekek a süteményeket... És köszönhetően apának is, aki összehalászta őket a színpadnak kinevezett füves területről, a hátteret jelentő csúszdáról, és mindenhonnan, ami egy ballagási ünnepen megmászható.
Ilyen volt:

És ilyen lett:

Újra medvék

Több mint két éve adtam a fejem a blogírásra, és az egyik első bejegyzés a medvefarmról szólt. Két év. Az akkor mínusz féléves "Picike" ma lelkesen dugdosta be a fakanalat a rácsok között, és etette mézzel a macikat. És közben igazgatta szemüvegét, ruháját, éreztetve, hogy már ő sem kisbaba, hanem a lány. Az akaratos lány. Aki végtelenül kedves és zabálnivaló, amíg mehet arra, amerre ő akar, például 10 centire a farkasokhoz, na de ha valaki ellentmond neki... Két kis mancsával szabályosan veri a földet, és én meg jobb kedvemben, (persze nem feltűnően) halálosan mulatok rajta, hogy igen már ő is...

Szóval megetettük az összes medvét, (tudtátok, hogy a mosómedve is szereti a mézet?), megnéztük, hogyan hordoz a farkas a szájában valami több darabban lévő állatot, integettük a gólyáknak, és hát a fő szenzáció továbbra is a kiselejtezett kisvonat, ami önmagában kitett 30 medvényi élményanyagot. S mivel az étterem dél tájban nem főzött még ebédet, nagy pikniket csaptunk a kis gyerekcsapattal, akikkel mentünk, és mindenki végtelenül boldog volt, hogy kölesgolyót, pogácsát és cseresznyét ebédelhet.

S mindeközben Botikánk ma utoljára volt oviban, ezzel is lezárult egy korszak. Eltelt a három év is, megismert 7 óvónénit és megszámlálhatatlan dadusnénit, kapott jó sok szeretetet, és azt hiszem, megérett a váltásra. Még ha nehéz is ez az állapot, az egyik parttól már elszakadva, de még a másikra nem megérkezve...

Jövőre hát nem lesz óvodásunk... Fülöp még ráér, kap egy év itthonlétet még. Szóval itt a sok jelen pillanat közepette ezek itt felnőnek nekünk. Na hát akkor még jobban kell őket szeretni, itt és most...